Van Remény - 2. fejezet

2. fejezet: Vadászat

Már este útnak indultunk, és mivel kocsival több mint egy nap lett volna, ezért futottunk. Edward és Bella mentek legelöl, aztán Jasper és Alice, majd én, és mögöttem Carlisle Esmével. Nem kellett sok, olyan két óra alatt oda is értünk. Felállítottunk három sátrat, csak a látszat kedvéért, majd az egyikbe leraktuk a hátizsákjainkat. Onnantól kezdve mindenki elindult, hogy három napon keresztül csak vadásszon és a párjával lehessen. Belláék egy oroszlán szagát kezdték követni, amíg Jasper és Alice szarvasok után indultak. Carlisle és Esme ott maradtak a sátraknál, én meg gondoltam először körülnézek. Elindultam, hogy körülnézzek a folyónál, mivel a medvék ott szoktak halászni. Már hallottam a folyó zúgását, és hallottam, ahogy nagy kortyokban csúszik le valaminek a torkán a víz. Megbújtam a fák árnyékában, és akkor megpillantottam, azt a nagy barna medvét ami háttal állt nekem. Már elég szomjas voltam, ezért nem igazán akartam vele játszadozni. Kiugrottam a fák mögül, és lendületből rávetettem magam. Mire észbe kapott már rég átharaptam a torkát. Nem igazán tudott velem mit csinálni, de azért addig kapálózott, amíg csak eltépte a pólóm. Néhány perc múlva, miután csillapítottam szomjamat, leültem a folyópartra. Csak néztem a zubogó vizet, amikor furcsa érzésem támadt… mintha valaki figyelne. Nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, mivel gondoltam, csak az egyik idióta bátyám akar rám ugrani. Felkeltem, és elindultam. Csak futottam a folyó mentén, amikor egy hangos szarvasbőgést hallottam. „Jasper kezd belelendülni!” Gondoltam magamban, de ekkor megéreztem azt a fura, de ugyanakkor finom illatot. Ez nem lehet! Hogy kerül ide? Csak egy valami jutott akkor az eszembe, „Segítenem kell!”. Már rohantam is a szarvas és feltételezhetően az Ő irányába. Jó két perce futottam, amikor vérszagot éreztem. Először azt hittem hogy az övé, de aztán jöttem rá, hogy ez bizony a szarvasé lesz. Abban a pillanatban léptem ki a tisztásra, amikor a hajnali fény bevilágított mindent. Az első napsugarak a bőrömhöz értek, mire az gyémántként kezdett ragyogni. De ez volt most a legkisebb gondom. Ott ült a tisztás közepén, szőke hajába belekapott a szél, és csábító illatát felém sodorta. Nem hittem a szememnek. Az ő bőre majdnem olyan erősen ragyogott mint az enyém, de ugyan akkor volt benne valami…valami más. Nem tudnám megmondani, hogy mi volt az. Közelebb sétáltam, és csak akkor vettem észre hogy a döglött állat ott fekszik mellette. Ezt nem tudom elhinni. A keze és a ruhája csupa vér és kosz volt. Mikor egész mögé értem, váratlanul megszólalt.
- Hát megtaláltál. Ez az amiről beszélni akartam veled Emmett. – a hangja olyan elgyötört volt, hogy ha nem lenne halott a szívem több száz éve, hát akkor most darabokra szakadt volna.
- Chris mi történt veled? Hogy kerülsz ide? – térdeltem le mellé a fűbe, és letöröltem a könnyeket, és a vércseppeket az arcáról. Szegénykém, olyan nagy fájdalomban dagonyázott, amekkorában csak lehet.
- Szerinted mégis hogy? A Kecskesziklához jöttem vadászni, azért mert te is itt vagy. – mondta olyan természetességgel, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga.
- De, én ezt nem értem. – értetlenkedtem, mire egy pillanatra düh suhant át az arcán, majd felállt.
- Mégis mit? Mit nem értesz ezen Emmett? Azt nem érted hogy miért jöttem ide vagy azt hogy miért vadásztam.? Igen, nézz csak végig rajtam. Egy gyilkos vagyok. Egy gyilkos ragadozó. Ezek után mi az amit még nem értesz? – csattant fel, de legalább kiadta az összes dühét. Viszont, lehet hogy nehéz a felfogásom, de még mindig nem értem hogy pontosan mi is ő. Közben zokogni kezdett, és nem bírtam elviselni azt ahogy sír.
- Shh… Gyere ide. – mondtam neki, majd magamhoz szorítottam, nagyon gyengéden, épp hogy csak átöleltem, bár neki ez is szorításnak tűnhetett. – Nem lesz semmi baj. Menjünk a táborhelyünkre, ahol majd mindent átbeszélünk, és Alice ad neked új ruhát is. Rendben?
