Van Remény - 1. fejezet

1. fejezet: Egy új nap

Sötétség. Ez az, ami kiteszi a mindennapjaimat. Hiába kell fel a nap minden egyes reggel, az életem és a lelkem minden nap ugyan olyan sötét marad. 2112 -t írunk. Nem rég költöztünk vissza a családommal Forks –ba. A családom, Carlisle és Esme a szüleim, ők azok, akik mindig támogatnak és vigasztalnak. Arról pedig már nem ők tehetnek hogy vigasztalhatatlan vagyok. A testvéreim, Alice, Jasper, Edward, és Bella. Elmondhatatlanul nagy fájdalom látni minden nap ahogy turbékolnak, és igazán nagyon szeretik egymást. Egyedül vagyok, és csak most tudom átérezni, hogy milyen lehetett Edward –nak Bella előtt. Mindig is szerettem ezt az életet, talán ezért is jövök olyan jól ki Bellával. Mindketten szeretünk vámpírok lenni. Amióta a sors elvette tőlem azt akit szeretek, a Bellával közös bunyók mindig lehűtenek egy kicsit. Meglepően erős vámpír lett, az újszülött erejéből, még a mai napig egy fikarcnyit sem vesztett, pedig már túl van a 100 –on. A többiek nem nagyon bírnak velünk, ezért állandóan megy a bunyó. De hogy miért is van bennem mérhetetlenül nagy keserűség és fájdalom? Az egész 106 évvel ezelőtt történt. Rose –val Romániában voltunk, és ő egyedül ment el vadászni. Már aznap reggel rossz előérzetem volt, és nem is akartam elengedni. Ő mégis elment, hiába annyira makacs volt… Kiderült, hogy az ottani covennek éppen volt két új tagja. Újszülöttek voltak, és Rose fenyegetést jelentett számukra. Innentől kitudjátok találni hogy mit tettek a feleségemmel. Hónapokig dühöngtem, embert öltem és még hasonlók. Végül visszatértem a Cullen családba, mert mégis csak az vagyok aki. Forks még mindig olyan mint régen. Esős, felhős kisváros. Már mindenki akit ismertünk régen, meghalt. Ismét feledésbe merültünk egy helyen, ezért Carlisle úgy két éve Forks mellett döntött. Visszaköltöztünk, és rá egy évvel, újból elkezdtük a sulit. Persze nem kilencedikesként kezdtem. Nem kis feltűnést keltett volna, egy kettő méter magas, izomagy a kis 15 évesek között. Ezért most a tizenegyedik évfolyamba járok. Persze mind kitűnő tanulók vagyunk, és példás magaviseletűek. Még sincs egy emberi barátunk sem, és a tanárok sem keresik a társaságunkat. A legtöbb ember ösztönösen megérzi, ha valami veszélyes. Így van ez velünk is. Hiába a gyönyörű arc, a tökéletes testalkat, olyan mintha valamiféle erő taszítaná tőlünk őket. A pletykák viszont, merthogy azok is vannak ám rólunk, nagyon mulatságosak! Imádnak azon tanakodni, hogy miért olyan sápadt a bőrünk, vagy hogy miért egyforma aranyszínű a szemünk, akkor, ha nem is vagyunk vérrokonok. Ezen kívül, a suli dögunalom. Alice és Bella sokat segítenek persze, de még az ő állandó csacsogásuk sem teheti azt izgalmasabbá, amit te már vagy ötvenszer meghallgattál. Most itt állunk a parkolóba, még mindig, és azt várjuk hogy Belláék ideérjenek. Nem kellett sokat várnunk, mert a piros Ferrari már kanyarodott is be a sulihoz, és ez mindig megmosolyogtat. Ahogy Bella vezet, az még Edward –nál is szörnyűbb! Edward meg inkább mögötte jön a Volvo -val és vigyorogva csóválja a fejét. Ed és Bella a terepjáróm mellé parkoltak be, és kéz a kézben indultak el felénk. Ahogy hallottam Bella örömujjongását, amivel Alice –t jutalmazta, megint ő nyert a kis reggeli versenyükön. Edward mindig hoppon marad. Már éppen indultunk volna befelé, amikor egy fekete Porsche kanyarodott be a parkolóba. Beállt Alice sárgája mellé, és így már igazán nagy feltűnést keltettünk. Öt csúcs járgány, már elég feltűnő volt, mert hát ugye valljuk be hogy, két Porsche, egy Ferrari, egy Volvo, és egy hatalmas Jeep nem mindennapi látvány együtt. Főleg ahhoz képest, hogy a többi diák mind lepukkant verdákkal járt iskolába.

De ki jöhetett azzal a kis fekete szörnnyel? A választ nemsokára meg is kaptam. A kocsi ajtaja kinyílt, és kiszállt egy gyönyörű szőke hajú lány. Hatalmas kék szemei, és a miénkkel egytónusú fehér bőre volt. Olyan szép volt! Karcsú és magas, és nagyon szexisen öltözködött. Azt hiszem, hogy az államat valahonnan az aszfaltról kellett volna felkaparni. Miután kiszállt, azonnal felénk nézett, és végigmért minket. Ami a legfurcsább volt, hogy mind az ötünknek a szemébe nézett, majd döbbent arckifejezéssel indult be a suliba, talán egy kicsit túl gyorsan is. Ennyire megijedt volna? Ez furcsa…

- Na jó, ez érdekes volt. – szólalt meg Bella, és elhúzta Edwardot a suli bejárata felé. Aztán én is elindultam Jasperékkel együtt. Olyan különös előérzetem van a mai nappal kapcsolatban. Ki lehet az új lány? Miért nézett olyan döbbenten amikor meglátott minket? Olyan volt, mintha rögtön tudta volna hogy öt diák helyett, öt vega vámpír áll előtte.

Később, már a menzán ültünk. Előttem egy tálka sült krumpli, és az örök elkárhoztatáson gondolkodom. Ha nem lenne Bella, már nem igazán lennék önmagam. Edward is igazán türelmes velem. Jazz pedig már legalább nem próbál egy kis boldogságot tuszkolni a nagyköteg keserűségembe. Alice… hát ő Alice. De ma viszont mintha féltene engem vagy nem is tudom, olyan furán méreget egész nap… és most is. A szeme sarkából engem figyel. Felemelem a fejem, és most legalább a szemeibe nézek. Pontosabban néznék, ha nem lenne éppen látomása. Ilyenkor olyan, mint egy vaksi vámpír.

- Emmett… ne Emmett! – suttogja és hirtelen mindannyian rákapják a tekintetüket, utána pedig rám.

- Alice! Kicsim mond mit látsz! – kérleli Jasper, de ő már újra „itt van” velünk.

- Emmett, nem vagy szomjas? – kérdezi tőlem Alice, de olyan fura volt… megint. Olyan gyanakvó!

- Alice ne szórakozz velem! Nem vagyok, egyáltalán nem. Tegnap Bellával voltam vadászni, és összefutottunk két macival. Mit láttál? – kezdtem már én is begurulni.

- Igazából semmit. Éppen ez az hogy semmit! Láttam hogy beülsz spanyolra, majd az ajtó felé kapod a tekinteted, és innentől csak a homály. Olyan mint egy nagy szürke füstgomolyag!

- Megijedtél hugi? Nyugi, nem fogok senkit sem bántani. Jelenleg annyi vérszomjam sincs mint egy öt éves kislánynak. Nem lesz gond. Egyébként is spanyolon egyedül ülök. A közelemben sem lesz senki. – próbálok humorizálni, de nem vevők rá. Mind a hárman gyanakvóan figyelnek, kivéve Bellát, aki most majszolt el egy darab husit. Ő bírja elviselni legjobban az emberi kaját közülünk. Neki megy legkönnyebben a látszat megtartása.

- Jaj srácok! Nem tudom hogy miért vagytok ilyenek! Emmett nem fog bántani senkit sem! Ebben biztos vagyok. Ne féljetek, és menjünk is órára, mert elkésünk. – gondoltam hogy ő véd meg majd. Rávigyorogtam és eltátogtam egy „köszi Bellát”. Még mindig furán méregettek a többiek, úgy hogy inkább elsiettem a spanyol terem felé. Amint beléptem, a hangerő az osztályban igencsak visszaesett. Megmosolyogtam a dolgot, és leültem leghátulra, a padomhoz. Bejött Mr. García, de valami furcsa illat keveredett az övével. Ez az amiről Alice beszélt, de ettől egyáltalán nem lettem szomjasabb. Felnéztem, és elakadt a lélegzetem. Ott állt a tanár mellett, és engem nézett. A reggeli lány… Ilyen gyönyörű teremtést már legalább 100 éve nem láttam. Mégis, olyan fura érzéseim voltak vele kapcsolatban, az illata… emberi, de valahogy mégsem az. Odaadta a tanárnak a cetlijét, és elindult felém. Egészen oda jött hozzám, majd kérdés nélkül leült. Nagyon magabiztosnak tűnt, de a gondolataim elkalandoztak és már azon tűnődtem hogy, hogy tudnék a legjobban ráijeszteni. A gondolat megmosolyogtatott. Mr. García hangjára lettem figyelmes.

- Nos, gyerekek, had mutassam be osztályunk új tanulóját, Christina Halfblood –ot. Chris hol tartottál az anyaggal a régi iskoládban?

- Emiatt ne tessék aggódni tanár úr. Felső fokú nyelvvizsgát tettem tavaly, ezért ezzel nem lesz gondja. Csak folytassa a tantervet ugyan úgy. – hoppá, a tanár álla sem esett még le ennyire. Most már nem bírtam elfojtani a nevetésem, és halkan kuncogtam. Chris is észrevette.

- Hát akkor… rendben. Gyerekek, csöndet kérek, és nyissátok ki a könyvet az 59. oldalon. – rendelkezett a tanár, és már nyitotta is mindenki a könyvet.

- Min nevettél az előbb? – hallom a kicsit mély de mégis bársonyos hangot mellőlem.

- Tessék? Hogy én? Ja semmi, csak ennyire már évek óta nem bántak el García –val. Egyébként Emmett vagyok.

- Ja értem. Egyébként tudom, az egyik Cullen nemde? Már meséltek rólatok. – nevetett most ő rajtam, de egyszerűen nem bírtam a kíváncsiságommal. Vajon mit tudhat rólunk? Ismerem a pletykákat, de pontosan melyiket is mondták neki?

- Igen? Pontosan mit hallottál rólunk? Vannak érdekes dolgok. – érdeklődtem, de közben a tanár megzavart.

- Valami gond van Mr. Cullen? – ez most komolyan kötegszik velem? Ó hány féleképpen is tudnám móresre tanítani…

- Természetesen nincs semmi gond, kérem folytassa tanár úr. – szúrós pillantást vetett rám, majd eloldalazott tőlünk.

- Nahát, de rád van szállva. A pletykák meg gondolom ugyan azok, amik eddig is, és mindenhol máshol nem? – ezt egy sokatmondó pillantással kísérve, mondta nekem. Mi lehet ő? Hirtelen rezegni kezdett a telefonom, elővettem és egy sms volt. Alice.

„ Szia! Minden oké? Eltűntél! Írj vissza amint megkapod. Puszi, Alice”

Már megint csak ez az aggodalmaskodás. De hát mi miatt nem lát engem? Nem csinálok semmit! Mind egy, nem írok vissza, hanem majd szünetben megbeszéljük. Chris nem szólt hozzám többet, és én sem hozzá. Az óra vége előtt, hozzám csúsztatott egy cetlit, amin ez állt.

„Holnap ebéd a menzán, majd odamegyek hozzátok.”

Semmi másra nem vágytam csak hogy a közelemben legyen, de holnap sütni fog a nap. A Kecskesziklához megyünk vadászni, és nem csak holnap, hanem három teljes napig ott leszünk.

- Holnap nem jövünk suliba, szép időt mondanak és kempingezünk a családommal. – súgtam vissza, mire látszólag elmosolyodott, de a szemei, mintha szomorúak lettek volna. Azonnal megakartam vigasztalni.

- De talán péntek? Addigra már hazaérünk. Jó?

- Rendben, akkor péntek. Szia Emmett! – köszönt el, és kisietett a teremből. Már vége is az órának? Nagyon elkalandozhattam. Nagyon különös ez a kislány. De ami még jobban megrémít, az, az hogy ilyen közel engedtem magamhoz. Nem lett volna szabad! Kapok én majd még ezért otthon. A spanyol az utolsó órám volt, így elindultam ki a suli elé. A kis fekete Porsche éppen akkor fordult ki a parkolóból. A többiek ott vártak a kocsiknál, és mindenki kíváncsi szemeket meresztett rám, egy valakit leszámítva, ő pedig Ed volt. Hát persze, bizonyára jól kiturkálta a fejemből, hogy mennyire tetszik az új lányka.

„Csak maradj csöndben!” – mondtam neki gondolatban, mire vigyorogni kezdett, és rám kacsintott. Utáltam amikor ilyen önelégült képet vág, mert ő tud mindenről. A többiek már épp nekiálltak volna faggatni, amikor végignéztem rajtuk, és csak megráztam a fejem. Azonnal értették a dolgot… „majd otthon”. Hazafelé, egyre csak ő járt a fejemben. A gyönyörű és érdekes új lány. Christina Halfblood. Milyen érdekes név… nem mindennapi az biztos. De miért akar velünk ebédelni? Nem taszítja a jellemünk? Mindenki mást igen, de őt látszólag nem. Miközben gondolkoztam, haza is értünk. Beparkoltam a garázsba, és elindultam be a házba. A nappaliban ott volt mindenki. Amit furcsálltam, az az volt hogy Carlisle is hazajött. Mi lehet ilyen fontos?

- Emmett! Nem írtál vissza, és halálra voltam rémülve! Aztán ahogy vége lett a spanyolnak, megint láttalak. Mi történt? – esett nekem rögtön Alice. Még leülni sem volt időm.

- Nem kellene folyton izgulni. Semmit sem csináltam. Spanyolon Chris mellett ültem, és nem történt semmi lényeges.

- Chris? Ki az a Chris? – már Jasper is kíváncsiskodik. Biztos érzi hogy mennyire védem magam, és Christ is.

- Ő az új lány. Christina Halfblood. A tanárral együtt jött be a terembe, és mellém ült le. Egyáltalán nem félt, és olyan furcsa illata van. Nem olyan mint a többi emberé de valahogy mégis olyan vonzó számomra, viszont szomjasabb nem lettem tőle. Egyébként Christ ti is láttátok reggel.

- Áh, a kislány, a fekete Porsche –val. Igen láttuk. Csak nem megtetszett Emmett? – persze, Bellától mi mást is vártam?

