Van Remény - 19. fejezet

19. fejezet: Felfedezés...




(Alice szemszöge)




- Srácok ezt nem hiszem el! - ültem le Jazz mellé a nappaliban, és szúrós szemekkel figyeltem Emmettet és a nagy pocakos Christ.
- Ne mérgelődj Alice! Már így is vettetek egy rakás ruhácskát neki. Ha nem mutatja meg magát a szülésig, akkor majd utána elrohantok kék/rózsaszín cuccokért. - nyugtatott Edward, de igazából csak még jobban fel akart húzni. Aztán Chris hirtelen felnyögött.
- Uh... Oké. Már minden oké. Alice, szerintem maradjunk a kék cuccoknál. Tutira kisfiú lesz. Focikapunak nézi a bordáim. Egy kislány nem tud ilyen nagyot rúgni. - panaszkodott szegény. Most múlt el nemrégen két hónapos terhes. Elvileg két héten belül meg is jön a pici.
- Szerintem lány lesz. Ha fele olyan harcias mint a szexi mamája, akkor bizony lányom lesz. - röhögött Emmett. Azért vicces, hogy pont Emmett az aki lányt szeretne, és Chris az aki fiút. Emmett erre csak annyit mondott, hogy egy lánnyal jobban elbír. Nem gondolt bele a lányos apukák dologba...
- De reméljük, hogy a humorérzéked nem adod tovább... - motyogta Bella, mire mindenki nevetett. Igazából, a család még mindig nem igazán "pihente" ki a harcot. Azóta Chris egyre többször éhes, és egyre többször lesz vérre is szomjas. Emellett, olyan érzékeny minden mondatra, mintha mindenki direkt vele akarna kiszúrni. Elég morc kismama... Tehát érte is aggódunk, és persze a pici miatt is, akit már ultrahangon sem lehet megnézni a vastag magzatburok miatt. Én meg főleg ideges vagyok, mert már régen el kellett volna intéznünk Roseval és Esmevel a kicsi szobáját, de még csak az üres helyiség van. Meg akarjuk várni a baba nemét, mert csak utána kezdünk neki mindennek. Nem fogok semleges sárga szobát berendezni, amikor az lehetne cuki rózsaszín, vagy igencsak fiús kék is. Elég bonyolult most minden, de remélem majd megoldódnak a dolgok. Nem hiszem el hogy nem mutatja meg magát nekünk. Se Chrisnek, se nekem már egyáltalán nincsenek látomásaink. Ez azóta van, amióta először megmozdult. Carlsile szerint nem kell annyit aggódni, mert ő most kivesz egy hónap szabadságot, és így rögtön hozzákezdhet az operációhoz ha szükséges. Remélem azért mégsem lesz olyan szégyenlős, és csak csak üzen nekünk valamit.
- Mondtál valamit? - fordult Chris felé Edward.
- Mi? Meg sem szólaltam. - értetlenkedett.
- De igen. Csak nem értettem mit mondtál. Felismerem a hangod, és mivel a gondolataid most nem hallom, ezért az nem lehetett. - magyarázta.
- Jó biztos. - hagyta rá Edwardra. - Em, felkísérnél? - fordult bátyámhoz.
- Persze kicsim. - ugrott fel, és felkapta Christ.
- Igen, csak ne olyan gyorsan. Még a végén tényleg rosszul lesz. - mondta Edward.
- Ezt most kinek mondtad? - kérdezett bele Jazz.
- Emmettnek. most mi van? Miért csináljátok ezt velem? - nézett körbe bátyám.
- Csak azért, mert megint nem szólt senki egy szót sem. - válaszolt szerelmem.
- De igen. Nem értelek Chris. Most mondtad az előbb hogy "csak ne olyan gyorsan". Hallottam. - kezdett picit ideges lenni.
- Hé nyugi mindenki! - szóltam közbe. - Edward, biztos Christ hallottad? Nem mondtunk semmit sem. - közöltem vele.
- Igen, biztos hogy ő volt. És most nem hallom hogy mire gondol, tehát akkor csak kimondta hangosan. - háborodott fel.
- Nem is gondoltam semmi ilyesmire sem. - értetlenkedett még Chris is egy sort... Nem értem most akkor mi van?




(Edward szemszöge)




Csak néztem körbe, körbe, körbe. Mindenki furcsán lesett, mintha valami sült bolond lennék. Eléggé idegesített. Pedig én Christ hallottam, ez biztos! Felismertem a hangját.
"Nem vagy bolond. De te hallasz engem?" - kérdezte Chris, vagy legalábbis valaki akinek nagyon Chrisszes a hangja...
- Igen hallak. - válaszoltam hangosan, mire Bella szorított a kezemen.
- Szívem ezt te kinek mondtad? Senki sem szólt. Kit hallasz? - nézett rám szerelmem, és akkor hirtelen leesett.
- Ó istenem! Bocs Chris tényleg nem te voltál. - vigyorogtam, és na most néztek teljesen idiótának!
- Akkor kihez beszélsz? - nézett rám Emmett.
- "Hát hozzám. Ő apukám volt igaz? Hallottam ahogy beszél anyához. Szeretem a hangját. Te Edward vagy? Mond anyunak hogy ne haragudjon, nem akarom bántani." - hallottam megint a hangját a fejemben. A pici!
- Lányok, mehettek vásárolni! - jelentettem ki, mire mindenki arcára kiült a döbbenet, és felismerés hogy kinek válaszolgattam.
- Hallod a kicsit? - kiáltott fel Chris, és a szája elé kapta a kezét.
- Igen, és szerintem a rózsaszín cuccok közül válogassatok. - jelentettem ki, és kinevettem őket.
- Ez az! Mondtam hogy lányunk lesz! - virult ki Emmett, és valósággal a fellegekben járt. Szinte szó szerint mert, körbe körbe forgott Chrisszel a karjában.
- "Ezt ne, szólj rájuk." - mondta egy kis vékonyka finom hang a fejemben.
- Em, összeturmixolod a lányod. Hagyd abba. - kértem, mire rögtön leállt, és morcosan nézett rám.
- Hé, ő mondta. Egyébként meglepően okos és értelmes. Olyan mintha nem is újszülött lenne, hanem egy kisgyerek saját önálló gondolatokkal. - tettem szét a karjaim. - Ja igen, azt üzeni, hogy ne haragudj rá, nem akar bántani téged amikor sokat mozgolódik. Emmett hangja pedig szerinte megnyugtató. Hall minket, és mindent meg is ért. Tudja hogy ti vagytok a mami, és a papi. - vigyorogtam.
- Alig merem elhinni. - suttogta Chris. - Nagyon szeretem őt.
- Ő is téged. Titeket, minket. - mondtam halkan, majd felvonultak kettesben a szobájukba. Csendben ültünk amikor betoppant Rose, Esme és Carlsile az ajtón. Apám végignézett rajtunk, majd megszólalt.
- Mi történt?
- Semmi, csak Edward beszélt az unokahúgunkkal. - válaszolt Alice lazán.,
- Hogy mi? Már megvan? Vagy mi történt? - sikkantott fel Rose, mire minden kiesett a kezéből.
- Nem nincs még meg. Hallottam a gondolatait. Kislány, és hihetetlenül okos. tudja kik vagyunk, és üzent Emméknek. - mondtam mosolyogva, mire mind a hármuk arca ellágyult.
- Ez csodálatos. - mormolta Carlisle, miközben megölelte anyámat.