- Rendben. – suttogja a vállamba, majd hirtelen összecsuklottak a lábai. Ha nem tartom meg, tuti összeesik. Elájult. Csak nincs valami baja? Azonnal el kell vinnem Carlislehoz. Ugrott be, és már rohantam is. Nem sokára megéreztem testvéreim és szüleim illatát, tehát mindenki ott van a sátraknál… csodás…
- Te jó ég! Mi történt? – sikított fel Esme amikor kiléptem a fák közül a kis tisztásra ahol táboroztunk. Gondolom, nem mindennapi látvány lehettem. Széttépett póló, az ájult Chris a karjaimban, ráadásul csupa vér.
- Ne félj anya, csak elájult. Azt hiszem nem komoly… De azért megvizsgálnád Carlisle? – fordultam apám felé, aki még mindig el volt borzadva a látványunktól. Bevittem a sátramba, majd szépen lefektettem a hálózsákra. Kijöttem, Carlisle pedig bement hozzá. Ahogy kiléptem a sátorból, rájöttem hogy jobb lett volna bent maradni. Rögtön öt kíváncsi szempár szegeződött rám.
- Mindent elmesélek, csak had vizsgálja meg Carlisle. Utána megbeszéljük együtt. – megértően bólintottak, Jasper pedig egy nagy nyugalom hullámot küldött felém, és máris jobban éreztem magam.
Carlisle már vagy negyed órája bent volt nála, és vizsgálgatta. Amikor végül kijött, teljesen össze volt zavarodva.
- Emmett? Hogy kerül ő ide? – kérdezte rögtön tőlem apám, most biztos azt hiszik, hogy én hoztam ide valahogy.
- Jó kérdés! Ezt én is megkérdeztem tőle, és erre azt mondta, hogy vadászni jött.
- Nem csak ezért! – szólalt meg mögöttem egy halk erőtlen hang. Chris éppen kimászott a sátorból, és odajött hozzám, majd leült mellém a fűbe. – Miattad is! – mondta, majd nagy kék csillogó szemeit rám emelte. Gyönyörű volt! A meghitt pillanatba, Edward szólt bele.
- Öhm… Chris? Ne haragudj! De vadászni jöttél? Ezt hogy érted? – értetlenkedett, de legnagyobb megdöbbenésemre, vele Chris nem ordítozott.
- Jajj ugyan srácok, csak azt ne mondjátok hogy nem tudjátok hogy mi vagyok. Ti vámpírok néha olyan szűk látókörűek vagytok. Igen, vadászni jöttem, és Emmett mondta hogy idejöttök „kempingezni”, hát gondoltam én is eljövök, és megkeresem őt is. – mosolygott újra rám, és én átkaroltam. Nem tudom miért, de vele olyan felszabadultnak és könnyednek éreztem magam.
- Honnan tudod mik vagyunk? – szólt közbe Alice.
- Oh, ti tényleg nem tudjátok hogy mi vagyok ugye? – lepődött meg még jobban Chris.
- Nem igazán tudunk rájönni még most sem. – válaszolt Jasper.
- Nos akkor elmesélek mindent a legelejétől. 182 évvel ezelőtt, élt egy nő nem messze Londontól, ezt a nőt Lorettának hívták. Lore gyakran kijárt az erdőbe sétálni, és egy alkalommal találkozott egy vámpírral. A vámpír nem ölte meg, mert beleszeretett a lányba. Ezután gyakrabban járt sétálni, és így gyakrabban találkoztak. Egy éjjel teljesen egymáséi lettek, és Loretta terhes lett a vámpírtól. A vámpír, akit Davenek hívtak, megtudta a lány terhességét, és emiatt elhagyta a lányt. Ettől függetlenül, Lore kihordta a kicsit, és öt hónap terhesség után, egy kislánynak adott életet. A nagy vérveszteség miatt azonban, Loretta belehalt a szülésbe. A kicsi az anyja mellett feküdt napokig, és csak sírt. Egy favágó felesége találta meg, és ketten együtt felnevelték a picit. A kislány a Christina nevet kapta. A házaspár nem törődött a kislány furcsaságaival, például hogy 9 év alatt elérte a 18-19 éves kort kinézetre, vagy hogy szerette a véres húst. Mostanra már biztos rájöttetek, hogy az a kislány én voltam. Ezeket a dolgokat pedig mind apám mesélte el. A mai napig meglátogat néha Dave, de mindig elküldöm. Nem kell hogy most kezdjen el pátyolgatni. Amikor megláttalak titeket a parkolónál a suliban, rögtön tudtam hogy mik vagytok. Sajnálom hogy szó nélkül utánatok jöttem, de mivel tudtam hogy ha beállítok csak úgy hozzátok, akkor Jasper nekem ugrott volna.