- Nem, szó sincs róla, csak tudjátok olyan fura. De mindegy is. Holnap velünk akart ebédelni, de mondtam neki hogy toljuk el péntekre. Remélem nem baj ha odaül hozzánk a menzán. – miközben beszéltem, Crlisle és Esme egymásra néztek, és szélesen elmosolyodtak. De a többiek is! Persze, már megint előre szaladtak. Nem engedhetem magamhoz közelebb! Ő csak egy emberlány… azt hiszem, és mellettem csak baja esne. Mi az hogy mellettem? Ilyennek még csak eszembe sem szabadna jutnia! Még ma este elindulunk a Kecskesziklához, és kiverem a fejemből azt a lányt.

Van Remény - Bevezető

Van Remény

A történet, Emmett Cullen szemszögéből íródik. A Cullen család visszaköltözik Forks -ba, de rá két évvel új lány érkezik a kisvárosba. Emmett egy évszázada már csak sanyargatja magát, és kezd belefulladni a fájdalomba, amit felesége elvesztése okozott számára. Nem sokkal Bella csatlakozása után , Emmett és Rosalie elmentek Romániába, de Rose összefutott két újszölöttel, akik végeztek vele. Emmett sok évig csak kóborolt és vándorolt, aminek a következménye az lett, hogy elege lett az egyedüllétből és visszament családjához, ez után vették célba újra Forks -t. Az új lány Christina Halfblood (Chris), megkedveli Emmett-et, és a fiú sem közömbös iránta. Az egyetlen nagy rejtély pedig a lány körül van. Mi is ő valójában? Merthogy nem ember az biztos.

Kellemes olvasást, és remélem tetszeni fog!

Más élet és a Volturi - 15. fejezet

15. fejezet: Egy boldog élet kezdete


(Edward sz.)

- Hova megyünk? – kérdezem meg egy picit félve, mivel az alagutak felé kezdett el húzni Bella.
-Hova mennénk? A szobámba. Leköltöztem ide, mert a bátyáim ragaszkodtak hozzá. – ja, hát persze… Neki is itt van lent a szobája, mint Aro –nak és Marcus –nak. Nem is tudom hogy miért lepődtem meg ezen.
- Jól van, már értem. Ne haragudj, csak ez még egy kicsit gyors nekem. Végül is egy Volturi vezetővel járok! Gondolj bele. – humorizáltam, mire olyan hangosan kezdett el nevetni, hogy szerintem még a tornyokban is hallották.
- Jaj Edward! Szerinted én más lettem e miatt, mert én nem hiszem. Ez csak egy cím, amit nem is fogok használni, csak különleges alkalmakkor. Ettől nem változik semmi. Mondjuk az elmúlt 2-3 hétben gyökeres változáson ment át az életem. – úgy vigyorgott rám mikor ezt mondta, hogy már én éreztem magam teljesen idétlennek.
- Megjöttünk! – állt meg hirtelen egy nagy vastag faajtó előtt, és már nyitotta is a zárat. Amint kitárta az ajtót, körbenéztem, le sem tagadhatná hogy az ő szobája. Minden hideg de mégis nőies színekkel volt beborítva, és négy nagy gyertya világított be mindent, amiket Bella most gyújtott meg. A szoba végében, ott állt a hatalmas franciaágy, olyan hívogatóan, hogy muszáj volt odamennem és leülnöm rá.
- Bella, szívem gyere ide kérlek. – hívtam oda magamhoz, és kinyújtottam érte a kezem. Odajött, belecsúsztatta pici kezeit az enyémekbe, és hagyta hogy lehúzzam magam mellé.
- Meg kell valamit beszélnünk. Tudod Alaszkában nem maradhatunk tovább, ezért el kell költöznünk, és találtunk is egy alkalmas helyet. Ez a kisváros nem olyan messze van Forks –tól, de pont annyira, hogy senki se ismerjen minket arra. Nem lenne gond ha nem maradnánk a Denali klánnal?
- Viccelsz? Megőrjít ahogy Tanya, csorgatja a nyálát miközben téged bámul. Egyáltalán nem baj. De mégis hova akartok költözni? Nem akarok tovább itt maradni Volterrában, és egy költözést meg kell szervezni. Házat kell venni, bútorokat, és új papírok kellenek, meg nagyon sok más minden.
- Ezek miatt nem kell aggódnod. Carlisle már vett egy házat, Alice berendezte, Jasper pedig elintézte az új iratainkat. Ahová pedig költözünk az nem más mint Beaver. Kedves kisváros, va ott is középiskola, és oda fogunk járni. Két hét múlva kezdünk. Na jó lesz így?
- Tudod, imádlak titeket, de főleg téged. Nagyon jó lesz. Már alig várom. – duruzsolja a fülembe, és már húz is le az ágyba. Azt hiszem, hogy végre megtaláltam az életem értelmét. Bella a mindenem már 27 éve. Majdnem 100 évet töltöttem egyedül, magányosan, de most végre teljes lehet minden, egészen az örökké valóságig. Bella örökké velem lehet, és nem is kell nekem ennél több. Új életet kezdhetünk, ő, én, és a családom. Sok lesz a kezdeti nehézség, de mindent megfogunk oldani. Nem hinném, hogy nehéz lenne neki a vega életmód megszokása, és az iskolába járás. Csak egyre tudok gondolni, „Már alig várom” Bella szavaival élve.



Vége az első könyvnek…

Bocsi hogy ilyen rövidke lett, de csak egy ilyen befejező szösszenetet akartam. Puszi, L. Heidi D.

Más élet és a Volturi - 14. fejezet

14. fejezet: Ünnepélyes búcsúzás


Az egy hét gyorsan és eseménydúsan telt. Ahogy Clara és Tia elkezdték megszervezni a partit, mindenki tudomást szerzett róla. Komolyan mondom, ha ezen a héten vagy ötven Volturi tag nem keresett meg, akkor egy sem! Mindenki kifejezte elismerését, és tiszteletét. Ez alól persze csak Jane volt kivétel. Az ő ura Caius volt, és mivel ő már nincs velünk, ezt a szerepet Aro vette át. De engem, engem nem tud vezetőként elfogadni. De legnagyobb sajnálatára, kénytelen lesz elviselni engem azon alkalmakkor, amikor ellátogatok körülnézni. Mióta mindenki megtudta a dolgot, azóta nem tudok úgy végig menni a folyosókon, hogy ne akadnék bele egy vagy két segítőkész vámpírba. Még a gondolat is hátborzongató! Kedves emberevő vámpírok… Talán rosszabb bárminél, de igazából ez a Volturi. Aro vallomása óta a mi kapcsolatunk is megváltozott. Nem mondanám hogy rosszabb lett, sőt inkább mélyült. Noha nem a barátságunk lett szorosabb, hanem a vezetői kapcsolat köztünk. Azzal hogy beléptem a hármasba, Marcus és Aro a bátyáim lettek, de ettől még ez a kapcsolat igencsak hivatalos. Nem akartam sokkal szorosabb kapcsolatba kerülni velük. Egyrészt, mert mégiscsak elraboltattak a családomtól, másrészt, pedig bőven elég ez a „testvéri-vezetői” viszony. Az „igazi” testvéreim és szüleim, szerelmemmel együtt holnap alkonyatkor érkeznek meg. Este lesz a parti, és az éjszakát pedig itt töltik. Alig várom hogy Edward lássa a szobám. Na persze Alice –nek is meg kell mutatnom, és rá kell beszélnem Edward –ot, hogy had csináljuk meg az otthonit is ilyenre. Ma viszont van még egy dolog amit el kellett intéznem. Odamentem az asztalomhoz, amin egy csokor vörös rózsa volt, ezeket még Marcus –tól kaptam. Kivettem belőle a legszebbet majd elindultam le a föld alá, az ősi járatok egyikébe. Abba a járatba amely a kriptákhoz, és sírkamrákhoz vezetett. Ahogy elhaladtam a kamrák bejárata előtt, éreztem hogy egyre közeledek hozzá. Azóta nem jártam itt, mióta síremléket állítottunk neki. Majd amikor megláttam azt amit kerestem, megtorpantam. Ott állt előttem a gyönyörű fekete márvány sír, aminek a tetején vízcseppek voltak. Gondolom a magas páratartalom miatt. Közelebb mentem majd megálltam előtte. A síron csak ennyi állt.


„ FELIX VOLTURI / 1446-2023/ ”

Most, ahogy itt álltam, elöntött a keserűség, és a fájdalom. Ahogy visszagondolok, egy percig sem jutott eszembe, hogy őt hibáztassam a történtek miatt. Igazából akármennyire is igazságtalannak tartom hogy önön ítélkezett az én jövőmről és sorsomról, nem tudom utálni, gyűlölni vagy megvetni. Ő csak azt tette, amit a szíve mondott neki, és kellemes 15 évet töltöttünk el együtt. Imádtam vele lenni. A vadászatok, az ezután jól megérdemelt éjszakáink ( :P ), a fagyasztás óráim, minden amit csináltunk, vagy tettünk az csak a családunk és a mi boldogságunk helyezte előtérbe. Amiben még most is biztos voltam, az nem más volt mint hogy ha az újszülött éveimet nem vele töltöm, akkor biztos beleőrültem volna. Nem tudom hogy mi lett volna ha Bella Cullen -ként változom már át, de egyáltalán nem bánom hogy a Volturival és Félix –vel kellett eltöltenem azt az időszakot.
- Még mindig szereted őt. – hallottam a bársonyos mély hangot mögöttem, amit már nagyon jól ismertem. Ő tudja mit érzek.
- Igen, igazad van. De tudnod kell, hogy nem élhetek örökké csak az ő emlékével. Most már Edward nélkül, nem is tudnám elképzelni a létezésem. El kell hogy menjek, hogy új életet kezdhessek, és ez nem tudom mennyire lesz lehetséges, tekintve hogy a húgod lettem. Úgy érzem, hogy elég gyakran fogjuk látni egymást.
- Igen, mondasz valamit Bella. Miért jöttél ide? Annyi fájdalmat és keserűséget mégis boldogságot érzek benned, hogy komolyan elgondolkozom rajta, minden rendben van –e veled.
- Ne félts engem bátyám. Az ok amiért idejöttem pedig az, mert el szerettem volna köszönni tőle. Nem szándékozom többet ide lejönni. A fájdalom és keserűség az ő hiánya. A boldogság, pedig gondolom azért volt, mert a közös élményekre gondoltam, utána pedig Edward –ra. Nincs semmi bajom.
- Szeretnéd hogy magadra hagyjalak? – kérdezi meg somolyogva, mert már érzi a megkönnyebbülésem a szavaira.
- Igen, kérlek. – suttogtam, mire két erős kar megfordít, és szorosan magához húz. Nem tagadom jól esett az ölelése, így visszaszorítottam, de lehet hogy erős voltam. Mert elég hamar elhúzódott.
- Rendben Bella, ha végeztél akkor menj fel Tia -hoz, már nagyon várnak rád.
- Köszönöm Marcus, és nem csak ezt, hanem mindent.
- Nem kell megköszönnöd. Te egy nagyon tehetséges és szeretni való lény vagy. Szívesen tettem mindent, és egy csepp megbánás vagy bűntudat sincs bennem. – vet rám egy sokatmondó pillantást, majd elindult felfelé. Igaza van, még mindig szeretem, és már rég megbosszultam volna, ha tudom hogy ki ölte meg.
- Esküszöm neked Félix, ki fogom deríteni, és akkor magam égetem el az illetőt. Szeretlek örökké és köszönök mindent. – búcsúztam el hangosan, majd a vörös rózsát, amit még mindig ott szorongattam, letettem a vizes márványra. Megfordultam és elindultam felfelé. Már majdnem Tia –nál voltam, amikor hangokat hallottam. Sok női hangot. A hangok Tiá –tól jöttek. Te jó ég! Ezek most akarják megtartani a ruhapróbát. Nagy levegőt vettem majd benyitottam. (Ezt is imádtam, bármikor rátörhetek bárkire, kopogás nélkül is.) Ahogy beléptem hangos sikítás és kiabálás fogadott. Ne is akarjátok megtudni, hogy milyen az, ha 15 -20 vámpírnő ront rád egy-egy aranyszínű ruhával a kezükben. Várjunk csak!
- Öhm, Tia? Miért nem vörös a ruhám? A „hármak” köpenye és ruhája általában vörös, főleg ha ünnepségről van szó.
- Ó kedvesem! Látod még mennyit kell tanulnod?! – viccelődött velem, de nem gúnyosan, ő tudja hol a határ, és egyébként is mivel Marcus felesége, ezért egyenrangú velem.
- Én ezt nem értem. Elmagyaráznád?
- Persze! Gyere Bella! – húzott az ágy felé, és leültetett a végére, majd a lányok mind körénk telepedtek, Tia és Clara pedig mellém az ágyra. – Na, kezdjük az elején. Tudod, Szt. Marcus napján, azért öltöznek pirosba az emberek, és azért ragyog vörösen az egész város, mert az a bizonyos Szent Marcus, aki persze az én férjem, Volturi Marcus, bíbor színű talárban osztotta az igét. Ez a vörös vagy piros szín pedig a mi világunkban a vért jelképezi, de főleg a szemszínre utal amit szintén az emberi vér okoz. Már pedig mivel a tiéd hamarosan aranyszínű lesz, az állati vértől, ezért úgy gondolták Aro –ék hogy hozzád illően valami arany cuccot keressünk neked.
- Uhh, ez most komoly lányok? Én meg az arany? Habár, a piros még melegebb szín mint az arany. Na jó, de nem adhattok rám akármilyen szörnyűséget, én fogom kiválasztani a ruhám. Várjatok egy pillanatot! – értetlenül néztek rám az utolsó mondatom miatt, de végül nem mondtak semmit sem. Elővettem a telefonom, és benyomtam a gyorshívásoknál a 2-es gombot.


- Szia Bella! Tudom mit akarsz. De nem akarod mégiscsak felpróbálni őket? Olyan gyönyörűen állna rajtad mind.
- Szia Alice! Köszönöm de nem. Szóval?
- Ahh, rendben. Azt fogod választani ami Renata –nal van. Gyönyörű leszel! Holnap hajnalban indul a gépünk, és késő délután fogunk odaérni.
- Tudom, beszéltem Edward –al, és köszi a ruhatippet. Holnap találkozunk!
- Abban biztos lehetsz. Szia!
- Szia.