(Chris szemszöge)




- Lányunk lesz, lányunk lesz! - ujjongtam, miközben Em óvatosan lerakott az ágyunkra, és mellém feküdt.
- El kellene dönteni hogy mi legyen a neve. - motyogta Emmett.
- Tudom. És nekem lenne is egy ötletem. - suttogtam félénken.
- Hallgatlak. - nézett rám mosolyogva.
- Tudod, nem szeretnék neki modern nevet. Inkább valami régieset, hiszen nézd csak meg a többieket. Több évszázados a nevük. Ma már nem sok mindenkinek adják az Edward, vagy a Jasper, vagy a Rosalie vagy az Esme nevet. Carlisleról meg már ne is beszéljünk. Az akinek még nagyjából hétköznapi neve van az Bella és én. Tehát, mivel az egész család ilyen különc, szeretném ha ő sem lógna ki közülünk, és anyám nevét kapja. - hadartam.
- Tehát, ha jól értem, te azt szeretnéd ha Lorettának hívnánk. - mondta inkább, mintsem kérdezte.
- Igen. Szerintem egész jól hangzik... Loretta Cullen... Mi a véleményed? - kérdeztem vissza.
- Egy feltétellel! - nézett rám komolyan, mire bólintottam. - Nem Lore lesz a beceneve. Az olyan nem jó... - fintorgott. Hangosan felnevettem.
- Rendben, mit szólsz a Lottához? A Lotta szerintem nagyon szép becézés, lányos amellett laza is. - érveltem.
- Igen én is ilyesmire gondoltam. Tehát akkor Loretta Cullen, azaz Lotta. Nagyon tetszik. - bújt a nyakamhoz, majd megcsókolt.
- Igen, nekünk is, és neki is. - hallottuk Edward hangját a folyosóról, amint felvonul Bellával. Nevetnem kellett, de visszafogtam magam, és egy fáradt mosolyt eresztettem csak meg.
- Pihenj most. Szükségetek van rá. Hozzak valamit? - kérdezte Emmett.
- Nem kell, csak maradj itt velünk. - motyogtam, és odabújtam hozzá, amennyire csak tudtam.
- Szeretlek titeket. - simogatta meg a pocakom.
- Mi is téged. - motyogtam, majd mély álomba szenderültem.


Bocsi, elég rövid lett, de most enniy tellett tőlem. Majs lesz jobb is ígérem.
Puszilok mindenkit! Heidi <3

Van Remény - 18. fejezet

18. fejezet: Tanya NE!


(Chris szemszöge)