- Bocs, de honnan tudtad volna? – vágott közbe meglepetten Jazz.
- Khm… nos tudod, én látom a jövőt. De persze ez nem olyan 100% -osan megbízható dolog. Főleg álmomban látom, de van, hogy napközben is előjönnek a látomások. Ezért jöttem el Forksba is. Láttalak titeket, illetve először csak Emmettet, de utána már mindenkit. Azt nem tudtam hogy vámpírok vagytok, erre csak a sulinál jöttem rá.
- Félig ember, félig vámpír. – suttogta Carlisle döbbenten.
- Pontosan. – virult fel Chris majd hirtelen rám nézett. – Bocsánat azért ami ma a réten történt, de pont akkor volt látomásom miközben ittam. Akkor fröccsenhetett rám a vér, amikor kicsúszott a kezemből a kis áldozatom. Nem akartalak megijeszteni, de azt sem akartam hogy lásd amint iszom. Ezért arrébb léptem a szarvastól és lekuporodtam a fűbe.
- Mit láttál akkor? – kérdezte Alice izgatottan. – Tudod én is a jövőbe látok, persze az emberek/vámpírok döntései alapján ez mindig változik, de azért elég pontos. Csak téged nem látlak.
- Hát szerintem a félvérségem szerint nem látsz engem, sok képesség nem hat rám. Viszont én látok mindenkit. Embereket, vámpírokat, mindenkit. Ja, és hogy mit láttam? Öhm.. hát azt láttam hogy Emmett meglát miközben iszom, és kissé rémült képet vágott. Ezért hagytam inkább, nem akartam hogy gyilkosként tekintsen rám. – ekkor félve nézett rám, majd elmerültem égszínkék szemeiben. Bella kuncogása térített észhez.
- Bocsi srácok, de egy picit rendbe hozzuk Christ Alicevel, és majd utána még faggathatjátok. Rendben? – kérdezte Bella, mire mindenki bólintott egyet Chrissel együtt. Segítettem neki felállni, majd Bella átvette tőlem, és a derekánál fogva elindultak a folyó felé. Alice is utánuk ment egy nagy ruhás tatyóval. Én pedig ott maradtam a srácokkal.
- Szóval Em, aranyos ez a lányka. – kezdett bele Jasper, mire felmordultam.
- Jó nyugi! Nem úgy értette, csak arra lennénk kíváncsiak hogy mi van köztetek. –mentegetőzött Edward.
- Mégis mi lenne? Gondolom a barátom. Fiúk! Két napja ismerem, és egyébként is, ő olyan kis törékeny. Szerintetek mégis mi történne hogyha nem figyelnék oda, és kicsit erősebben ölelném meg? Ilyenre még csak ne is gondoljatok. Egyébként ő sem úgy tekint rám!
- Ja persze, azért néz rád nagy csillogó bociszemekkel, és azért bújik folyton oda. Sőt, ne felejtsd el, hogy miattad jött Forksba. Meg amúgy is én tudom, hogy mit érez. Főleg amikor hozzád ér, vagy rád néz. – győzködött Jasper.
- Jó, lehet hogy igazad van. De egyenlőre szálljatok le erről a témáról. Nem bírnám elviselni ha miattam esne baja.
- Szerinted meg tud sérülni? Láttátok a bőrét? Fehér mint a fal, és márvány keménységű. Nem éppen az a törékeny típus. Maximum lelkileg, de annál a résznél, meg mi segíthetünk neki. Mit szólnátok hozzá ha odaköltöztetnénk hozzánk? – tette fel apám a kérdéseit.
- Részemről rendben. – vágta rá Esme és Edward egyszerre.
- Jöjjön. – mondta Jasper is.
- Szerintem is jó ötlet, és a lányok is örülnének. – firtatta még mindig Carlisle.
- Jóh, rendben. De ha baja esik, én azt nem bocsátom meg magamnak. És melyik szobában akarjátok elszállásolni? Mert a két vendégszoba, tele van a kacatjainkkal, a többi meg ugye foglalt. Nem aludhat a kanapén… mivel ha jól emlékszem azt mondta hogy alszik.
- Hát én erre is gondoltam. Ő alszik, de te nem. Aludhatna nálad. – nézett rám jelentőségteljesen apa, amire ugyan mit tudhatnék mondani??
- Ahogy gondoljátok, engem nem zavar, majd éjjelente lesem a TV-t lent vagy vadászok.
- Hát akkor ezt meg is beszéltük! Amíg vissza nem érnek a lányok, addig gyújtsunk tüzet. – rendelkezett Carlisle.
- Oké fiúk! Tiétek a tűz, én meg addig megágyazok Emmettnél, Chrisnek. – hagyta jóvá Esme.