Zsebre vágtam a mobilom, és körbe néztem a szobában. Mindenki úgy meredt rám, mint akik semmit sem tudnak Alice –ről.
- Alice Cullen –nel beszéltem. Tudjátok ő látja a jövőt… - még mindig semmi, csak az értetlen arckifejezések. Leszámítva persze Tia, Kate, és Clara. Ők csak mosolyogva csóválták a fejüket.
- Nem világos? Megkérdeztem, hogy melyik ruhát fogom választani! – erre már végre mindenkinek leesett. Néhányan nevettek, és néhányan döbbent nagy szemekkel figyeltek engem. Vajon mi játszódhatott le akkor a fejükben? Biztos valami olyasmi, mint pl. „Ennek totál elmentek otthonról! vagy Úr isten! Biztos ő lép be holnap a HÁRMAK közé?” A gondolaton jót kuncogtam, de igazából nem érdekelt. A ruhám viszont annál jobban. Renata a legtávolabbik sarokban ült, egy csillogós krém és aranyszínű estélyivel. Az utolsók között próbáltam volna fel tuti! Miért ült olyan messze?
- Mit mondott Alice? – rázott fel Kate.
- Ja ő, izéé. Azt mondta, hogy azt választom majd, ami Renata kezében van. Mindenki őrá kapta a pillantását, mire ő tüntetőleg lesütötte a szemét. Közben felállt és odahozta nekem a ruhát. Gyönyörű volt! Pánt nélküli, fűzős, az alsó része pedig a lábaimtól elállt, térd felett kissé fodros volt. Azonnal beleszerettem a ruhába, és fel is próbáltam. Szinte egész éjjel abban voltam amíg beszélgettünk a lányokkal. Nagy részük még sohasem látta Edward –ot, de én meséltem nekik róla. A végén már kezdtem attól félni, hogy holnap eljön ide és lecsapja valamelyik csaj a kezemről. Reggel, mindenki kiment a szobából, és Kate mondta hogy tíz perc múlva visszajön nekem segíteni. Az a tíz perc végül öt lett, és egy nagy bőröndöt cipelt be rajta. Kiderült, hogy az az ő sminkes bőröndje, és hogy itt is marad, mert ezentúl ez lesz az ő szobája. Gyanítottam hogy Benji miatt egyébként. Kate ápolta őt, és nagyon jól elvoltak. Kate kérésére levettem a ruhám, nagy nehezen, mivel be kellett látnom, hogy estélyibe nem jó dolog hajat festeni, meg zuhanyozni sem tudnék. Tehát, hajat festettünk, tusoltunk, sminkeltünk aztán végül visszavehettem a ruhám. Kate –től kaptam hozzá egy gyönyörű szettet is, amiben egy gyémántokkal körberakott nyakék, egy karkötő, és egy pár fülbevaló volt. Imádtam ezt az egészet. A cipőm is aranyszínű lett, azonos árnyalatú a ruhámmal. A hajamat Kate becsavarta, majd szárazra szárította. Amikor már kész lett, lágy göndör fürtök lógtak le a vállamra. Mikor még a tükör előtt tollászkodtunk Kate –vel, mivel ő is összekapta magát közben, már délután öt körül járhatott az idő. Határozott kopogás az ajtón, és megéreztem az illatát a látogatómnak, aki az ajtó előtt várt. Azon kaptam magam, hogy rohanok ajtót nyitni. Szinte feltéptem az ajtót és ő állt ott. Teljes életnagyságban itt volt előttem Edward.
- Edward… - suttogtam majd a nyakába ugrottam. – Jaj, én annyira örülök! Hogy hogy ilyen korán? Csak egy óra múlva kellett volna megjönnötök.
- Oh, Bella! Nagyon hiányoztál, és tudod, hogy vezetek. Hamar ideértünk. Már Aro –val is beszéltem, és elmondott mindent. Nagyon jó lesz úgy kicsim! Egyébként küldött neked valamit, és azt mondta hogy ezt fel kell venned.
- Igazán? Mit? – kérdeztem, mire egy bíborszínű selyemköpenyt nyújtott át nekem. Azonnal felvettem és a tükör elé táncoltam. Edward is beljebb jött az ajtóból, de Kate csukta be maga mögött. A kis ravasz itt hagyott minket. Nem mondom, érdekes színösszeállítást alkotott a ruhámmal, de nekem azért tetszett. Edward mögém lépett, majd a fülembe suttogott.
- Csodálatosan szép vagy! - szavaira megfordultam és szenvedélyesen megcsókoltam. Nem is tudom hogy mennyi ideig állhattunk ott egymás karjaiban, de egy halk kuncogás szakított félbe minket. Emmett… Szétváltunk, de épp csak annyira hogy Edward mellkasának dönthessem a fejem, majd az ajtó irányába néztünk. A családom állt ott. Mindenki, akit annak tekintek, a Volturi és a Cullen család egyaránt.
- Akár előbb is kezdhetnénk… Induljunk is a nagyterembe. – rendelkezett végül Marcus, mire mindenki elindult. A terem csodásan fel volt díszítve, elegáns és hangulatos környezetet varázsoltak a lányok. Nagyon tetszett az egész. A parti alatt rengeteg ajándékot kaptam, és jókívánságot, amelyek igazán őszintének tűntek. Amin meglepődtem az az volt, hogy Jane is eljött. Nem rontott a partin de nem is emelte annak fényét. Körülbelül négy, de maximum öt órán át tartott a kis összejövetelünk. Majd szép lassan mindenki elszállingózott vadászni, vagy épp a szobájába kikapcsolódni. Én, Edward -val indultam el a szobám felé, annak a reményében, hogy egy csodás éjszakát töltünk el ketten, még mielőtt eljön a búcsúzkodás ideje holnap. Nem gondoltam volna, hogy még ennél is nagyobb meglepetéssel fog majd szolgálni számomra.

Más élet és a Volturi - 13. fejezet

13. fejezet: Az igazság hete



(Bella sz.)

A gép hajnalban szállt le Rómában, és már ott várt minket Demetri a repülőtéren. Alaposan megölelgetett minket, majd elmagyarázta hogy mégis mi ez a kavarodás Benji körül.
- Szóval, lányok ez most a legnagyobb baj ami eddig történt. Benjamin eljött Aro –hoz, mert szeretne csatlakozni a családunkhoz. Persze Aro tárt karokkal fogadta, mivel nem minden nap talál egy olyan vámpírt aki képes uralni az időjárás elemeit, és amikor már három napja nálunk volt, megtörtént a baj. Az elektromos kisülést azaz a villámokat gyakorolták Clara –val, amikor Benji túltöltődött. Clara -nak már nincs elég ereje ahhoz hogy blokkolja a tehetségét, ezért Volterra körül mindenfelé villámok csapkodnak, és már tíz halálos baleset is van. Benjamin pedig azóta bent kuksol az egyik toronyszobában, és aki a közelbe mer menni, azt akarva vagy akaratlanul de megrázza. Ezért kelletek ti lányok. Bella neked kell közel menni a pajzsod alatt Kate –vel, és Kate meg… hát végül is rövidzárlatot csinál Benji –nél. Ez most elég mulatságosan hangozhatott, de higgyétek el nem az! – szerintem egyáltalán nem mulatságos ha valaki nem tudja uralni a képességét. Most már kicsit sem volt lelkiismeret furdalásom a történtek miatt, mivel szükségünk van rám. Bár Edward veszettül hiányzott, ezt nem tagadom és még csak egy éjszakát voltunk távol egymástól. De most a feladatra kell koncentrálnom!
- Rendben Demetri, siessünk! Melyik toronyban van?
- A másodikban, a te szobád alatt. Ezért így is úgy is a közelébe kellene menned. – vigyorgott már, ahhoz képest elég komolyan is vette. Demetri mindig olyan volt Félix –nek mintha a testvére lenne, és így én is egy bátyra találtam benne. Imádtam vele szórakozni, a nyomkövető képessége soha sem működött rajtam, és amikor csak tudtam, a közelemben mindenki a pajzsom alatt volt. Ezért amikor Aro néha megkérdezte tőle, hogy hol van ez meg az a személy, akkor akármennyire is koncentrált a pajzsom alól senkit nem tudott előkeríteni. Ez irtó vicces volt, főleg utána amikor komoly és kicsit morcos de annál inkább koncentráló fejjel mászkált fel s alá. Nem tagadom, szeretek tehetséges személyek közelében lenni, és irányítani mindenkit, de most éppen erről fogok lemondani a Cullenek és főleg Edward kedvéért. Közben már megpillanthattuk Volterra városfalait, mint mindig, most is csodásan festett. Nem telt bele öt percbe már a második torony lépcsőjén rohantunk fel Kate –vel. Az egész toronyban lehetett érezni azt a furcsa vibráló elektromos érzést, ezért Kate –t is bevontam a pajzsom alá. Benji ajtaja előtt még gyorsan átbeszéltük a stratégiát, és bementünk. Szegénykém ott ült a szoba közepén, egy széken, és szinte tapintani lehetett azt a sok elektromosságot. Közelebb mentünk hozzá, Kate mellém lépett, majd rárakta a kezét Benji vállára. Ahogy Kate hozzáért rögtön megrázkódott, és összeesett, úgy mint egy ember. Azonnal érezni lehetett a változást a környezetünkben is, ami a sikerünk jelét mutatta. Visszahúztam a pajzsom, felkaptam Benji –t és ráraktam az ágyára. Kate ottmaradt vele, én pedig elindultam mestereimhez. Miután elhagytam a tornyot, az első akivel összefutottam az Jane volt. Persze közölte hogy „örül hogy megint itthon lát” , majd bájosan rám mosolygott. Azonnal körém vontam a pajzsom és én is visszamosolyogtam, majd odanyögtem egy „ köszit”, mire kicsit lehervadt a mosolya. Az első két sikerem mióta itthon vagyok… Aro szobája előtt álltam, és azon gondolkoztam, hogy vajon most mi lesz. Nem várhattam tovább, így kopogtam. Majd egy határozott „Szabad!” után bementem.
- Jó napot mester! Elvégeztük a feladatot, Benjamin a szobájában van.
- Szerbusz kedvesem! Köszönöm! Ó, mi lenne velem nélkületek? – állt fel és elindult felém egy atyai ölelés reményében gondolom. Hátraléptem egyet. – Mi a baj Bella? Még sohasem voltál velem ilyen tartózkodó.
- Mindent tudok Aro! Edward elmondott mindent. Most már csak a teljes igazságra vagyok kíváncsi, a te szemszögedből. Kérlek ne kímélj meg a rosszabb részektől sem! Tudni szeretnék mindent, hogy helyesen dönthessek. – látványosan összeomlott minden reménye, hogy talán nem mondtak nekem semmit sem alig másfél hét alatt.
- Hát rendben Bella, de tudnod kell, hogy mi sohasem akartunk neked rosszat, bár amit tettünk az színtiszta önzőség volt. Gondolom, tudsz róla, hogy Edward és Alice kíséretében emberként is jártál itt, amikor Edward azt kérte tőlünk, hogy öljük meg. Már akkor tudtuk, hogy te különleges vagy, már emberként is. Az óriási bátorság, és önzetlenség, ami az egész lényedből áradt, nagyon meglepett. Egy ember, aki pontosan tudja, hogy egy vámpírokkal teli városba, sőt egy szobába velük, készül besétálni. S te mégis gondolkodás nélkül megtetted, a szerelemért. Aztán Tia szólt, hogy lát nálad lappangó képességeket. Már az is meglepett, hogy akkor érezte őket amikor ember voltál, de hogy kettőt is! Ez nagyon ritka és igen csak figyelemreméltó dolog Bella. Miután elengedtünk Edward-al, azután megkeresett Félix, hogy ő szeretné hogyha majd amikor te vámpír leszel, az ő felesége légy. Ezen nagyon meglepődtem, eszembe sem jutott hogy Félix –re ilyen nagy benyomással voltál, és ez bizony nagy esélyt adott a tervemnek. A tervem az volt kicsi Bella, hogy mindenáron megszerezlek a testőrségembe. Aztán kiterveltük az elrablásod, amit engedélyeztem is Félix –nek. Miután hazaért veled, te még mindig ájult voltál az emlékezet törés miatt, ezért amíg nem voltál magadnál, megharapott. Kicsivel több mint három nap volt az átváltozásod, és innen már mindent tudsz. Kitaláltunk, és kialakítottunk itt neked egy olyan életet, amiben boldog lehetsz, és nekem pedig az eddig látott, legnagyobb hatalom volt a birtokomban. Minden rendben zajlott, engedelmes voltál még újszülöttként is, de ezen nem lepődtem meg. Tudtam hogy különleges vagy. Gyorsan kitanultad a képességeidet, és minden jellegű használatukat. Egyetlen egy dologra nem számítottam, és ez pedig az volt, hogy jobban foglak szeretni, mint itt bárki mást. Az apádnak és bátyádnak tekintem magam, és az én szememben nem egy testőr áll most is a mestere előtt, hanem lány az apja előtt, vagy mint húg a bátyja előtt. Ha ezt megtudod érteni, ha fel tudod dolgozni, akkor arra kérnélek hogy tudasd velem a véleményed. Ugyan Caius meghalt, de a Volturinak mindig három vezetője van. A harmadik pedig most te vagy. Ez mindig is így fog maradni a halálod napjáig.
- Értem. Ez mind nagyon megható Aro. Nagyon örülök, hogy ekkora bizalmat szavaztok meg nekem, de attól tartok hogy ami után elmondom hogy miért is jöttem haza, már nem fogsz elfogadni testvéredként.
- Ezt teljesen kizártnak tartom kedvesem. Most pedig kérlek, magyarázd meg.
- Elsősorban azért jöttem haza, mert még mindig a Volturi klán tagja vagyok, és ez a kötelességem. Ha a mesterem hív, akkor jönnöm kell és azt tennem, amihez a legjobban értek. A másik ok pedig ti voltatok, mivel normálisan szeretnék elköszönni tőletek, mert elhagyom Volterrát és csatlakozni fogok a Cullen klánhoz egy hét múlva. Edward a vőlegényem volt, és most megint együtt lehetünk, ezúttal örökké. Elfogadom az ő életmódját, és le fogom váltani az ember vért állatra. Ami pedig a párom családját illeti, igazán kedvelem őket. Máris elfogadtak és megszerettek, pedig alig egy hetük volt rá. Ezt tartom helyesnek, és így is fogok cselekedni, ami pedig a helyemet illeti a „hármak” között, egyértelmű hogy nem fogadhatom el, mivel nem ehhez a klánhoz fogok tartozni. Az ősi törvények kimondják, hogy csak a Volturihoz tartozó személy lehet benne a hármasban. Én pedig Cullen leszek alig egy hét múlva. – nagyon figyeltem rá, hogy határozott és magabiztos legyek, de Aro ezek után is csak mosolygott.
- Természetesen nem tartalak vissza ha el szeretnél menni, de lenne egy feltételem. Az ősi törvények nem igazán törvények, csak afféle szabályzat, és így azok engem igazából már hidegen hagynak. Azok amelyeket közel 2600 éve írtam, már nagyon elavultak, és hogyha csak úgy kaphatok egy jó vezetőt, hogy közben egy másik kontinensen él egy másik családban akkor hát legyen. Ezért gondolom a feltételem egyértelmű. A Volturi hármaknak az egyike kell hogy legyél, és ha valami törvényszegés vagy egyéb fontos dolog történik, akkor a jelenléted kötelező. Ennyit engedek, és ezt úgy vedd, mint a bocsánatkérésem az elrablásod miatt. Más még ennyit sem tett volna, úgy érzem ez egy nagyon kegyes döntés volt. Mit gondolsz? – olyan önelégült volt! Tudta hogy nincs más lehetőségem, el kell fogadnom, és a baj az hogy nagyon is tetszett az ötlet miszerint a Volturi hármas egyik tagja vagyok.
- Legyen, ahogy akarod Aro. Megtiszteltetésnek veszem, de mégis mikor óhajtod ezt bejelenteni hivatalosan?
- Nos kevesem ez nagyszerű! Olyan izgatott vagyok az ünnepség miatt! Szólunk a Culleneknek hogy pontosan mikor jöjjenek ide Volterrába, és akkor azon az estén megtartjuk a kinevezést az ő jelenlétükben is. Te pedig bejelentheted hogy hol, miért, és kivel fogsz együtt élni. Szóval nagyjából egy hét múlva. Tia és Clara majd elrendeznek mindent az ünnepséggel kapcsolatban, és te összepakolhatsz, mert az itteni cuccaid levisszük Caius régi szobájába, amit átalakítunk neked.
- Igazán köszönöm Aro! Olyan izgi lesz lent lenni a sötétben! – válaszoltam, egy kis szarkazmust belecsempészve a hangomba.
- Hát, nincs ott olyan sötét, főleg Caius régi helyén nincs! Ne felejtsd el hogy egy tűzuraló vámpírról beszélünk! – ő legalább jót nevetett rajtam.
- Ajajj igazad van! Gyorsan fagyosabbá is varázsolom! Annyira nem illene hozzám az a sok piros meg sárga. Legyen inkább kék és fehér… mit szólsz hozzá? – vigyorogtam már én is, és most megint az a személy ált előttem akit megismertem 27 éve.
- Ahogy akarod Bella. A dekorációt rád bízom. De még az ünnepség előtt készítsd el.
- Rendben Aro! Akkor, ha nincs más én mennék is. Megteszem amit kértél tőlem, és felhívom Carlisle –t.
- Rendben kedves, menj csak… és Bella? Eljönnél velem este vadászni?
- Ó hát persze, de mire fogunk vadászni?
- Nos, én követem családom hagyományait, utána pedig elmehetünk a közeli erdőkbe körülnézni valami vad után. Jól gondolom hogy már nem akarsz emberi vért fogyasztani húgom? – kicsit meglepődtem a megszólításon, de azért nagyon tetszett.
- Igen, jól gondolod bátyám. Köszönöm még egyszer! – majd odamentem és megöleltem. Annyira jó volt hogy végre megkapom az igaz szerelmet, és ajándékba mellé két teljesen különböző de mégis annyira szeretetreméltó családot! Miután elköszöntem Aro –zól, azonnal felsiettem a szobámba. Kate és a csomagjaim is ott vártak.
- Ó, szia Bella! Nah, hogy ment Aro –val? Elengedett? Mesélj már! – faggatózott rögtön, és én igazán örültem, hogy elmondhatom neki.
- Hali! Minden jól ment. Elengedett, ez az utolsó hetem Volterrában. De kellene a segítséged berendezni lent a szobámat, mert nem igazán kedvelem a meleg színeket. – mosolyogtam rá mindentudóan, és láttam rajta hogy érti merről fúj a szél.
- Na ne! Ez most komoly? Le? Úgy érted oda le? Caius régi szobájába? Csak nem Bella?
- De igen, oda le, és az már az én szobám, és igen jól gondolod. Egy lettem a hármak közül. Egy csomó engedménnyel, de egy lettem.
- De hiszen ez csodás! Gratulálok! Akkor mostantól lehet szívatni Jane –t amennyit csak akarjuk! Ugye? – csábító ajánlat, de vezető vagyok az istenszerelmére!
- Attól tartok hogy nem lehet Kate! Csak amennyire kell. Egyébként meg nem leszek itt, hogy állandóan csőbe húzzuk, én elköltözöm, a lenti szoba csak arra kell, ha majd vissza kell jönnöm harcolni, vagy tárgyalni, vagy tanácskozni. Mivel vissza kell! Ez volt Aro feltétele! Bella Cullen a Volturi hármak egyike… jól hangzik szerintem. – vigyorogtam az elképedt arcába.
- Nagyon is jól hangzik Bell, de Carlisle tudja már?
- Nem, még nem! Most fogom felhívni! – azzal előkaptam a mobilom, és már tárcsáztam is. Elég sokáig kicsengett, vagy ötször ha nem többször, de végül felvette.