Ott álltunk Bella pajzsa alatt, és vártunk... Hamarosan megláttam Robot és Davet, amint gúnyos vigyorral közelednek felénk. Mögöttük sorakozott fel az a 44 vámpír akikről Alice beszélt. Úgy ötven méterre, előttünk álltak meg. Dave végignézett rajtunk, és undorodó pillantást küldött felém.
- Szia szívem. Jól nézel ki, bár nem gondoltam volna, hogy beállsz ilyen senkik közé. Lehetne több eszed is. Eltiporjuk őket, de most nem fogom figyelembe venni hogy a lányom vagy! Te is meghalsz velük együtt. - közölte velem mosolyogva. Játszunk? Akkor legyen.
- Oh, milyen megható apuci. Nem mintha az elmúlt egy évszázadban figyelembe vetted volna. - válaszoltam hasonló stílusban.
- Hogy tehettétek ezt? Chris? És te Rose? Hogy fordulhatsz a saját férjed ellen? - dühöngött Robert.
- Mi hogy tehettük? Tönkretetted az életünk! Ne merészeld magad a családomhoz sorolni. Számomra egy idegen vagy. - fakadt ki Rose.
- Hé nyugodj meg. Nem támadunk még. - csitította Carlisle, mert úgy tűnt, mintha azonnal neki akarna ugrani a volt férjének.
- Nem támadtok még? - röhögött Dave. - Ez édes. Nem is lesz rá alkalmatok. - nézett a szemembe. Hogy merészeli?
- Majd várjuk ki a végét. - mondtam, mire elfelhősödött az ég, és eltűntek a csillagok. Éreztem hogy Edward ráteszi a kezét a vállamra, mint egy figyelmeztetőleg, hogy ne buktassuk le még az új képességem. Értettem a célzást, és nem engedtem tovább fajulni a dolgokat.
- Nos, Chris, Rose, ha most eljöttük velünk, akkor nem öljük meg a Culleneket. Ti ketten az ő életükért cserébe. Óh, de most látom csak, hogy a Volturi, és Denali klán egyes tagjai is megtisztelnek bennünket a jelenlétükkel. Ennek igazán örülök. Kár hogy most a kis Jane és Alec semmit sem ér.
- Majd meglátjuk Román. Mindjárt megmutathatod mit tudsz! - válaszolt Aro. A hangjából semmi más nem hallatszott, mint a színtiszta fenyegetés.
- Milyen magabiztos! Hiszen ő Aro személyesen! Lehet hogy a Volturinak egyszer sikerült kiirtania a Román covent, de az századokkal ezelőtt volt. Azóta megerősödtünk. - büszkélkedett Robert.
- Akkor tehát mire is várunk még? - csattant fel Marcus. - Bella, Alec, Jane most! - kiáltotta, mire mind a 44 vámpír felhördült. Éreztem hogy Bella pajzsa sokkal vastagabb és erősebb lett, és hogy lassan húzza vissza kizárólag Jane és Alec köré. Ekkor a Romániaiak sorban összeroskadtak a fájdalomtól, vagy épp mint egy tébolyodott, mászkáltak össze vissza. Mi lányok azonnal összeraktuk a máglyát, én pedig meggyújtottam. A fiúk már hozták is őket. Nem sokkal később, már csak öt vámpír volt a réten. Robert, Dave, két fekete hajú férfi, és egy barna hajú nő. Ránéztem a többiekre, de Alec, Jane és Edward arcán semmi mást nem láttam csak bosszúságot. Némán farkasszemet néztünk, és Robert szemében mintha némi félelemet is láttam volna. Ez adott erőt. A szél feltámadt, és ekkor láttuk meg azt ami miatt nem tudták elérni őket a mentális képességek. A nőből kiáramló energia, körülöttük formált egy igen vékony pajzsot. Hasonló volt Belláéhoz, de közel sem olyan erős, és az halványan kéken fénylett, míg Belláé erős narancs színt öltött. Ahogy Bella egyre jobban zihált, egyre vörösebb lett a pajzsa is, és kezdte elveszíteni a fejét. Félix mögé lépet, és a vállaira tette a kezeit. Jasper pedig nyugtatta. Gondoltam hogy elveszti majd a türelmét, főleg hogy érzi hogy egyre gyengébb az erős fizikai pajzs miatt. Ekkor Tanya tűnt fel az erdőszélen, és nekirontott a pajzsuknak. Olyan hirtelen történt minden, hogy szinte az összes figyelmeztető szó későn ért Tanya fülébe. Nekik akart ugrani, de a pajzs visszalökte. annyit legalább sikerült elérnie, hogy megszűnjön Daveék védelme. A barna nő összeesett, és nem is kelt fel. Ezt kihasználva Jane megbénította őket, és összecsuklottak a fájdalomtól. A fiúk nem tétlenkedtek, elintézték a többit. Láttam ahogy Rose nekiront Robertnek és darabokra szaggatja. Davet Edward intézte, míg Félix és Jasper A két fekete férfit. Emmett odasétált az "ájult nőhöz" és már épp nekilátott volna, amikor az hasba rúgta, és Em nekiszállt egy fának.
- NE! - sikítottam, de akkor már ott állt a nő Em előtt. Tanya már megsérült, azt sem tudom mi van vele, nem kell másnak is megsérülnie! Azt sem tudtam mit csinálok, csak az érdekelt hogy Emmett jól legyen. Vörös köd lepte el a szemeim, és már értettem miről beszélt Bella... Aztán már csak annyit lehetett látni, hogy a vámpírnő felsikít és hamuvá ég egy jól irányított vastag villámtól. Azonnal odarohantam Emmetthez, és megkönnyebbülve láttam hogy semmi baja.
- Jól vagy? - öleltem át.
- Hát persze. Ez csak egy kis rúgás volt. De te fantasztikus voltál. Köszönöm. - állt fel velem együtt.
- Bármikor. - mosolyogtam rá. Visszanéztünk a többiekre, és mindenki a párját ölelte. Akinek nem volt, pedig a máglya köré álltak. Odasétáltunk, közben próbáltam eltüntetni a villámokat, kisebb nagyobb sikerrel. Legalább a szél nem fújt már.
- Mindenki jól van? - kérdeztem, de senki sem válaszolt. Oda léptem Kate és Irina mellé, akik a máglya mellett álltak, és a tüzet bámulták.
- Hol van Tanya lányok? - kérdeztem halkan, de Jasper válaszolt mögülem.
- Esme és Carlisle hazavitték. Eléggé megégett, és nem tudni hogy túléli-e.
- Ó, istenem! - Tanya megsérült, és ez csak is az én hibám. - Annyira sajnálom lányok! - öleltem meg őket, majd visszaindultunk a házhoz. Aro és Marcus közölték hogy ők inkább már mennének, mert Volterrában is szükség van rájuk.
- Ne felejtsd el a megállapodásunk Christina. - figyelmeztetett még Marcus, majd legnagyobb megdöbbenésemre megölelt.
- Rendben. Köszönök mindent. - mondtam, majd Arohoz fordultam.
- Örülök hogy megismertelek Aro. - nyújtottam a kezem, de ő magához húzott, és átkarolt. Annyira szokatlan volt. Nem lettünk ennyire jóban...
- Én is Chris. Vigyázzatok magatokra. És egy képet kérünk majd a kicsiről, aztán majd találkozunk! - mondta, majd elengedett.
- Rendben. Köszönöm neked is. - mondtam majd elköszöntem Alectől, Félixtől és Janetől is. Ők is megöleltek, és amikor Jane kibújt az ölelésből, mindenki megdöbbenve nézett rá.
- Mi van? Megkedveltem. Nem semmi a kiscsaj. - morogta, mire mindenki elmosolyodott. Gondolom az ilyen megnyilvánulások nem igazán illenek Janehez. Demetrit hagytam utoljára.
- Hát ennyi volt. Légy jó kislány. - motyogta mikor szorosan megölelt.
- Nyugi nem leszek az. - vigyorogtam rá. - Majd küldök karácsonyra egy rózsaszín inget. - nevettem, mire elfintorodott. - Hiányozni fogsz Dem.
- Te is Chris. Ha Volterrában jársz, keress meg. És küld majd az ingemet. - engedett el közben.
- Rendben. Ah, olyan idióta vagy. - motyogtam megsemmisülten, amire összekócolta a hajam, és nyomott egy puszit a homlokomra. Halk morgást hallottam mögülem, és éreztem hogy valaki a hasamra teszi a kezét és mögém lép.
- Hé nyugi Em. Ezt már ledumáltuk egyszer. Emlékszel haver? - nyújtott kezet Demetri Emmettnek.
- Ja. Maradjon is úgy. - mért egy jelentőségteljes pillantást rá, majd elvigyorodott és elfogadta a békejobbot. A többiek is elköszöntek tőlük, majd eltűntek egy szempillantás alatt a rengetegbe.
- Carlisle? - szólítottam.
- Igen? - felelt.
- Hol van Tanya? - kérdeztem.
- Fent a "rendelőbe". A Denalik is ott vannak. Most tért magához, de iszonyatos fájdalmai vannak. Megégett a jobb oldala, és az arca is. Megitattam vele két-három zacskó donorvért, és most várunk. Elvileg elmúlik majd az összes sebe. Csak felszíni sérülések, és a szövetek nem sérültek. Fájdalom csillapítót meg nem tudtam neki adni, mivel a morfiumra nem reagál a szervezetünk, na meg ha nincs vérkeringés nem is jut el sehova a gyógyszer. És persze a bőrén sem megy át a tű, ezért csak az égett résznél tudnám beadni, de az meg jobban fájna mintha csak várnánk. Ezért várunk hogy hasson a vér. Ha minden jól megy, két nap múlva már egyedül mehet vadászni. Túl fogja élni. Erős lány. - magyarázta Carlisle.
- Hál' istennek! Nem mondta hogy miért jött utánunk? - kérdezte Bella.
- Tényleg érdekel? - kérdezte a lépcső tetejéről Irina.
- Már miért ne érdekelne. Igaz hogy nem vagyunk puszipajtások, de a halálát nem kívánom! - csattant fel Bella.
- Jól van na. Ne haragudj, de tönkretesz ez az egész. Le kellett vágnunk a haja hosszának a felét is, mert megégett. Dühös, és magát hibáztatja. Mondjuk igaza is van! Minek jött utánunk? Erre azt felelte hogy azért, mert látott egy vámpírt a ház körül ólálkodni. Kiment, és elkapta. El is égette, de aztán meghallotta a csata zajait. A pajzsnak nem akart nekimenni, de azt mondta hogy valami odavonzotta mint a mágnes az ellentétes pulzust. - mondta Irina.
- Odavonzotta? - kérdezte Emmett.
- Igen. Valószínűleg ez is hozzátartozott ahhoz a pajzshoz. - válaszolt Kate, aki most ért le.
- Erőtér. - motyogta Bella elgondolkozva.
- Micsoda? - értetlenkedett Edward.
- Nem pajzs volt, hanem egy erőtér. Védelem, és támadás egyszerre. Nem igazán hasonlított az én pajzsomhoz, ezért jutott ez eszembe. - magyarázta meg.
- Ez választ adna minden kérdésünkre. Igazad van Bella. - szólt elismerően Carlsile. Ezután még sokáig folyt a beszélgetés odalent, de én meguntam és elindultam Tanyahoz.


(Tanya szemszöge)


Fájdalom. Semmi mást nem éreztem a fájdalmon kívül. Így is megvisel már száz éve minden nap a tudat hogy az egyetlen szeretett férfi már foglalt, és az anyám hiánya is rátesz még egy lapáttal. Most meg, itt fekszem, mint egy gyenge ember, tele égési sérülésekkel. Nem akarok gondolni semmire sem. Ekkor kinyílt az ajtó, és Chris dugta be a fejét. Ez meg mit akar?
- Bejöhetek? - kérdezi meg félénken.
- Na ná. - nyöszörögtem. Szánalmas hogy csak ennyire vagyok képes.
- Gondoltam megnézem hogy vagy. És beszélgethetnénk is egy kicsit ha van erőd hozzá. - motyogta.
- Hát elég szánalmasan érzem magam, és gyere nyugodtan. Jól esne most a társaság. - válaszoltam.
- Pedig egyáltalán nem nézel ki szánalmasan. Sőt, Carlsile azt mondta, hogy nagyon is erős vagy. Nem minden vámpír élne túl egy ilyet, pláne nem egy nő. Szóval egyáltalán nem vagy az. - győzködött.
- Aranyos vagy Chris. Örülök hogy te is családtag lettél. - mondtam, és ez volt az igazság. Bellát a hátam közepére sem kívánnám, nem hogy unokahúginak. Chrisszel viszont Emmett is jól járt és az összes Cullen is.
- Én is örülök. - sóhajtott, majd elnevettük magunkat. Ez a lány mindig vidámságot teremt mindenhol. A nevetés ötlete nem bizonyult túl jónak, mert így húzódott az oldalamon a seb. Még elég sokáig beszélgettünk Chrisszel, és kiszedett belőlem mindent Edwarddal kapcsolatban is. Elmondta hogy ő örül Edwardnak és Bellának, mert igazán szeretik egymást, de tiszteletben tartja az érzéseim. Beszélgettünk a babáról is, hogy éjszakánként hallja a szívverését ha nagyon koncentrál. Mesélt nekem azokból az időkből, amikor még nem került Romániába, és nem jött ide. Igazán kellemes volt beszélgetnem vele. Másnap már jobban voltam, és fel is tudtam ülni. Mindenki járt bent nálam, legnagyobb meglepetésként még Bella is, igaz Edwardot kísérte csak el. Biztos voltam benne, hogy nem azért mert annyira aggódik. Carlisle kezelésének az lett az eredménye, hogy három nap után már edzettünk a fiúkkal. Egy hétig maradtunk még a Cullen villában, de aztán úgy döntöttünk, ideje hazatérni. Így hát elköszöntünk, és elindultunk vissza Denaliba.



Sziasztok!

Hát nagyjából ennyi lenne a " nagy harc". Igazából nyomós okom volt ilyen rövidkére csinálni. Azért bocsi... meg hát nem is az erősségem a harc. Ennyi tellett tőlem, remélem megfelel nektek legalább egy kicsit.
Puszi, Heidi :)

Van Remény - 17. fejezet

17. fejezet: Tomboló érzelmek


(Chris szemszöge)