- Hallo? – szólt bele a határozott hangján, amin már most mosolyognom kellett.
- Carlisle? Itt Bella! Beszélnünk kell.
- Szia Bella! Persze, mond csak. Baj van?
- Nem, dehogy! Nincs semmi baj, csak éppen szólni akartam hogy egy hét múlva itt találkozunk, mivel a Volturi hármak egy ünnepséget tartanak és arra vagytok hivatalosak mind a heten, Cullenek. Nos, ráértek? Muszáj lesz mivel ez lesz életem legfontosabb napja!
- Öhm, nem tudom Bella! A Volturi hármas? Olyan már nincs is, te magad mondtad hogy Caius meghalt. Az ilyen nagyobb rendezvényekre pedig a hármasból szokott szólni a coveneknek valaki. Biztos hogy ennyiről van szó?
- Carlisle! Hisz épp most szóltam! Egyébként meg, nem adtam rá okot hogy ne bízz bennem.
- Várj! Azt akarod mondani, hogy benne vagy a nagy „hármasban”?
- Igen! Hát nem nagyszerű? Ne aggódj! Egy hét, eljöttök kiünnepeljük magunkat, aztán pakolok és veletek megyek. Persze csak akkor ha még megengeditek.
- Ez… ez lehetséges? Eljöhetsz velünk? Biztos ez Bella?
- Igen Carlisle, a bátyámék megígérték hogy így lesz. Majd mindent megbeszélünk személyesen! Amúgy sem vagyok fogoly, és hiányoztok is! Főleg Edward! Előkerült már?
- Igen. Előkerült. Beszélni akar veled most is. Átadhatom neki?
- Persze, kérlek add neki oda.

- Bella? Édesem annyira sajnálom. Minden amit mondtam… az csak amiatt volt mert ideges voltam és nem jó helyen töltöttem ki a mérgem! Bocsáss meg nekem!
- Shhh… Edward! Te nem csináltál semmit sem! Én fújtam fel az egészet, és dettó ugyanezt csináltam amit te. Szóval egy hét múlva itt Volterrában, és aztán együtt lehetünk.
- Igaz amit Carlisle –nek mondtál? Egy lettél a háromból?
- Igaz, de ne izgulj emiatt! Már megoldottam, és majd mindent átbeszélünk ha találkoztunk.
- Rendben, szia kicsim! Vigyázz magadra! Szeretlek.
- Én is Edward, és vigyázok mint mindig! Van pajzsom is!
- Ajánlom is hogy használd! Akkor egy hét múlva…
- Igen, egy hét. Szia. – majd letette. Rendben, tehát meghívtam őket, kibékültem Edward –al, szóval már csak az itteni dolgokat kell elintéznem.

-Nah sikerült megoldanod? – kérdezte váratlanul Kate.
-Jah igen, persze. Menjünk pakolni, mert rengeteg a dolgunk! – nem is kellett többet mondanom neki, mert a ruháim fele már így is össze volt hajtva és bőröndbe volt rakva. Elég gyorsan összeszedtünk mindent, és lehordtuk. Caius szobája, ami most már az én szobám, nagyon poros volt. Takarítottunk, majd összeszedtük a dolgait, és levittük a kriptákhoz, ahol Caius –nak állítottunk síremléket, oda lettek be rakva ezek is. Találtunk egy gyönyörű nagy bordó dobozt, és ezzel meg is oldottuk. A szobát nem lehetett festeni, mivel kőből vannak a falak, ezért sötétkék, fehér, és szürke selyemmel borítottunk be mindent. Bekerült a nagy ágyam is fentről, annyi különbséggel hogy nem vörös volt a huzat, hanem fehér. Caius antik íróasztalát viszont megtartottam, és a kis magán könyvtárának egy részét is amire úgy véltem hogy még szükségem lehet. Mikor végeztünk mindennel Kate és én gyújtottunk néhány gyönyörű nagy gyertyát, amitől máris hangulatos mégis hozzám hasonlóan hideg lett a szoba. Nagyon tetszett! Jó munkát végeztünk! Már csak az ünnepségre kellett koncentrálnom, és az új életemről való álmodozással.

Más élet és a Volturi - 12. fejezet

12. fejezet: A „nagy” hazatérés


(Bella sz.)


Egyszer sem gondoltam arra, hogy ez egy sima ügy lesz. Már láttuk a házat. Edward –al Forks –tól együtt haladtunk, futottunk. Szerintem enyhén meg volt lepve a gyorsaságomon. A családban ő volt a leggyorsabb, és a többiek igen nehezen tartották vele a tempót, ami ellenben nekem, lazán ment. Én vagyok a második leggyorsabb. Valamilyen szinten már én is a családukhoz tartoztam, és most éreztem először azt, hogy a Volturin kívül is van életem. Vészesen közeledtünk a házhoz, és én eléggé megijedtem. Mint már mondtam, nem lesz sima ügy. Megálltam, Edward –ot is magammal rántva, mire egy ijedt és kérdő tekintetet kaptam cserébe.
- Valami baj van? – aggodalmaskodik, amin már meg sem lepődöm. Őszinte leszek vele, ennyit igazán megérdemel.
- Ami azt illeti igen. Én azt hiszem hogy félek!?
- Mégis mitől? Nem harapnak. Legalábbis minket biztos nem fognak bántani. –kezdett humorizálni, de a szúrós és egyben kétségbeesett pillantásomat látva inkább komolyra fordította a szót. – Bella, ugyan már. Ne ijedezz kicsim. Ők csak… szóval ők. Nem lesz semmi gond. Már hallom a gondolataikat. Izgatottak hogy hazaérkezünk, már várnak minket. Persze Alice, ő más, repdes a boldogságtól hogy újra egymásra találtunk. – próbál megnyugtatni, de nem nagyon megy. Még mindig segélykérő arccal fordulok el a háztól felé, és nézek mélyen a szemébe. Gyönyörű aranybarnák. – Nem lesz semmi baj. – kacsint rám.
- Ígéred? – bizalmatlankodok még mindig.
- Ígérem, de hol azaz erős Bella, aki idejött és elkápráztatott mindenkit a magabiztosságával?! Így Rose prédája leszel. – na, ettől felment bennem a pumpa.
- Na azt már nem! Igazad van! Ők csak a barátaink és a családunk. Huh, oké mehetünk. – mosolygok, és próbálom összeszedni magam. Továbbindultunk, de kicsit sem olyan gyorsan, mint ahogy eddig jöttünk. Nem telt bele kér percbe, már a veranda aljánál álltunk. Erőt vettem magamon, elindultam fel a lépcsőkön, és csak még erősebben szorongattam Edward kezét. Nyúltam a kilincsért, lassan lenyomtam, majd benyitottam. Mind ott vártak a nappaliban. Carlisle és Esme boldogan mosolyogtak ránk, Emmett fülig érő szájjal vigyorgott, Rosalie pedig még csak felénk sem nézett. Nagyon berághatott. Kate, Irina, Carmen és Eleazar a kanapén ültek, és kedvesen méregettek minket. Tanya, Rose példáját követte. A következő pillanatban Alice ugrott a nyakamba Jasper mellől, és boldogan lelkendezett.
- Ó Bella! Én úgy örülök, és hidd el nagyon sajnáljuk hogy akkor szem elől tévesztettünk téged, te voltál a legjobb barátnőm, és mindig is az leszel. – ezek után már csak suttogott a fülembe. – Figyelj! Csak annyit mondtam el nekik, hogy meglepetésetek van a számunkra. Semmi mást! Bár, szerintem most már mindent megérthettek.
- Alice… javíthatatlan vagy! – sóhajtott fel Edward, és ezen már csak nevetni tudtunk.
- Sziasztok! Úgy hiányoztatok. – ölelt meg minket Esme is Carlisle –val együtt.
- Ti is nekünk hidd el. Jó újra itt lenni. – vigyorogtam elégedetten.
- De ott azért jobb volt mi? – röhögött bele a megható pillanatba Emmett. – Akkor most mégis hogy állnak a dolgok? – hát persze hogy rögtön a lényegre tér… Kicsit félve pillantottam Edward -ra, aki megszorította a kezem, és csak bátorítóan bólintott. Nahát, de jó. Most mondhatok el én mindent! Köszi édesem…
- Hát nem is tudom hol kezdjem… - kezdtem bele ijedten, zavarban voltam. Majd úgy döntöttem, hogy ha nem lesz idejük közbe kérdezni, akkor nem gabalyodok bele az egészbe. Így inkább gyorsan elmeséltem mindent. – Rendben. Egy éjszaka alatt odaértünk, aztán majdnem kinyírtam egy erdészt (vagy inkább vadőr volt?) ezért gyorsan el kellett mennünk vadászni, mert nem akartam Forks –ban enni, meg aztán így Charlie közelébe sem mehettem volna. Szóval vadásztunk, medvére. Most megjegyzem hogy BORZALMAS íze volt és…– valaki halkan kuncogott, azt hiszem Emmett lehetett az - …utána elmentünk a régi házunkhoz. Edward bement, mert nem hallottunk bentről semmit, mikor kijött, elmondta hogy apám négy éve meghalt szívrohamban. Szinte összeestem, de végül is Edward elkapott. Tudnotok kell, hogy két oka is volt amiért Forks –ba akartam menni. Az egyik persze Charlie, a másik pedig az emlékeim voltak. - Valaki ekkor levegőért kapott, amit furcsálltam, de azt hiszem hogy Esme és Carlisle volt közösen - Két emlékem volt az emberi életem utolsó két évéből. Az egyik egy aranybarna szempár, a másik pedig egy altató dalocska, amire úgy emlékeztem, hogy valaki nekem dúdolja lefekvés előtt. Mint kiderült a dolgok középpontjában Edward áll. Az ő szemeire és hangjára emlékeztem. Mivel tudok zongorázni, eljátszottam neki, és ő azonnal felismerte. Ezután elmesélt mindent arról a két évről. Jamest, Viktoriát és az újszülötteket, Laurentet, a régi sulis dolgokat, akkor a vérfarkasokról és Jacob –ról is értesültem, és a családomról, azaz rólatok. De ami a legfontosabb hogy Edward mesélt a vőlegényemről is. - itt kicsit közelebb bújtam hozzá - A találkozásunkról, az ismerkedésünkről, aztán a gyönyörű nyarunkról, a 18. szülinapomról, és a fél év szenvedésről is. – ezt nem akartam felhozni, de muszáj volt, hogy tudják, a rosszak ellenére is szeretem őket. Edward és Jasper fájdalmasan egymásra néztek, de épp csak egy pillanatig. – a látogatásról Aro –ékhoz, a kis szavazásról ami a halandóságom ügyét illeti, és az eljegyzésről, az esküvőről, és mindent elmesélt nekem kettőnkről. Most megint rátaláltam és nem engedem ki a kezeim közül! Még egyszer nem! Szóval, minden szuper, és… - már Edward szemébe nézve mondtam. - …hihetetlenül boldog vagyok ez miatt.
- Szeretlek! – suttogta nekem miközben lágyan megcsókolt ott mindenki előtt.
- Én is, nagyon. – erre mindenki örömujjongásba tört ki, és nevetett. A boldogság, ami ott akkor szétáramlott, tudtam hogy Jasper –től jön, már nem bírta tovább és így csak átfolytak rajta a többiek érzelmei is, kicsit felerősítve. Döbbenten tapasztaltam, hogy egy kevés féltékenységet is éreztem. Csak a szemem sarkából láttam, amikor Tanya és Rosalie szúrós pillantást vetnek szerelmemre, majd felmennek az emeletre. Mi a bajuk? Az mi boldogságunk zavarja őket? Tanya -t még érteném is, mivel mindenki tudja hogy bele van zúgva. De Rose? Hogy utálhat ennyire? Vajon mit tettem akkor, amikor ember voltam? Ezek azok a kérdések amik jelenleg most a leginkább érdekeltek. Csekélységnek tűnik, mivel ki foglalkozna két szőke hisztis vámpír féltékenységének okával? De engem mégis érdekelt, hiszen sohasem lehet tudni hogy mi fog történni. A nagy ünneplésben és ölelgetésben Kate furakodott oda hozzám.
- Bella! Figyelj! Én elhiszem hogy ez most egy csodás pillanat meg minden, de Aro hívott. Iszonyú ideges volt, és azt mondta, hogy hívd fel rögtön amint hazaérsz. Valami nagyon fontos dolog lehet, mert igazán izgatott volt.
- Rendben Kate. Köszönöm hogy szóltál. Fel is hívom most. – a mondatomra mintha kipukkant volna a boldogságbuborékom, és egy lélegzetvételnyi zaj sem volt a helyiségben.
- Jaj ugyan már. Ő az apám, és a mentorom! Fel kell hívnom! Ne nézzetek így rám. – zsémbeltem, de közben már a mobilomért nyúltam. Sebesen beütöttem Aro számát, és éppen hogy egyet csenget ki, már fel is vette.