- MI? NA EZT NEM! NEM HISZEM EL HOGY NINCS MÁS LEHETŐSÉG! - ordítottam. Mindenki fent volt a tárgyalónak kinevezett szobában. Fel-alá járkáltam, míg mindenki de legfőképp Alice, szemlesütve ült a hosszú asztalnál. Alice közölte velünk ma reggel, hogy milyen látomásai voltak az éjjel. Úgy tűnik, hogy Emmett eléggé le tudott kötni, így Alice képessége szabad utat kapott. Az nem lehet hogy nincs más lehetőség! Emmett nem fog napokig szenvedni egy nyomorult féreg mérgétől, ami ráadásul örökre a bőrén marad. A vámpírharapás végérvényű. Szegény Jasper is ott viseli a múltja nyomait. Emmett nem fog miattam egy ilyen sebhellyel mászkálni! Ez képtelenség! Még hogy a kisebb rosszat választjuk. Na nem! Kell lennie más lehetőségnek! Annyira bedühödtem, hogy odakint, már lassan egy tornádó erejével fújt a szél, és dörgött villámlott. Az eső addig nem esett amíg el nem eredtek a könnyeim. Idegesen letöröltem őket, de erre odakint csak jobban rákezdett.
- Christina próbálj meg lenyugodni... - suttogott Marcus, miután kinézett az ablakon.
- MÉG HOGY NYUGODJAK MEG?! A ROHADT ÉLETBE! NEM FOGOK MEGNYUGODNI! HA NINCS MÁS LEHETŐSÉG, AKKOR TALÁLJUNK! NEM FOGOM VÉGIGNÉZNI AHOGY EM NAPOKIG SZENVED! - estem neki. Egyszerűen nem tudtam épp ésszel felfogni hogy miért csináljál ezt! És Emmett? Akarjátok tudni hogy hogy reagált? Idézem: "Ideje hogy valami nyoma is maradjon rajtam! Túl tökéletes a bőröm..." Na az volt az a pillanat amikor elszakadt az utolsó szál cérna. Túl sokat szenvedtem a boldogságért, és ha kell akkor még százszor ennyit szenvednék Emmettékért, de senki nem fog helyettem szenvedni. Legfőképp Emmett nem! Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve becsuktam a szemem, és próbáltam kikerülni Bella pajzsát. Ha a közelemben volt, mindig valamiféle elektromos búgást hallottam ha a jövőt akartam látni. Soha sem tudtam kikerülni, ahogy most sem. Erre csak még idegesebb lettem, mire egy villám csapott a Cullen villába. Az egész házat sikerült rövidre zárni, ezért a kint tomboló idő miatt szinte sötét lett a házban. Megpróbáltam kordában tartani, és végül nagyjából sikerült is. Kinyitottam a szemem, és éreztem ahogy a kinti villámok elektromos hatása bizsergeti a bőröm. Átvittem belőle egy keveset a plafonon lévő villanyba, és az meggyulladt. Mindenki csodálkozva kapta fel a fejét. Kezdtem lenyugodni, és emiatt meg tudtam szólalni viszonylag normális hangnemben is.
- én voltam... nem nagy ügy. - mutattam a lámpa felé, mire Aro rám mosolygott. Még ez is. Ha megtanulom kezelni ezt a szeszélyes képességet, akkor majd ő is a nyakamon fog lógni. Csodás! Hirtelen egy óriási villám vágott át az égbolton, és akkora dörrenés követte, hogy por hullott a mennyezetről.
- Azt hiszem le kellene higgadnom egy kicsit, mert így semmi sem marad a házból. - néztem fel elgondolkozva, és meghallottam hogy valaki küszködik a visszafojtott röhögéssel. A hang irányába kaptam a fejem, és Demetri csillogó tekintete villant rám. Istenem! Miért versz engem ezzel az idiótával? Ilyenkor is csak ő és a drágalátos vőlegényem talál valami humoros dolgot. Ha nincs kin, akkor nevessünk az idegbeteg szőke barbien. ÁÁÁh, legszívesebben ordítottam volna. Haragosan Demre néztem, és egy újabb fülsüketítő dörrenés fültanúi lehettünk. Ez így tényleg nem mehet tovább.
- Alice. - szólaltam meg viszonylag halkan az előbbiekhez képest. - Kérlek, kérlek gondold át újra azokat amiket láttál! Nincs más lehetőség? - kérdeztem nyugalmat erőltetve a hangomra. Aro válaszolt.
- Nézd Chris. Minden látomást átnéztem Alice fejében, hátha ki tudunk találni valamit Marcussal, de tényleg ez az egy maradt. - válaszolta.
- Alicet kérdeztem. - mondtam halál nyugodt hangon, és persze jött a fényes villanás, és a hatalmas robaj megint.
- Nincs más lehetőség Chris. Valakinek mindenképp baja esik. Választhatsz. Kibírod hogy Emmett vállán lesz egy félhold alakú heg, vagy dönthetsz Bella és Tanya halála között. - suttogta Alice.
- Esetleg beleszólhatnánk mi is, vagy még egy kicsit dühöngsz, és elsöpri egy tornádó Forkst?! - vágott közbe Bella.
- Hagyj most! Nincs kedvem a szócsatához. Egyébként meg a szél csak 140 km/h-val fúj, és legalább dupla ennyi kell a forgó szélhez. Na meg ahhoz meg kellene csavarnom a légáramlatot. - vágtam vissza, mire mindenki döbbenten kapta fel a fejét.
- Honan tudod? - kérdezte Rose és Irina egyszerre.
- Érzem. Van még valami hasonló eszelős kérdésetek, vagy esetleg megcsinálhatnánk a tervet a kisebb rosszra. Ha jól tudom, ma estére itt vannak. Gondolom kész a briliáns terv, csak még nekünk nem mondtátok el. - mondtam, majd gúnyosan elmosolyodtam.
- Most már elég Chris! - csattant fel Emmett. - Ne csinálj a bolhából elefántot! Kisebb bajunk is nagyobb annál minthogy esetleg az egyik Román megkóstol engem. Ma este meg kell küzdenünk egy sereg vérszomjas vámpírral, akik persze, kétszer annyian vannak mint mi. Nem kellene ezen fennakadnod. 10 perce emiatt dühöngsz, és így semmire sem jutunk. Próbálj meg lehiggadni, mert így egész Washington állam egy nagy szemétdomb lesz. Már így is le fogják adni minden egyes híradóban ma este a kis viharodat. - kiabált. Kiabált? Most ahogy ott állt előttem, már egész félelmetesnek tűnt. Tudom hogy azért mondta mindezt hogy lenyugtasson, de fájt amit mondott. Csakis ő érte van minden.
- Igen? Hát idefigyelj Emmett Cullen! Az egész miattad van, mert nem vagyok hajlandó belemenni abba, hogy megsérűlj. Te mi a jó büdös francot csinálnál akkor, ha valaki közölné veled azt hogy : Bocsi, de muszáj valakinek megsérülnie, és a kisebb rossz az ha Emmettet megharapják. Te mit csinálnál ha fordított lenne a helyzet? Azt hiszem hogy az Olympic Park fáinak a fele ki lenne döntve! Te csak ne akarj kioktatni. - mondtam, és teljes nyugodtság sugárzott a hangomból. Ugyanakkor kint duplájára erősödött a szél, és egy fát ki is csavart, pedig az a fa volt vagy másfél méter átmérőjű. Nem szólt senki semmit sem, és ez még jobban feldühített. Megtorpantam, majd áthelyeztem a testsúlyom a jobb lábamra. Bal kezemet csípőre, a jobbat pedig az orrnyergemre tettem. Úgy nézhettem ki, mint aki most akar agyvérzést, és szívrohamot kapni egyszerre.
- Na most kellene csavarnom a francos légáramlaton, és megkapnátok azt a szép kis tornádót. - motyogtam, mire Bella, Demetri, és Edward egyszerre nevették el magukat. Annyira szar volt ez a helyzet, hogy én sem bírtam ki, és nevettem. Úgy néz ki hogy ez volt a holtpont, mivel odakint elállt az eső, és tisztulni látszott az idő. Ám a szél, még mindig tombolt. Ezek szerint, a különböző érzéseim hozzák elő az időjárás változást. A haragom elszállt, de a kétségbeesés maradt. Így a szél is. Hirtelen egy erős izmos kar ölelt át, és a világ legjobb illata fészkelte be magát az orromba. Emmett...
- Semmi baj nem lesz kicsim. Túl leszünk rajta és kész. Inkább legyen rajtam egy fognyom, minthogy valakit elveszítsünk. És ha ez kell ahhoz hogy a babának boldog és biztos jövője legyen, akkor rajtam lesz az az istenverte sebhely. Ettől nem leszek kevesebb. - suttogta a nyakamba.
- Tudom. Én fogom a tűzre dobálni annak a nyomorultnak a darabjait aki megharap. - morogtam a vállába.
- Ezt az örömet meghagyhatjuk neked. - kuncogott.
- Rendben. Legyen. De minden egyes percét utálni fogom ennek az egésznek.
- Mi sem épp nyaraláshoz készülünk. - jött a válasz Jaspertől, ami kicsit feloldotta hangulatot.
- Chris? Ugye nem csavartál semmit sem azon a légáramlaton vagy min, csak mert nagyon tölcséresedik az ég. - szólt rám Jane.
- Nem. - sóhajtottam. - De várjatok egy percet. - mondtam, majd ismét lehunytam a szemem. Emmett karjaiban sikerült elűznöm a reménytelenséget és a kétségbeesést a lelkemből, és így az kicsit megnyugodni látszott. Ugyan úgy, mint kint a szél is. Körülbelül fél perc múlva kinyitottam a szemem, és már csak egy gyenge szellő fújdogált. Ez által, biztos benne leszünk a hírekben. Mármint Forks és a rejtélyes időjárás. Már a nap is kisütött, és tényleg elég gáz volt. Tíz perc alatt lett katasztrófa övezetből, gyönyörű tavaszi-nyári napsütés. Hogy is volt? Kerüljük a feltűnést? Jól haladunk...
- Így már sokkal jobb. - sóhajtott Emmett, és egy puszit nyomott fagyos ajkaimra.
- Bámulatos. - motyogta Aro.
- Nem, nem az. Csupán önuralom, és az láthatóan nekem nincs. - mutattam itt a kitépett fákra, és a kiégett villanyra.
- Ugyan! Ezek csak az érzéseid voltak, és csak kivetítetted a benned tomboló vihart. - próbált vigasztalni Jasper, de nem igazán sikerült.
- Köszönöm Jazz. Most pedig halljuk a tervet! - szóltam rá Marcusra. Azért vicces volt, hogy én egy kis senki félvér, szinte minden nap összekapok valamelyik Volturival. Emmett szerint ezt a hangnemet sem kellene használnom sem Marcuson, sem Aron. Nem tehetek róla! Mindig kihoznak a sodromból... Marcus egy rosszalló pillantás után belefogott a terv részletes elemzésébe. Alapjában véve, jó terv volt, nekem pedig csak az Emmettes rész nem tetszett. Nem tetszett? Utáltam! A tényt, hogy a szerelmem két napig gyötrődni fog valakinek a mérgétől, nagyon de nagyon nehezen tudtam elfogadni. Alice szerint Emmet nekidobja majd egy fának, és utána harapja meg, ezt követve pedig Emmett egy véletlen pillanatban eltöri a nyakát. Nos ebből nekem csak a vége tetszett... A nap további része azzal telt, hogy a lányok háromszor is átöltöztek. Én ezt gyorsan megoldottam. Testhez tapadó fekete csőfarmer, egy fekete garbó, majd egy fekete converse cipő. Nagyjából ennyiből állt a nagy "harci ruházat". A hajamat összegumiztam, és lemostam a sminkem. Alice szerint, sötétedés után érnek ide, úgy este tíz óra környékén. Összeszedtük magunkat, és elindultunk Tanya nélkül a tisztás felé. Az órám háromnegyed tízet mutatott, amikor odaértünk. Nem kellett sokat várnunk, és az erdő széléről rengeteg vörös szempár szegeződött ránk. Éreztem Bella pajzsának elektromos vibrálását, és azt ahogy mindenkit körülölel. A terv első része az volt, hogy a mentális képességek ellen kell egy vékonyabb pajzs az egész csoport köré. Ez meg is történt, és most következik az amit a legjobban utálok... Várunk...