- Szia kincsem! Mi tartott ennyi ideig? Már majdnem megőrültem. – persze, rögtön az aggodalmaskodás. Néha gyereknek érzem magam mellettük.
- Szia! Ne haragudj, de csak most értünk haza Edward –al. Valami baj van?
- - Edward? Edward Cullen? Mit keres ő ott? – enyhén szólva kétségbeesett volt a hangja. Még sohasem hallottam ilyennek…
- Most ők is it élnek Denali –ban. De még mindig nem mondtad hogy miért kerestél.
- Ó, igen! Ne haragudj szívem, de haza kell jönnöd. Most a –volturinak szüksége van rád, és Kate –re is. Csak ti tudjátok megfékezni Benjamin –t.
- Benjamin? Mi történt? Hol van Jane? Vagy Alec, ők is megtudják állítani.
- Ez most nem olyan Bella. Nem tudnak közel kerülni hozzá, mert egy burokban van benne, a képességével hozta létre. Te közel tudsz kerülni hozzá a pajzsoddal, és addig Kate megrázza egy picit. Tennünk kell valamit, és a két legjobb testőröm pedig éppen családi látogatóban van. Nem abszurd ez egy kissé? Üljetek repülőre, és indulás haza. Ami pedig Carlisle -ékat illeti, egy hét múlva meglátogathatnak Volterrában. Rendben lesz így? – váltott át hivatalos hangnemre, amire már én sem tudtam másképp reagálni.
- Igen mester. Holnap délben Volterrában leszünk. – jelentettem ki, és lerakta a telefont.


Istenem, Benjamin, mit tehettél? Odamentem a kanapéhoz, és lerogytam rá. Végre visszakapom a családom, és erre elszólít a kötelesség. De mi volt Aro –val? Nem szokott velem így beszélni, és addig semmi baj nem volt amíg Edward –ot meg nem említettem. Edward, most mit csináljak? Nem tudok választani a két családom között.
- Kate! Pakolj! Mennünk kell. Aro –ék nem bírnak Benjamin -nal. – Kate komoran bólintott, majd felrohant az emeletre. Felkeltem, végignéztem a családomon, és a sok féltő és kíváncsi arc között felfedeztem egy fájdalmasat is. Edward, bizonyára azt hiszi hogy most én hagyom el őt.
- Nem kell féltenetek minket. Hallottátok Aro –t ti is. Egy hét. Egy hét és eljöhettek hozzánk. Addig megoldom a Benjamin –os ügyet, és összepakolok otthon. Beszélek Aro –val és ha minden jól megy együtt jövünk haza. – odaléptem Edward –hoz és megsimogattam az arcát. Nem nézett a szemembe hanem a padlót bámulta. Felemeltem a fejét az állánál fogva, így kényszerítettem a szemkontaktusra.
- Nem lesz semmi baj. Nem először sokall be Benji. Lenyugtatjuk, aztán elvisszük Olaszországba. Nem kell aggódnod. Egy hét múlva találkozunk, annyit talán kibírunk. Azután beszélek Aro –val és Marcus –val, hogy engedjenek el. Visszajövünk ide mindannyian, és örökké együtt leszünk. Rendben? – próbálom megnyugtatni, de nem igazán sikerül.
- Nem Bella! Nincs rendben! Te tényleg azt hiszed hogy visszaenged velünk? Ne légy gyerekes! Szerinted ki engedélyezte Félix –nek az elrablásod? Aro ugyan úgy tudott mindenről mint Félix és Jane sőt még Alec is. Kérlek kicsim gondold át! – szinte sokkolt az amit mondott. Igaza van. Aro és Marcus raboltattak el tőle. De mégis, nem tudom gyűlölni őket.
- Igen Edward, képzeld rájöttem! Tudom hogy az eddigi életem egy nagy hazugság volt! Tudom jól! De tudod mit, kösz hogy emlékeztettél. Pedig már épp kezdtem túltenni magam rajta, hogy egy gyilkológépet képeztek belőlem! Igenis vissza fog engedni! Te nem is ismered azt az oldalukat amit én, te csak a rosszat látod bennük. Emberevő szörnyetegek ugye? Én is az vagyok! Soha semmit nem szerettem jobban mint a Félix -vel közös vadászatokat! Nekem ők voltak a családom 27 éven keresztül, te pedig ettől akarnál elszakítani egyik percről a másikra. Engedj el! Ha pedig mégis úgy érzed, hogy egy gyilkossal akarsz tovább élni, akkor egy hét múlva találkozunk. Nekem pedig kötelességeim vannak! – iszonyatosan kiakadtam, és amikor felrohantam a szobába, mindenki döbbent pillantásával kísért. Gyorsan összekaptam a cuccom, és tíz perc múlva már lent is voltam megint. Mindenki ugyan úgy ott várt, csak éppen nem vidámak voltak, hanem pont az ellenkezője. Edward –ot nem láttam sehol sem, bizonyára elment. Utáltam magam hogy így felkaptam a vizet, de nem tehetek róla. Nekem a Volturi olyan mint egy kisebb közösség, ahol mindenki mindenkinek a testvére. Szeretem őket. Még Jane –t is! Imádom felbosszantani a pajzsommal. Szépen elköszöntünk mindenkitől, egy valakit kivéve, aki most nekem a legfontosabb a világon. Kint a repülőtéren nagyon kevesen voltak. Találtunk is egy közvetlen járatot, még csak át sem kell szállni. Már csak pár óra és Rómában leszünk, onnan pedig kocsival még kettő. Még holnap este lerendezzük Benji –t, aztán pedig csak el kell varrnom az ottani szálakat.

Más élet és a Volturi - 11. fejezet

Sziasztok!
Megígértem, és tessék itt egy hosszú fejezet. De előre szólok, hogy ez a fejezet NAGYJÁBÓL magába foglalja a twilight, new moon, eclipse tartalmának nagy részét, szóval akinek bármelyik újdonság lenne vagy valami akkor ne olvassa el, mert nem akarom lelőni a poént.

Puszi, Heidi(L)


11. fejezet: Az oroszlán és a bárány


(Edward sz.)

Egyszerűen nem tudtam elhinni azt, amit mondott. Már mindent értettem. Amikor először a szemembe nézett, a meglepett arckifejezése, és az a határtalan boldogság a szemeiben, mivel végre talált egy támpontot a régi életéhez. Eddig azt hittem, hogy az én Bellám már a múlté, és csak most jövök rá, hogy még mindig ő az. Ő az, egy lelkileg komoly traumán átment, tizenkilenc éves lány, aki kétségbeesetten kutat az emlékei után. Most pedig, itt ül mellettem, lesütött szemekkel, és arra vár, hogy végre valami életjelet adjak, miután kiöntötte nekem a szívét. Nem tudtam hogy mit kellene mondanom, ezért inkább lassan odahajoltam, kicsit megemeltem az állát, és lágyan megcsókoltam, mintha még mindig ember lenne. Amire nem számítottam az az ő reakciója volt, olyan vadul és gátlástalanul viszonozta a csókomat, hogy éreztem, nem tudunk megállni. Lassan felálltam, magammal húzva őt is, és a karjaimban vittem fel a szobámba, egy percre sem eresztve ajkait. Eszméletlen volt Bellával ilyen felszabadultam csókolózni, ilyet még sohasem éreztem. Ledőltem vele a nagy fekete ágyamra, és óvatosan fölé helyezkedtem. Már százszor erősebb mint régen, és fele annyira sem törékeny, de mégis ez nálam berögzült, vagyis csak „óvatosan”. Hosszú percekig csak csókoltuk és simogattuk egymást, mígnem az ingem egy hangos reccsenéssel eltűnt rólam, és Bella lágyan az alsó ajkamba harapott. Beleborzongtam és megremegtem minden érintésétől, a vágytól. Végül már nem bírtam tovább és róla is kezdtek eltűnni a ruhák. Csodálatos volt. Minden egyes porcikáját a kezem alatt érezni, az ahogy a vágy hullámai magával ragadnak mindkettőnket, gyönyörű éjszaka volt. Már csak egyvalamitől féltem, a reggeltől, amikor elmondom neki, hogy a menyasszonyom volt és Félix rabolta el tőlem.


(Bella sz.)