Sziasztok!
Bocsánat amiért ilyen kis rövidke lett, de a következő meg elég hosszú lesz, és jobbnak láttam külön feltenni. Kérek sok komiit! :)
Puszi, Heidi <3

Van Remény - 16. fejezet

16. fejezet: Nagyszabású tervek 5/5.


(Emmett szemszöge)


Ma este fogunk haza érni. Az elmúlt három napon, majd szétvetett az ideg, mivel mindenki úgy tekintett rám, mint a világ legszerencsésebb lényére. Miután Carlisle hazaért, Edward kapott tőle egy telefont, és azóta, mintha kicserélték volna őket. Bella állandóan a nyakamban lóg, Jazz pedig olyan izgatott mint egy kamasz. Edward pedig az értetlen gondolataimra, csak egy megértő mosolyt küld. Valamit tudnak amit én nem. Ezt pedig már csak az tetézi, hogy amikor Chris felhívott, olyan határtalan boldogság hangzott a hangjában amilyet tőle még sohasem hallottam. Tudom hogy ha hazaérünk, egy hatalmas meglepetéssel fog szolgálni. Ezt ő maga mondta, de miért van az, hogy erre a mondatra rögtön a két nappal ezelőtti Bellával való beszélgetés jut eszembe a "gyanúnkról". Egyre biztosabban kezdett bennem megérni a gondolat, miszerint Chris állapotos. Ezzel együtt öntött el a jeges félelem, és az aggodalom. Féltem őt, az elejétől kezdve féltettem őt. Nem csak a családunktól, de magamtól is, és az egész világtól. Igaz, kiderült, hogy keményebb néhány vámpírnál is, de egy valakitől mégsem tudtam megmenteni. Magamtól. Ha Chris tényleg "áldott" állapotban van, (ami esetünkben átok, ha neki valami baja lesz belőle) könnyen bele is halhat a dologba, és azt nem élném túl. Még egyszer nem tudnám túlélni. Rose "elvesztése" ezerszer kisebb fájdalmat okozott, mint annak a gondolata, hogy Christ is elveszíthetem egyszer. Ne értsetek félre, szeretnék apa lenni. Főleg ha az a kis csoda amit összehoztunk, félig Chris. De csak akkor szeretnék apa lenni, ha Chris is ott van velem. Egyedül nem menne, belehalnék a fájdalomba. Most is mit csinálok? Itt ülök azon a szerencsétlen fán amit két napja döntöttem ki, és dagonyázok az önsajnálatban. Egy szerencsétlen alak vagyok. Bellának van igaza. Mindig igaza van, már meg kellene tanulnom rá hallgatni. össze kell szednem magam! Chrisnek most senki másra, csak rám van szüksége. Együtt fogjuk ezt is végig csinálni, mint minden mást. Ehelyett az utolsó telefonbeszélgetésünknél is eldurrant az agyam. Hívtam Christ, erre az a nyomorult Demetri vette fel. Nekem igazán nincs vele semmi bajom, csak az a pici szerencsétlen tény, hogy a világon van... Szóval, felvette az a barom, és benyögi, hogy Chris a fürdőben van. Aztán hallottam hogy nyílik a fürdőnk ajtaja, és Chris átveszi tőle a telefont. Már tényleg nem azért, de mégis mi a jó francot van bent a szobánkban, mialatt a feleségem zuhanyzik. Na akkor elég csúnyán összevesztünk, de azóta küldtem egy nyamvadt sms-t, hogy ne rágjon be rám nagyon, mert megint hülye voltam. Ismer engem, és valószínűleg nem haragszik, meg persze jót mosolygott rajtam. Innen is, fel kellene állni, és indulni haza. Már amúgy is késében vagyok, mivel úgy két perce kellett volna találkoznunk a tisztáson. Ha nem érek oda mindjárt elkezdenek keresni. Úgyhogy erőt vettem magamon, és feltápászkodtam. Már mindenki ott toporgott a kis réten, amikor kiértem a fák közül. Bella szemei haragosan villantak rám. Ó-ó...
- Emmett! Hol voltál? Már aggódtam. - pirított rám.
- Nyugi Bella, mehetünk. Itt vagyok. - válaszoltam elég unottan. Igazából most először fordult elő velem, hogy Bella mondanivalója nem érdekelt.
- Ja, itt vagy. Testileg. Fogd az agyad, és hozd azt is. - kezdett idegesíteni....
- Talán ti nem titkolóztok előttem? Bella kérlek... Annyira átlátszóan csináljátok, hogy az már röhejes. Induljunk már, mert látni akarom Christ. Ha nem tűnt volna fel két napja idegbeteg vagyok, és a tegnap esti veszekedésünk, meg még rátett néhány lapáttal. Szóval, ne piszkálj fel jobban, és menjünk! - vágtam vissza. Legnagyobb döbbenetemre, csak egy halk megszeppent oké-t kaptam válaszul, és elkezdte húzni Edwardot. Ez nagyon érdekes... Soha nem hagyta szó nélkül a bunkó megjegyzéseim, és mostanában, na jó már legalább 90-100 éve mindig vesztek. Erre most!? Na jó, haza akarok érni végre. Követtem őket, és Jazzel versenyeztünk hazáig. Amikor megpillantottam a hatalmas fehér házat, egyre nyugtalanabbá váltam.
Vajon mi vár itthon?