Reggel, csodás, napsütéses időre „ébredtünk”. Egy nagy fekete ágyon feküdtünk, én Edward mellkasán, és hallgattam ahogy lassan ki-be lélegzik. Közben a tegnapról merengtem, a vadászat, a dal, és az érzéki éjszaka, amit együtt töltöttünk el. Végre rájöttem, hogy mi az a különleges kapocs ami összeköt Edward –al, szeretem. Már az első perctől kezdve, mintha mindig is így lett volna. Abban a pillanatban ahogy találkoztunk, a férjem, és az emlékeim, már mind a múlt részeivé váltak. De a tegnapi kérdésemre még mindig nem kaptam választ.
- Edward? – szólítottam meg félénken.
- Igen? – jött a rekedtes hang, és nem tudtam elképzelni hogy mitől lett ilyen a hangja. Felemeltem a buksim, és belenéztem a szemeibe. Majd kicsattant a boldogságtól, és egy olyan meleg és gyengéd pillantást vetett rám, amitől teljesen ellágyultam. Viszont most koncentrálnom kell! Gyerünk Bella, kérdezz rá!
- Tudod, tegnap délután feltettem neked egy kérdést, amire nem válaszoltál. – egy hangos sóhaj, és utána jött is a válasz.
- Tudom hogy ki énekelte neked az altatódalt. Ezt az altatót én alkottam neked, huszonhét évvel ezelőtt. Minden este, a szobádban, a te ágyadban dúdoltam neked, mivel így mindig könnyebben aludtál el. – alig bírtam elhinni amit mondott, de valahol mégis tudtam hogy igaz. Éreztem hogy ő hozzám tartozik, és valószínű hogy ez fordítva is így volt kezdettől fogva. Várjunk csak! Akkor ezek szerint ő mindenre emlékszik abból a két évből.
- Elmesélnél nekem mindent, abból az időből? Szeretném tudni hogy mi történt velem.
- Elmesélhetem Bella, de nagyon sok rossz dolog is történt velünk, és főleg veled. Lehet, hogy egyes emlékek fájdalmasak is lesznek. Így is szeretnél mindent tudni? – nem tagadom, picit megijedtem, de mindent tudni akarok!
- Igen, úgy is tudni szeretnék mindent. Ne kímélj, hallani akarok mindent. – biztosítottam.
- Rendben, mi az utolsó emléked?
- Az utolsó? Az hogy vasárnap este van, és holnap kell mennem a Forks –i középiskolába, az első napomra az új suliba.
- Khm, nos igen. Mi másnap találkoztunk először. Amikor bementünk a menzára a többiekkel, akkor hallgattam a diákok gondolatait, mint mindig, és szinte minden gondolat körülötted forgott. Az új lány, képzeld, az összes fiú meg volt halva érted, bár akad egy-kettő akit még ma is simán kinyírnék ezért. Már az első napon találtál barátokat, vagyis hát ők ragaszkodtak inkább hozzád. Emmett megkért, hogy nézzek utána a te fejedben, hogy a többi diák milyen pletykákat mesélt rólunk neked. Mikor megpróbáltam rád koncentrálni, akkor sem hallottam semmit. Körülötted nem volt semmi más, csak nagy csend. Akkor odanéztem feléd hogy tényleg ott ülsz-e, és egy nagy csokoládébarna szempárral találtam szembe magam. A te szemeiddel, és éppen engem néztél. Amikor a tekintetünk összetalálkozott, te azonnal lesütötted a szemed, és fülig pirultál. Az ebéd utáni órám volt a biosz. Már bent ültem a terembe amikor beléptél. Elmentél a padsorok között, közvetlenül mellettem, és akkor megéreztem az illatodat. Olyan édes, olyan felülmúlhatatlanul finom illatot még sohasem éreztem.
- „la tua cantante!” – szóltam közbe, mert eszembe jutott Aro egyik meséje.
- Pontosan, a véred énekelt nekem. Ha nem fejlesztettem volna már előtte több évtizede az önuralmam, akkor azonnal rád vetettem volna magam. Nagyon nagy erőfeszítésbe került hogy ne öljelek meg ott rögtön, de apámra gondoltam, és hogy mennyire csalódott lenne. Ez volt az egyetlen szerencséd, hogy nem akartam feláldozni a családomat is. Aztán a tanár az egyetlen üres helyre ültetett le téged, vagyis mellém. A testedből áradó hő, és a hangosan kalapáló és vért pumpáló szíved, annyira vonzott, hogy alig bírtam ki. Elhúzódtam tőled és levegőt sem vettem. Az óra után elrohantam Carlisle –hoz a kórházba, mivel ő ott dolgozott, és autót cseréltünk. Elmenekültem innen. Alaszkába mentem, a Denaliakhoz. Egy hetet töltöttem ott, de minden egyes pillanatban, amikor lehunytam a szemem csak a te arcod volt előttem. Eldöntöttem, hogy hazamegyek és szembenézek a kihívásokkal. Rengeteget vadásztam mielőtt újra a közeledbe mertem volna menni. Mikor legközelebb találkoztunk, az illatod ugyan olyan nagy hatással volt rám, de az nem igazán érdekelt már, mivel lenyűgözött az amit mondtál, és ahogy mondtad. Hiába hogy nem tudtam olvasni a gondolataidban, az arcod nagyon közlékeny volt mindig is. A szemeidből az összes érzelem és érzés kivehető volt. Emlékszem, a családom mennyire ellenezte kettőnk kapcsolatát, főleg mivel hogy lelepleztem magunkat előtted. Egyszer, Tyler kocsija, ő egy osztálytársad volt, megcsúszott a jégen és egyenesen te feléd száguldott. Megmentettelek, de fél kézzel kellett tartanom a furgont, a másikkal meg téged. Észrevetted, mégsem rémültél meg. Megígértetted velem, hogy mindent elmagyarázok majd a kórházban. Megszegtem az ígéretem, és nem mondtam neked semmit sem, és ezután majd két hónapig nem is beszéltünk. Aztán újra szóba álltunk egymással, és kezdtünk barátok lenni. Mondjuk én már akkor teljesen beléd voltam zúgva, szóval ez csak a te részedről volt barátság. A napos idő miatt volt hogy négy napig sem tudtunk suliba menni, ez idő alatt elmentünk vadászni a Kecskesziklához, tudod pont medveszezon volt, és Emmett mindent megtesz egy kis bunyóért. Te addig ellátogattál, La Push –ba, a helyi indiánrezervátumba, ahol találkoztál egy régi családi barátotokkal, Jacob Black-el. Szépen kiszedted belőle, hogy miért nem mehetünk mi, vagyis Cullenék az ő földjükre. Mert a vámpírok és a vérfarkasok, vagyis alakváltók, ősi ellenségek. Jacob dédnagyapja kötött Carlisle –vel egy szerződést, miszerint mi nem megyünk a földjükre, ők pedig nem mondják el az embereknek hogy mik vagyunk. Persze a szerződés a mai napig érvényes, és mindaddig az lesz amíg vissza nem térünk az emberi vérre, és hát lássuk be ez nagyon nem valószínű. Három nappal később elmentél Jessicával és Angelával Port Angeles –be, ruhát venni a bálra. De te elkószáltál és bajba kerültél. Ha nem hallom meg azoknak a szemeteknek a mocskos gondolatait, amiben téged is láttalak, akkor valószínű hogy egy életre tönkre tettek volna és nem tudtalak volna megmenteni. De ismét megmentettelek, bár olyan dühös voltam, hogy alig bírtam türtőztetni magam. Odavittelek ahhoz az étteremhez, ahol Jessicáék vártak, de ők már ettek így hazamentek, te pedig velem maradtál. Akkor már tudtad hogy mi vagyok, mégis kettesben maradtál velem, és még csak meg sem voltál rémülve, sőt idegesítően nyugodt voltál. Hazafelé, a kocsiban árultad el hogy tudod a titkom, és hogy egyáltalán nem félsz és hogy mit érzel irántam. Határtalanul boldog voltam mégsem tudtam neked örülni, mivel minden együtt töltött percben az életedet tesszük kockára. Kitettelek a házatoknál, én pedig hazamentem, hogy elintézzük Carlisle –val azokat a mocskokat. Apa megoldotta egyedül a dolgot én pedig visszamentem hozzád, felugrottam az ablakodba, mint minden este, és néztem ahogy alszol. Imádtam azt nézni, mivel álmodban rengeteget beszéltél. Többször is kimondtad a nevem, és hogy maradjak veled. Minden éjszakát nálad töltöttem, de te addig nem tudtál róla, amíg el nem mentünk egy szombaton a rétünkre. Ott vallottam be neked hogy szeretlek, elmeséltem neked minden érzésemet és tettemet veled kapcsolatban, és akkor láttál először engem napfényben. Mondhatjuk, hogy attól a naptól kezdtünk el járni. Azon a napon volt az első csókunk is, és te szinte letámadtál. – elámultam a történetétől, és nagyokat vigyorogva folytatta. – Másnap elvittelek hozzánk, bemutattalak a családomnak. Már elsőre megkedveltek és te is viszonoztad a szeretetüket, bár Rosalie elég nehéz eset volt. Alice lett a legjobb barátnőd, „egy vámpírbarátnő”, de téged ez cseppet sem zavart és mindenkit szívből szerettél. Emmett imádta nézni ahogy csetlesz botlasz, szerinte ez vicces volt. El kell hogy ismerjem elég ügyetlen voltál. Aznap este elvittünk baseballozni egy nagy tisztásra, mert vihar volt. Alice előtte szólt hogy három nomád vámpír erre tart, de nem kell félni, mert csak két nap múlva érnek ide. Alice tévedett, és a játék közepén toppantak be. Két férfi és egy nő. Laurent, James, és Viktoria. Mind a hárman, eléggé civilizáltak voltak, és emberi vért fogyasztottak. Egy nagyobb széllöket, vágott át a tisztáson, és egyenesen feléjük vitte az illatod. James azonnal neked ugrott volna, ha hagytam volna. De ezzel még súlyosabb hibát követtem el, mivel James egy nyomkövető volt, és élete legjobb játékát kínáltam fel neki azzal, hogy téged védelmez hét vámpír, ő pedig majd igyekszik ezen a védelmen rést találni. Elmenekítettünk délre, Phoenix –be, ahol egy szállodában vártad Alice és Jasper társaságában, hogy mi levadásszuk James –t. Laurent nem segített James –nek, így ő tovább állt. Viszont a nő Viktoria ottmaradt és kiderítette a régi címed. James elhitette veled hogy elrabolta az édesanyád, de nem öli meg, ha te találkozol vele. A találkozótok egy balett teremben volt, ahová te jártál régen órákra. Elmentél, és rá kellett döbbenned hogy hazudott anyukáddal kapcsolatban. Én egy délelőtti járattal érkeztem meg, és akkor mondta Alice hogy mit döntöttél el, és hogy hová mentél. Utánad mentem, és mikor odaértem, már törött lábbal és vérző fejjel feküdtél a földön. Harcoltam James –el, de egy óvatlan pillanatban szem elől tévesztettem, és megharapott téged. Akkor értek oda a többiek és elintézték azt a nyomorultat, te már szenvedtél a mérgétől de Carlisle azt mondta, hogy próbáljam meg kiszívni a mérget. Ez sikerült is, nagy nehezen, de elvesztetted az eszméleted. A kórházban egy hétig csak aludtál, benyugtatóztak, mivel akkora fájdalmaid lehettek, hogy nem mertek ébren tartani. Felébredtél, közölted anyukáddal és apukáddal, hogy te bizony Forks –ban akarsz lakni. Velem pedig megígértetted, hogy sohasem hagylak el, mert azt nem élnéd túl. A következő hónapok elég nyugisak voltak, elvittelek a bálba, amitől iszonyú dühös lettél rám, de aztán rátértél arra a témára, amiről veled soha sem akartam beszélni. Azt akartad tudni, hogy miért nem engedtem hogy átváltozz mert akkor örökké együtt lehetnénk. Erről a tervedről egy időre sikerült lebeszélni. Egy nagyon békés és boldog nyarat töltöttünk együtt, minden nap nálunk voltál, vagy elmentünk valahova. Minden rendben volt, egészen a tizennyolcadik születésnapodig. Alice bulit szervezett neked nálunk, persze csak mi heten plusz te. Amikor az egyik ajándékot kezdted kibontani, megvágtad a papírral a kezed, és kiserkent egy csepp véred. Jasper elvesztette az önuralmát, és ha nem akadályozom meg, akkor rád támad. Ellöktelek Jasper útjából, és így még nagyobb lett a baj. A jobb alkarodat teljesen szétvágták az üvegdarabok, és így percek alatt sikerült kiüríteni a helységet. Csak Carlisle, Alice és én bírtuk. Alice és én sem sokáig ezért kénytelen voltam kimenni én is levegőzni. Nagyon kétségbe estem, hogy még akkor sem foghatom a kezed, amikor egy sérülésed látják el. Carlisle ott maradt, ellátott téged, ő már szinte teljesen érzéketlen az emberi vérre. Ezután persze napokig agyaltam hogy mit kellene tennem, és hogy mi lenne a helyes. Eldöntöttem hogy szakítok veled és elhagylak, mivel így lesz a legjobb. A családomat búcsú nélkül elküldtem majd én is utánuk mentem. Majdnem fél évig távol voltunk egymástól, mikor kaptam egy telefont Rosalie –tól, hogy menjek haza hozzájuk mert te meghaltál, és most már újra együtt lehet a család. Nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg megtörtént, ezért eltelefonáltam hozzátok és egy fiú vette fel a telefont, azaz Jacob de ezt akkor még nem tudtam. Apám nevén mutatkoztam be, és Charlie –t kerestem, mire azt a választ kaptam hogy elment a temetésre. Persze én azt hittem hogy a te temetésedről van szó, ezért azonnal eldöntöttem hogy elmegyek a Volturi –hoz és kikönyörgöm hogy öljenek meg, mert nem tudok élni nélküled. Elmentem Volterrába, ahol Aro, Caius, és Marcus már vártak. Hagytam Aro –nak hogy megérintsen, mindent megtudott rólad, a családomról és az életemről. Végül közölték hogy nem teljesítik a kérésemet, mert túl nagy „pazarlás” lenne a tehetségem miatt. Bedühödtem és eldöntöttem, hogy megszegem a törvényt. Rengeteg lehetőség átfutott az agyamon, végül amellett döntöttem, hogy másnap délben a főtéren kilépek a napfénybe. Ez volt a mi szerencsénk, drámai hatást akartam így éppen elég időtök volt hogy odaérjetek ti is Alice –vel és megmentsetek. Miután visszarángattál a sikátor sötétjébe, Félix és Demetri jöttek, hogy elvégezzék azt, amit el kell, ha megszegném a törvényt. Félix az első pillanattól kezdve vágyott a véredre, és csak sokkal később jöttem rá, hogy nem csak a véred kell neki hanem te is. Ez a „sokkal később” most volt, amikor elmondtad, hogy ki volt a férjed. Aro –ék elé vittek minket, így megismerkedhettél velük is közelebbről. Aro az egekig magasztalt téged, amiért senki képessége nem hat rád. Ez Jane –t és Caius –t dühítette a legjobban. Caius kiharcolta, hogy csak akkor mehetünk el, ha megígérjük, hogy át foglak változtatni téged. Alice eldöntötte hogy ő bizony megteszi, és volt ezzel kapcsolatban egy látomása is. Ezt mutatta meg Aro –nak így hazaengedtek minket. Miután otthon nálatok magadhoz tértél, elmeséltem neked mindent és megesküdtem, hogy nagyon szeretlek és mindig is szeretni foglak amíg élünk. El sem akartad hinni, hogy tényleg visszajöttem hozzád. Még éjjel elmentünk hozzánk és szavazásra bocsátottad a halandóságod, és persze a családom tárt karokkal fogadott. Megbeszéltük hogy az érettségi után átváltoztat Carlisle, de nekem ez nem elég idő. Szerettem hogy ember voltál, a pirulásaid, a szívdobogásod, az illatod, egyszóval mindent. Felajánlottam hogy átváltoztatlak én, aminek nagyon örültél, de volt egy feltételem, mégpedig az hogy hozzám kell jönnöd. Nem –et mondtál, így ezt hanyagoltuk egy ideig. Alice mindent elmesélt hogy mik történtek veled amíg nem voltam itt. Például azt hogy a legjobb barátod egy vérfarkas azaz alakváltó lett, és hogy ez történetesen pont Jacob Black. Azt is mondta hogy egyszer amikor elmentél a rétünkre egyedül, akkor találkoztál Laurent –el aki kis híján megölt és csak Jacob –nak és a falkájának köszönheted az életed. Laurent elmondta neked a réten, hogy Viktoria meg akarja bosszulni James halálát, és hogy társat a társért alapon most rád vadászik. A farkasok sokáig meg tudtak védeni Viktoriától, de az egyik délután te elmentél sziklát ugrani vihar előtt, és amikor a vízbe értél elragadott az erős áramlat. Ha Jacob nem ment meg, akkor valószínűleg nem élted volna túl. Elborzadva hallgattam végig Alice gondolatiban ezt a történetet, és eleinte nagyon hálás voltam Jacob –nak. Aztán leérettségiztünk, te igent mondtál nekem végre, de visszatért Viktoria egy hadseregnyi újszülöttel, hogy megölje az egész családom. Összefogtunk a farkasokkal és megöltük őket Viktóriával együtt. Te pedig összevesztél Jacob –al, amiatt hogy hozzám jössz, és nem pedig őt választottad helyettem. Hetekig nem látták sehol sem Jacob –ot, de mi tudtuk, hogy miattunk ment el. Az elején ez nagyon zavart téged de aztán elfeledtettem veled nagyjából. Az esküvőnket szeptember 13. -ra tűztük ki, amit Alice szervezett. Az utolsó napon, Emmett, Jasper, és Carlisle el akartak vinni engem egy kemény vadászatra, hogy az esküvőnkön és a nászéjszakán még egy picit se legyek szomjas. Alice erre kitalálta, hogy te, Esme, Rosalie, és Alice menjetek vásárolni Seattle –be. Esme –vel elmentetek egy kávézóba, és visszafelé megtámadtak titeket. Esme –t leütötték, téged pedig elraboltak. Nem éreztük a közelben sehol sem a szagotokat, semmi nyomot nem hagytak maguk mögött, így nem tudtunk követni titeket. Valószínűleg Félix tehette, mivel annyira kellettél neki. Az emlékeidet pedig Heidi vehette el, ezért nem emlékszel semmire sem, és valószínű hogy még Clara is belekeverhetett valahogy ebbe, mert már emberként is önkéntelenül használtad a pajzsod azt meg valakinek meg kellett szüntetnie. De ne hidd, hogy nem kerestünk! Egész Észak-Amerikát és Európát tűvé tettük érted, és csak a Volturikra nem gondoltunk. – hirtelen elhallgatott majd felemelte a fejem, és a szemembe nézett.
- Szeretlek – mondtam, és teljesen ellágyult a tekintete.
- Én is, ha tudnád mennyire. – magához szorított, majd nagyon lágyan megcsókolt.
- Hosszú volt ez a huszonhét év. Nagyon hosszú. – suttogta miután ajkaink elváltak egymástól.
- Tudod, jó hogy tudom mi történt velünk és főleg velem abban a két évben. De az viszont nagyon fura, hogy egyetlen arcot sem tudok ezekhez a nevekhez kapcsolni. – motyogtam a vállába, mire hangosan felsóhajtott.
- Én igazából örülök, hogy ezekre az arcokra nem emlékszel, és csak azt sajnálom, hogy a közös élményeinkre sem. Hidd el, jobb ha nem tudod kik voltak ezek.
- Hmm… elhiszem. Egyébként mit csinálunk ma? – bújtam ki a karjai közül, és elkezdtem kutatni a ruháim után..
- Nem is tudom. Megnézzük Charlie –t? Meg el akarlak vinni egy helyre is, és ne keresd a ruháid, majd adok újakat Alice szekrényéből. Ezért nem hoztunk csomagot, emlékszel?
- Igen, erre emlékszem. Jó nézzük meg Charlie –t. – válaszoltam, és felhúztam Edward –ot is az ágyból, majd elindultunk Alice szobájába, ami elég vicces volt, mivel meztelenül rohangáltunk ebbe a nagy házba. Vajon Alice ebből mennyit láthatott? Remélem nem sokat. A gondolatra ismét nevetnem kellett.
- Mi olyan vicces? – kérdezi meg kicsit morogva, mire egy puszit nyomok az arcára.
- Semmi, tényleg. Csak Alice –re gondoltam, és arra hogy mennyit láthatott ő ebből. – mind a ketten nevettünk ezen, majd beértünk a hatalmas szobába, aminél már csak a hozzá tartozó gardrób volt nagyobb a házban. Női és Férfi cuccok is voltak itt így mindketten találtunk magunknak ruhát.
- Mivel most olyan nyolc körül lehet és süt a nap is, ezért szerintem az erdőn keresztül fussunk el a házatokig. A házat körül öleli az erdő szóval nem fognak meglátni minket. Onnan leskelődhetsz apád után.
-Oké, gyere menjünk! – húztam ismét magam után, ezúttal az ablak felé. Kiugrottunk, majd futottunk, egészen addig, amíg meg nem pillantottuk a házunkat. Emlékeztem rá, fehér, faborítású családi ház. Jó volt újra látni, de nagyon fura volt hogy nem hallottunk a házból szívdobogást. Apám kocsija még mindig a felhajtón állt, és nyitva volt az emeleti ablak is.
- Bella, maradj itt, bemegyek, megnézem hogy tényleg üres –e a ház. – súgta oda nekem Edward majd átrohant a kerten. Olyan gyors volt hogy az emberi szemnek szinte láthatatlan lett volna.


(Edward sz.)


Beugrottam az emeleti ablakon, ami Bella régi szobájának ablaka volt. Hihetetlen! Minden egyes könyv, papírlap, CD, minden ugyan úgy volt, ahogy Bella otthagyta. Charlie semmihez sem nyúlt hozzá és mindent két centis por fedett. Átmentem Charlie szobájába, és meglepődtem azon, hogy itt is mekkora nagy por van. Tehát nem lakik itt senki, már évek óta. Az hogy hová tűnt el Charlie csak egy módon deríthetem ki. Elővettem a telefont és tárcsáztam a Forks –i őrs számát.


- Halló? Forks –i rendőrőrs.
- Jó napot kívánok! Érdeklődni szeretnék egy rokonom után, a neve Charlie Swan.
- Charlie után? Ki keresi? – jött a bunkó válasz, de én türelmes maradtam.
- Az unokaöccse vagyok, Anthony Swan. Meg tudná mondani hogy hol találom meg?
- Oh, sajnálom fiatalember, de Charlie négy évvel ezelőtt meghalt. Szívrohama volt. Részvétem.
- Hogy? Meghalt? Ez… oh, öhm köszönöm. Viszonthallásra. – és leraktam. Charlie nem él? Akkor most mi lesz Bellával? Szegény, de el kell neki mondanom.

Visszamentem hozzá, és már türelmetlenül várt.
- Nah, hol van? Mert ugye nincs itthon. Edward mi a baj? – kérdései közben valamit megláthatott a fájdalmamból, mert a végén már megint aggódott.
- Kicsim, én nem is tudom hogy, hogy mondjam el neked. Apád négy éve szívrohamban meghalt.
- Micsoda? De hát mindenki azt mondta nekem hogy szólni fognak ha történik vele valami. Aro megígérte! Jaj ne, te jó ég, Charlie is? Miért hagy itt mindenki? – már majdnem térdre rogyott, amikor elkaptam és magamhoz húztam.
- Shh, semmi baj, minden rendbe jön meglásd. Gyere elmegyünk valahová. Most ne maradj itt. – suttogtam a fülébe, majd felkaptam és mát futottam is vele. A rétünkre vittem, besétáltam arra a helyre ahol először feküdtünk itt együtt, és leültem Bellával az ölembe. Hangtalanul, könnyek nélkül zokogott az elvesztett apja után. Órák óta ott ülhettünk mire végre megnyugodott, és rekedten megkérdezte.
- Mi ez a hely? – megmosolyogtam a kíváncsiskodó felét megint, majd halkan válaszoltam.
- Ez a mi rétünk Bella, az oroszlán és a bárányka rétje. – értetlenül nézett fel rám, és örültem neki hogy elmagyarázhatom.
- Tudod, amikor először itt voltunk, akkor vallottam be, hogy szeretlek. Azt mondtam:
„És akkor az oroszlán beleszeretett a bárányba.”
Erre te csak mosolyogtál és azt válaszoltad:
„Micsoda buta bárány”
Először nagyon aranyosnak találtam a „buta” jelzőt, de rájöttem, hogy teljesen igazad van, és így én is azt mondtam, ami akkor a legigazabb jelző volt rám.
„Micsoda beteg, mazochista oroszlán”
Azóta is te vagy az én kis buta bárányom, csak nekem legalább már nem kell kínoznom magam a véred illatával. – a magyarázatomra kuncogott, és akkor már kezdtem megnyugodni, hogy lassan majdcsak túlteszi magát az apja elvesztésén. Még két napig Forks-ban voltunk, és még közelebb kerültünk egymáshoz, majd úgy döntöttünk ideje hazamenni, hiszen ami otthon vár minket az sem lesz semmi…

Más élet és a Volturi - 10. fejezet

10. fejezet: Meglepetések erdeje

(Edward sz.)

Egész éjjel futottunk. Már épp Seattle környékén járhattunk, hajnalodott, amikor Bella megtorpant. Megálltam, és amikor ránéztem, a lélegzetem is elakadt. Még sohasem láttam ilyennek, annyi volt az új dolog ezen a héten, hogy csak szédelegtem és lebegtem. De most, a szemei koromfeketére sötétültek, és az arcán állati kifejezés uralkodott el. Kétségbeesetten szólongatott.
- Edward? Edward! Érzed? Nem fogom kibírni. – nem tudtam mire gondol, mivel még azóta sem lélegeztem, hát most mélyet szippantottam az erdei levegőből. Oh, és akkor én is megéreztem, nem messze tőlünk, csak pár száz méterre, egy férfi igyekezett munkába. Vadőr lehetett, vagy erdész, mert erre nem nagyon csámborognak el az emberek. Odamentem szerelmemhez és megnyugtatóan átöleltem, majd a fülébe mormoltam.
- Semmi baj Bella! Hallod? Tartsd bent a levegőt, és azonnal jobb lesz. Hallod? Ne lélegezz! – hallgatott rám. Ezen magam is meglepődtem, de nagyon megrémülhetett, és nem akart minket kellemetlen helyzetbe hozni, azzal hogy kérésünk ellenére, mégis vadászik a közelünkben.
-Jó rendben, tűnjünk innen el! – prüszkölte ki a fogai között, és kibontakozott az ölelésemből. Utána futottam, és már csak Forks határárában álltunk meg.
- Edward… így nem mehetek az emberek közelébe, így még, még apámat sem láthatom! Simán megölném, csak azért, mert elvakít a szomjúság. Pedig négy napja vadásztam! Ez olyan furcsa, otthon nincsenek ilyen gondjaim, mondjuk ott nem is akad ilyen sokszor a közelembe ember. Most mit csináljunk? – kérdezi kétségbeesve, mire én elmosolyodtam, és már tudtam hogy mivel vehetném rá arra, hogy állati vért igyon.
- Tudod Bella, kezdek én is szomjas lenni egy kicsit, és arra gondoltam talán eljöhetnél velem egy vadászatra. Mit szólsz hozzá? – az igazság az hogy szóhoz sem jutott, csak nagy döbbent szemekkel nézett rám és várta a poén-t.
- Háh. Ez jó vicc volt! Még hogy én is állatokból igyak! Gondolkozz már egy kicsit! – nevet fel gúnyosan, és aztán rám meresztette nagy fekete szemeit. Látta hogy nem viccelek, és suttogva visszakérdezett.
- Tényleg nincs más lehetőség ugye? Csak így láthatom... – kérdezte, mire bólintottam, és elgondolkozó arccal az erdő sűrűbb része felé kémlelt.
- Rendben Edward, de velem kell lenned és segítened, jelen pillanatban semmi sem lehet fontosabb csak az apám és a biztonsága.
- Persze hogy segítek, gyere keresünk valami húsevőt neked, talán úgy könnyebb lesz. – azzal kézen fogtam és elhúztam a sűrű felé, le az ösvényről.

(Bella sz.)


Edward elkapta a kezem, és behúzott az erdő sűrűjébe. Az érintésétől bizsergett a bőröm, és eddig nem ismert vágyakozást éreztem iránta. Csak mentünk és mentünk, és én egyre azon gondolkoztam, hogy mit és hogyan is kell csinálni egy ilyen vadászaton, majd hirtelen megálltunk és kérdőn néztem fel rá, de azonnal megnyugodtam amikor egy halvány mosoly ugrált a szája szélén. Utasítgatott, mit hogyan csináljak, mit szaglásszak, és hogy támadjak. Amikor beleszippantottam a levegőbe megéreztem egy fekete medve szagát, mire megborzongtam. Büdös volt! Nekem legalábbis nagyon… De mégis a közelben ez volt a legjobb állati szag, mivel a szarvasokra még csak gondolni sem akartam. Gyakorlatilag rávetettem magam a medvére, ami hát lássuk be nem volt nagy küzdelem. Mohón kiittam a vérét az utolsó cseppig, és mikor felnéztem Edward vigyorgó képével találtam magam szembe.
- Na most min vigyorogsz? Mit csináltam rosszul? – kérdeztem, és már előre féltem a poén özöntől…
- Nem, mindent jól csináltál. Csak tudod jól esik ezt látni. Emberek helyett állatok. - Elszorult a szívem. Feltudnám adni az emberi vért miatta? Egyenlőre nem láttam ebből kiutat.
- Értem, akkor csak élvezd ki a pillanatot, mert ez csak a szükség miatt volt. Borzalmas az íze! – erre azonnal lehervadt a vigyora.
- Meg lehet szokni… Jól van. Ideje indulni. Hozzánk megyünk először, aztán ránézünk Charlie- ra is, rendben?
- Rendben. Menjünk. – most én léptem oda hozzá, és fogtam meg a kezét, rögtön visszatért a mosolya és már indultunk is neki. Jó tíz perces futás után kiértünk egy kis tisztásra, amin ott állt a ház. Óriási fehér épület, vagy három emelet magas, és a hátsó rész itt is üveg. Úgy látszik, hogy a Denali klán és a Cullen klán egyforma stílust kedvel.
- Ez gyönyörű! – ámuldoztam.
- Tetszik? Én is imádom ezt a helyet. Gyere, menjünk be. – húzott magával a veranda felé, és kitárta előttem az ajtót. Nagyon szép volt! Minden fehér, krém, és lágy barna színt vett fel, amitől nagyon hangulatos és családias lett az egész ház belseje. A nappaliban volt egy nagy kanapé, egy nagy LCD TV előtt. Szinte oda tudtam volna képzelni Emmett-et, ahogy éppen meccset néz. Nagyon világos volt a helység, az üvegrésznek köszönhetően. Ám amikor odapillantottam, egyszerűen nem hittem a szememnek. Egy gyönyörű nagy fekete hangversenyzongora állt ott. Nem bírtam magammal, odamentem és leültem a padjára. Kerestem Edward pillantását, és mikor rátaláltam éppen rám szegezte azt. Kicsit meglepődött, amiért ilyen gyorsan „otthon érzem magam”, de nem szólt semmit. Eszembe jutott, hogy talán rákérdezhetnék kié ez a gyönyörűség.


(Edward sz.)

Amint beléptünk, Bella megdermedt és úgy nézett körül. Végig pásztázta a helységet, és mintha kicsit mosolygott is volna, amikor a kanapéra sandított. Végül a zongorámra tévedt a tekintete és az ajkai döbbenten nyíltak szét. Egyik pillanatról a másikra ott termett, és magától értetődően ült le elé. Kérdő tekintettel nézett rám ezután.
- Szabad? – kérdezte félénken, és engem újra meglepett.
- Tudsz zongorázni? – kérdeztem vissza válasz helyett, mire lágy mosoly terült el az arcán. Leültem mellé.
- Igen, úgy kb. két éve kezdtem. Szóval szabad? – pillant rám még mindig könyörgően, és erre ugyan mit mondhattam volna?
- Igen, nyugodtan. Tudod ez az enyém, még Carlisle –től és Esme –től kaptam rég. – magyaráztam neki, és csillogó szemekkel nézett rám. Gyönyörű szemei voltak még mindig, még így is, hogy sötétvörösek lettek a medve vérétől.
- Nagyon szép hangszer. Tudod, van egy titkom, eddig csak Kate –nek meséltem el, mert ez túl bizalmas, ahhoz hogy másnak is elmondjam. De én meg szeretném osztani veled. Ha kérdezek utána valamit, akkor őszintén fogsz válaszolni? – igazából nem tudtam mire vélni a viselkedését, mintha valami nagyon kínos dologgal akarna előhozakodni… De én mindennél jobban imádom, így nem tud olyat mondani nekem, ami miatt kiábrándulnék belőle.
- Hallgatlak, és ígérem, hogy őszinte leszek veled, mindig. – ígértem meg, mire mosolyogva belekezdett a mondani valójába.
- Oké, de előtte mutatok valamit. – egyezkedett, és rögtön utána ujjai rátévedtek a billentyűkre. Felcsendültek az első hangok, azok az akkordok, amelyekben ÉN írtam Bella iránti érzelmeimről. Hihetetlen! Bella a mi altatónkat játssza, és ráadásul tökéletesen pontosan. A meghatódottságtól nem tudtam megszólalni.