(Chris szemszöge)


Emmették mindjárt itthon lesznek. Istenem, úgy izgulok. Mindenki jól fogadta a kis jövevény lehetséges jövetelét, sőt, még a Volturi is, miután "megbeszéltük" a dolgokat. Rosalie is kedvesen gratulált, de véletlenül egyszer láttam amikor elfordult tőlem, és az arca olyan fájdalmat tükrözött, amit még nézni is szörnyű volt, nem hogy elviselni. Alice és Kate elmondta hogy Rose miért ilyen. Neki minden vágya egy kisbaba. Na meg persze az, hogy ő ezt nem kaphatta meg Emmettől, én viszont igen. Ezzel persze nem haragszik rám és Emre sem, csak nehéz belenyugodnia. Sajnáltam szegényt, mert amióta biztosra tudom hogy babát várok, sőt este amikor teljes a nyugalom a szobámban hallom is őt, azóta hihetetlenül boldog vagyok. Minden porcikám szereti a kicsit, és nincs ennél jobb érzés. Emmettnek is feltűnt a hangomon a telefonban, de sikerült leszerelnem. Azt szeretném ha személyesen tőlem tudná meg, így feljöttem a szobámba, és Edwardnak üzentem gondolatban hogy Emmett rögtön hozzám jöjjön. Hogy honnan tudtam hogy Edward a közelben van? Bella pajzsát éreztem. Elnyomta a képességeim, és teljesen megvakultam a jövő irányába. Edward meg persze mindig Bella közelében van. Nem kellett sokat várnom, és hallottam ahogy lent kicsapódk a bejárati ajtó, majd Em vágtat fel a másodikra. Nevetnem kellett azon ahogy berontott a szobánkba, és szabályosan rám ugrott. Ott csókolt, ahol csak ért hirtelen. A nyakam, az ajkaim, a kulcs csontom, a vállaim. Annyira édes volt! Láthatóan hiányoztam neki, de nem jobban mint ő nekem.
- Szia. Jajjh, kicsiiim. Annyira de annyira hiányoztál! - nyöszörögte az ajkaimba.
- Szia! Te is nekem. De most beszélnünk kell. - mondtam, majd átfordultunk az ágyon, és most én feküdtem rajta. Felnyomtam magam, és nekem igen kényelmes helyen a csípőjén ültem. Láttam a szemeiben, ahogy majd megőrül a vágytól, de én most akartam elmondani neki mindent.
- Most? Nem várhat? Kikészülök Chris! - motyogta, miközben megpróbált felülni hozzám.
- Nem nem. Most kell ezt megbeszélnünk. - löktem vissza az ágyra, és komolyan a szemeibe néztem. Halkan felsóhajtott, majd megkérdezte.
- Rendben. Van egy kérdésem. Apa leszek? - annyira elcsodálkoztam, hogy még a szám is szétnyílt. - Chris? Hahó! Jól vagy? És válaszolnál nekem? - unszolt, amire végre észbe kaptam.
- Ja, igen válaszolok! De honnan? - kérdeztem még mindig értetlenül.
- Bella. - mondta tömören, és megforgatta gyönyörű aranyszínű szemeit.
- Értem már. Nos igen. Apa leszel Emmett. - mondtam, majd a várt öröm helyett, mintha félelem és aggodalom gyúlt volna szemeiben. Majd mint aki végleg elfáradt, felsóhajtott, és leemelt magáról, majd maga mellé fektetett az ágyon. Annyira meglepődtem ezen a számomra negatív reakción, hogy a sírás fojtogatott. - Nem örülsz igaz? - kérdeztem suttogva.
- Hogy őszinte legyek, nagyon boldog vagyok Chris. De mégis, mi lesz velünk, velem, ha valami bajod lesz. Bele is halhatsz. Nagyon szeretném ha lenne kisbabánk, de nem ilyen áron. Vagy van valami tervetek? Nem hinném. - magyarázott fojtott hangon, és szinte éreztem a kétségbeesését.
- Hát pedig van. Mármint tervünk. Amint beindul a szülés Carlisle megműt, és nem lesz semmi bajom, bajunk. Amellett Emmett ő nagyon gyorsan fejlődik, már a félidőben vagyok, és most már nem tehetünk semmit. Nem akarom bántani őt, szeretlek titeket. Őt is. Ha hallottad volna hogy vert a szíve. Meghalnék érte. - suttogtam a vállába. Kis idő elteltével felkönyökölt, és a szemembe nézett.
- Ígérd meg Chris. Ígérd meg, hogy nem lesz semmi bajod. Kérlek erre most nagy szükségem van. - kérte.
- Rendben. Megígérem Emmett. És próbáljunk meg egy picit örülni annak hogy hamarosan szülők leszünk. Ja és addig nem megyek hozzád, amíg bele nem férek egy 18 -as fűzőbe. - vigyorogtam rá.
- Oké. - nevetett fel ő is. - Köszönöm. - suttogta közel hajolva hozzám.
- Szívesen. Szeretlek Emmett. - mondtam, majd megcsókoltam. Mondanom sem kell, hogy aznap este más ki sem mozdultunk a szobánkból...