(Bella sz.)


Végre megmutatom neki! Örömujjongásba kezdett egész belsőm, és a dallam magával ragadott. A felénél sem tartottam, amikor észrevettem Edward pillantását, így ránéztem és tekintetünk egybefonódott. Amit a szemében láttam az… hát az volt az, amitől leesett az állam. Ennyi szerelmet, szeretetet, megbánást, féltést, aggódást, és örömöt, még soha senki nem sugárzott felém, ráadásul nem egyetlen pillantással. Megijedtem, szégyelltem bevallani de megijedtem. Nem tudtam hogy miért vág egy ilyen érzéki pillantáshoz, fájdalomtól és döbbenettől eltorzult képet. Így hát abbahagytam a dalt és merően néztük egymást, míg végül lesütöttem a szemem és „veszteni valóm úgysincs” alapon belevágtam a mondani valómba.
- A titok az, hogy mióta vámpír lettem, felfedeztem két emberi emléket. Az utolsó két emberi évemből lehet, és mindkettő nagyon fontos nekem. Az egyik ez a dal, amint valaki nekem dúdolja elalvás előtt, miközben a karjaiban tart, és a másik pedig… a másik pedig a te szemed Edward. Láttam rajtatok kezdettől fogva hogy megismertek, csak nem értitek hogy miért nem emlékszem, ezért nem is mertek régi ismerősként üdvözölni. Már csak arra lennék kíváncsi hogy ki volt az aki nekem dúdolta a dalt. – kész, vége, ennyi volt! Teljesen sokkot kapott! Edward még mindig lefagyva meredt rám, és sem az arca sem a szeme nem tükrözött érzelmeket. Így hát vártam, vártam, amíg történik valami, és hát történt is…

Sziasztok!
Ne haragudjatok, de ezer dolgom volt, így ezért ez a fejezet elég rövidke lett. A következőt hosszabbra írom, és holnap estére tervezem a frisset! Puszillak titeket, Heidi.

Más élet és a Volturi - 9. fejezet

9. fejezet: Beilleszkedés


(Bella sz.)


Három napja érkeztünk Kate-vel. Számomra, a legnagyobb meglepetés, a Cullenek voltak. Carlisle és Esme úgy kezelnek, mintha én is egy lennék a gyerekeik közül, és bevallom, hogy nagyon jól esik Esme gondoskodása. Carlisle rendesen kifaggatott, és főleg a családomról kérdezett. Aro hogylétéről, Jane és Alec képességéről, és úgy általában az életemről. Ami viszont feltűnt, hogy a vadászati szokásaimról nem kérdez, vagy nem mer kérdezni. Számomra ez nem kínos téma, de úgy tűnik hogy nekik igen. A fiatalok közül, főleg Alice –hez és Edward –hoz kerültem közel. Jasper elég távolságtartó velem, és mint Alice –től megtudtam, főként az zavarja, hogy emberekből táplálkozom. Micsoda előítéletek! Emmett -tel is jókat nevetünk, de ahogy megjelenik Rosalie, megfagy a levegő. Pedig azt nem én csinálom! Tanya szerint Rose viselkedése a hiúságából ered. „Féltékeny”. Elismerem hogy Rosalie nagyon szép, de csak azért haragudni valakire, esetleg rám, mert nem vagyok egy rondaság, hát az már több a soknál! Nem tehetek róla hogy ha szépnek tartanak mások, és ezt még csak fel sem róhatná nekem… isteni szépség… vámpír. Minden vámpír szép, de Rose állítólag versenytársra talált bennem. Amikor ezt Tanya elmesélte nekem, alig bírtam abbahagyni a nevetést. Versenytársat? Mégis miben? Attól fél hogy lecsapom a kezéről Emmett –et? Aztán Tanya ezt is elmagyarázta, Rose szerint egyforma szépek vagyunk, és ezt nem bírja elviselni. Mindig ő akar a középpontba lenni. Tanya –val elég sokat beszélgettünk, és néha még Carmen is kérdezett tőlem dolgokat, de inkább Kate –vel voltak elfoglalva. Eleazar nem beszélt velem, és amikor elmentem mellette mindig megborzongott. Carmen szerint El csak félt engem mert „túl nagy hatalom van a kezemben”. Hazudnék, ha azt mondanám hogy ettől rosszul éreztem magam, nem vágytam a társaságára. Azonban valakiére annál inkább. Edward… úgy volt, hogy elmegyünk majd ketten Forks –ba, de Emmett elrángatta egy vadászatra, így csak ma este érnek haza. Majd holnap hajnalban indulunk. Most itt fekszem a szobámban, és a plafont bámulom. Alig ismerem Őt, mégis hiányzik ha nincs itt. Már az első percben kialakult köztünk valami furcsa kötelék, amit nem tudok hova tenni. Aztán jött a felismerés amikor belenéztem a folyékony arany szemeibe. Ahogy észrevettem nem vagyok neki közömbös, és sajnos ő sem az nekem. De szabad nekem egyáltalán ilyet éreznem? Főleg három nap után… és Félix? A férjem emléke még most is szomorúsággal önt el, de van egy olyan érzésem, hogy Edward mellett végre boldog lehetek. De hogy is lehetnék az? Ha együttlennénk, akkor két dolog közül kellene választanom. Család vagy szerelem? Ismerem Edward nézeteit a Volturi –ról, és ő még miattam sem állna be közénk. Viszont én képes lennék elhagyni a családomat, az „apáimat”, akiktől annyi szeretetet és tudást kaptam? Nem hiszem… Aro és Marcus is nagyon fontos nekem. Mióta csak vámpír lettem, az ő kezük alatt voltam. Ők vigyáztak rám, vigasztaltak ha szomorú voltam, és velem örültek ha pedig boldog. Csak azt nem értem hogy miért rágódom most is ezen? Még nincs is min… de én már azon agyalok, hogy mi lenne „ha együtt lennénk”… őrültség. Annyira elbambultam, hogy észre sem vettem az idő múlását. Ámuldozásomból egy halk kopogás zökkent ki. Egy halk „Szabad!” után, nyílik az ajtó és Edward dugja be a fejét.
- Szia! Bejöhetek? – kérdezi somolyogva, és meg sem várja a válaszom, már bent is van.
- Persze, nyugodtan. Érezd otthon magad. – morgok, miközben lehuppan az ágyam szélére. Minek kérdezi hogy bejöhet-e ha már rég bent van…
- Köszi, azt csinálom. Milyen volt a napod? – vigyorog a képembe.
- Semmi különös, itt feküdtem egész nap. Gondolkoztam. – válaszoltam, és visszafordítottam a tekintetem a plafonra.
- Micsodán? – ahh, sokat kíváncsiskodik… most még nem akarok vele erről beszélni.
- A családomon… csak Aro –ékon… Jane most biztos a fellegekben jár. – erre muszáj volt felnevetnem, milyen boldog lehet most….
- Azért mert nem vagy ott? Ennyire utáljátok egymást? – hah? Ez még kérdés?
- Edward! Gondolj bele! Szerinted hogy lehet normálisan kijönni egy olyan kis szadistával, mint Jane. Néha még Alec is nehezen bír vele… - most végre ránéztem, és láttam az arcán, hogy tökéletesen értett elsőnek is, csak szivat…
- Aww… Pontosan tudod hogy milyen! Ne nyaggass. – erre már teleszájjal vigyorgott.
- Jól van na…csak tudod, olyan vicces képet vágsz amikor morcos vagy. Leutánozhatatlan… - dőlt a röhögéstől… na szép, rajtam röhög. De imádom hallgatni a nevetését, életem egyik legjobb hangja, persze a másik azé aki az altatót dúdolja…
-Oké, elég legyen! – szóltam rá, és hozzávágtam egy párnát, mire az szétszakadt… remek…
- Igenis hölgyem! – mondja még mindig vigyorogva, de ekkor valaki beront az ajtón…
- Emmett! Hallottál már a kopogásról? – morgok rá, mire hangosan nevetni kezd.
- Úúú, de félelmetes, egyébként direkt nyitottam rátok… mit csináltok? – ugyan mit csinálnánk? Perverz! - Hát azzal a párnával meg mi történt? – nézett most végre körbe, szélesen vigyorogva.
- Semmi, semmi. Csak tudod, Bella nagyon tüzes lány. – hadarja nevetve Edward, és erre már Emmett is felnevetett.
- Jaaah, már értem. De vigyázz öcskös még a végén lefagyasztja a jó kedved. – ughhh, na ez már sok…
- Na jól van! Sziasztok! – ugrottam fel az agyról, aztán ki az ablakon. Futottam és futottam és csak futottam. Nem szeretem amikor ezt csinálják… Emmett –nek jók a poénjai, de néha túl sok. Aztán hallottam valamit mögöttem, mire hirtelen megtorpanok, és Edward lépett mellém.
- Jajj Bella, ne kapd már fel a vizet. Ez csak Emmett. Tudhatnád már, hogy nem bírja ki poénok nélkül és lássuk be tényleg elég vicces volt a helyzet. Ott fekszünk az ágyadon, minden tiszta szivacsdarabka, és akkor tör ránk Emmett… szerinted kihagyna egy ilyen helyzetet? Na azt már nem!
- Oké! Tudom, h kicsit túlreagálom a dolgokat. De már alig várom hogy elinduljunk Forks –ba.
- Szeretnél most azonnal menni? – kérdezi, de engem talán még jobban meglepett a reakcióm, mint őt. Gyakorlatilag a nyakába ugrottam…
- Ó igen Edward! Menjünk most! – hirtelen észbe kaptam és lefejtettem a karjaim a nyakából. – Vagyis izéé… szóval igen, légyszíves menjünk most. De neked nem baj? – kérdeztem, még mindig kicsit zavarban voltam…
- Nem baj, persze hogy nem… Csak felhívom Carlisle-t, várj egy percet! – gyorsan elővette a telefonját, és hadarni kezdett apjának. Őt is zavarba hozta az ölelésem, és most elbizonytalanodtam… biztos jó ötlet nekünk kettesben mennünk? Majd elválik… De már alig várom hogy láthassam Charlie –t. Szegény, biztos rettentő öreg, de persze nem találkozhatunk, mivel nekem már egy a 40 –es éveiben járó asszonynak kellene lennem. Szegény apu, biztos szélütést kapna ha így meglátna. Egyfelől azért, mivel már több mint 20 éve halottnak vagyok nyilvánítva, és most megjelennék előtte, mint derült égből a villámcsapás. Másfelől pedig, kb. úgy nézhetek ki mint egy 19-20 éves diáklány, nagy vörös szemekkel… vagyis ijesztően… Be kell érnem annyival, hogy messziről láthatom.
- Rendben Bella, beszéltem apával, azt mondta hogy menjünk ha akarunk nyugodtan, és egyébként szállásunk is lesz, mivel van egy házunk Forks –ban. – micsoda? Akkor mégiscsak van kapcsolat Edward és Forks között? Nagyon úgy néz ki! Ez a dolog nekem egyre cifrábbnak tűnik…
- Van ott egy házatok? Mióta? – kérdeztem meg félve, ha már legalább 30 éve akkor találkozhattam volna is velük még régen…
- Hát már úgy 80 éve, de ne aggódj, Esme mindig újítgatja a legújabb stílusok szerint, szóval nem valami kis lepukkant hely. – hát ez az Edward Cullen, ennél felvágósabb dumát még életemben nem hallottam!
- Felvágós! – motyogtam, de akkor eszembe jutott min is gondolkoztam az előbb… már 80 éve, szóval biztos hogy Forks –nak köze van hozzám és a Cullenekhez is. Felnéztem rá, és kikerekedett szemmel nézett vissza rám.


(Edward sz.)


- Felvágós! – motyogta az orra alatt, de persze én tisztán értettem, és kiült az arcomra a döbbenet. Hányszor mondta régebben ezt nekem! Meg sem tudnám számolni, és most megint. Vajon ez most honnan jött neki? Emlékezni biztos nem emlékszik, mert akkor azt már elmondta volna. Óhh Bella, mennyire szeretném hogy emlékezz… de sajnos amennyire kitudtam olvasni Aro fejéből még régebben, Heidi nem csak elrejti az emlékeket, hanem elveszi őket örökre. Örökre, szóval el kell érnem hogy úgy szeressen mit régen. Mi sem egyszerűbb! Teljesen megőrültem! Naná, Edward megkattantál! Ő már házas volt, és elvesztette a férjét, ami nyilván még most is elszomorítja. Nem fog egyből rád ugrani… Akármennyire is utáltam és utálom még most is Félix -et, meg tudom érteni hogy miért akarta magának Bellát. Gyönyörű, okos, és amint kiderült igen tehetséges. Mondjuk sohasem gondoltam volna, hogy a vámpíroknak, főleg a férfiaknak nem csak a vére kell… Nemcsak a szomjúságuktól kellet volna megvédenem, hanem a vágyaiktól is.
- Most mit nézel rajtam? – szakítja meg Bella a gondolatmenetemet, és csak most jövök rá, hogy még mindig döbbent képpel állok előtte.
- Semmit! Tényleg semmit. Na menjünk! – indulok el dél felé, és hallom hogy igyekszik beérni.
- Tudod Edward, néha olyan fura vagy! – morgolódik még mindig amiért nem adtam neki értelmes választ.
- Tudom, de te is! – mosolygok rá, csak hogy oldjam a feszültséget.
- Nem futhatnánk? Ezzel a csigatempóval holnap estére sem érünk oda!
- Épp kérni akartam. Gyere, ha bírod a tempót! – nevetek majd nekilódultam. Mint mindig, most is meglepett. Majdnem olyan gyors volt mint én. A családban biztos hogy gyorsabb mindenkinél, de nálam még éppen hogy nem. Ahhoz képest hogy embernek milyen kis…hát végül is „béna” volt, most vámpírnak annál ügyesebb. Ha nem tudnám hogy ez hülyeség, akkor azt mondanám, hogy ő erre született. Kétségkívül imádtam a régi Bellát, és annál inkább kezdem megkedvelni az újat.