(Bella szemszöge)


Ahogy hazaértünk Em már rohant is legújabb húgomhoz. leültünk a nappaliban, és mindenki ott volt. Szégyen, nem szégyen, de kihallgattuk őket. Majd miután a hangok átalakultak valami másba, igyekezett mindenki Marcusra koncentrálni.
- Na jó, tehát még van három napunk... - kezdett bele, de ekkor Alice szemei a távolba vesztek, és elhomályosultak.
- Istenem, ne. - suttogta maga elé. Jasper azonnal átölelte, és a szokásos módszerüket alkalmazta. Edward közben megfeszült mellettem.
- Alice? Kicsim mi az? Mit látsz? - kérdezgette, de Alice jó pár percig még nem válaszolt. Majd mikor visszanézett, egyből Tanyara esett pillantása.
- Új terv kell. - szólalt meg halkan. - Egy napunk van. Holnap este itt lesznek. Délután érnek a "baseball rétünkhöz". Két erős fickó jön elől, és utánuk ha jól számoltam, 44 vámpír. Tanya pedig itthon marad. - jelentette ki.
- Mi? Miért? Ne már Alice! Mit láttál? - hördült fel az érintett.
- Halált. Itthon kell maradnod, vagy nem térsz velünk haza. Elmondom mit kell csinálnunk. - nézett Arora és Marcusra. Miután ők bólintottak Alice belekezdett.
- Bella, neked kell Alecet, és Janet védened. Lesz köztük egy, akinek hasonló képessége van mint neked, és ő rontana Tanyara. A többiek érzékeit Alec megbénítja, de megzavarodnak és szétszélednek majd. Akkor jövünk mi a képbe. Chris, Rose, Carmen, Irina, Esme és én máglyát rakunk, amíg ti többiek odahordjátok a darabjaikat. Az az egy akire nem hat a mentális képességetek az... - magyarázott, közben tekintete megint a jövőbe révedt. Majd hirtelen visszatért, de elgondolkozó volt.
- Hát azt az egyet Emmettnek kell elintézni, de meg fogja harapni. Ha bárki más menne ellene, egyvalaki biztosan meghalna. Csak Emmett lesz rá képes. Mégis így járunk a legjobban. Emmett túl lesz rajta két-három nap alatt, és nem veszítünk el senkit sem. - mondta, de én közbevágtam.
- Emmett? Miért pont ő? És Félix? Ő is legalább olyan erős! Én meg még kétszer annyira. Részleteket Alice. - csattantam fel, de ő csak halványan elmosolyodott.
- Bella, nem veszíthetlek el. Olyan erős pajzsot kell majd képezned, amin a fizikai erő sem jut át. A kettőre nem fogsz tudni elég erősen koncentrálni. És akkor nemcsak neked esik bajod, de Jane és Alec is megsérülhet. Rengeteg a lehetőség, és ez az egyetlen ami használható. A kisebb rosszat választjuk. Inkább egy harapás, minthogy elveszítsünk valakit. - vágott vissza. És igaza van! A fenébe. Muszáj ezt az áldozatot meghoznunk, ami Chrisnek nagyon nem fog tetszeni.

Van Remény - 15. fejezet

15. fejezet: Nagyszabású tervek 5/4.


(Chris szemszöge)


- Ugyan már apa! Mégis hogy lehetne ez lehetséges? - nyavalyogtam, miközben beértünk Carlisle dolgozószobájába.
- Figyelj Chris! Nagyon is lehetséges. Te sem vagy éppen egy átlagos lény. Biológiailag minden esélyetek megvan rá. - magyarázott.
- Jó, csak essünk már túl rajta. Hol akarsz megvizsgálni? - néztem körbe, a kis dolgozószobában. Nem igazán tűnt úgy hogy itt lesz a "nagy vizsgálat". Aztán meg is válaszolta a kérdésem azzal, hogy az egyik könyvespolc mögül egy ajtó nyílt hátra. Bement, és intett hogy kövessem. Amint beértünk leesett az állam. Egy egész kórházra való orvosi felszerelés, és gépek. Mindent fehér csempe borított, és középen pedig egy kórházi ágy volt. Mégis mire kell ez a sok mütyür egy vámpírokkal teli házba? Érdekes....
- Hűű, ez már valami! De mégis minek? - érdeklődtem.
- Nos tudod, Bella amikor ember volt, nagyon ügyetlen is volt egyben. Sokszor nem akart kórházba menni, és akkor itt varrogattam össze a sebeit. Meg aztán, kitudja hogy mikor van rá szükségem. Látod ott a sarokban azt a nagy hűtőládát? - mutatott rá. Bólintottam. - Na abban például donorvér van. Igen ne nézz így. Zacskózott emberi vér. Tudod ha esetleg valamelyikünk megsérül, és nem tud vadászni, ez a legjobb megoldás. Viszont már évek óta nem kellett hozzányúlnunk hála az égnek. Szóval, ha mindent rendesen megnéztél, kérlek feküdj fel az asztalra. - intett afelé. Bátortalanul, de felfeküdtem. Odalépett mellém, és valami langyos krémes izét nyomott a hasamra. Összerándultam.
- Nyugalom, ez csak zselé. Nyugi Chris. Próbálj megnyugodni, és lazulj el. - simogatta a karom. Olyan kedves volt. Halálra voltam rémülve.
- Oké, akkor most megnézem a hasad. Maradj nyugodtan. Egyáltalán nem lesz fájdalmas. - nyugtatott.
- Carlsile! A fájdalom most a legkisebb problémám. Egyébként tudom hogy nem fáj egy nyomorult ultrahang. - csattantam fel.
- Erről majd a vizsgálat után beszélünk. - nézett rám komolyan. - Most pedig maradj nyugton! - mondta még, majd bekapcsolta a kütyüt. A monitort felénk fordította, és ahogy nézegette, egyre jobban terült szét az arcán egy mosoly. Most akkor minek örül? Annak hogy nagypapa lesz, vagy annak hogy nem? Aztán egyszer csak meghallottam. Egy kicsi szívhang. Olyan egyenletes, és pici volt. Az érzés ami belülről elárasztott, teljesen megnyugodtam tőle. Carlisle is észrevette, és a mosoly kiszélesedett. Képet nem csinált, mert nem kértem, aztán letörölte a hasam és felültem.
- Gondolom már te is rájöttél kismama. Nagypapa leszek. - nevetett fel, és mióta itt vagyok, még nem láttam ilyen boldognak. Ha többieknél is ilyen hatást fog kiváltani, akkor őszintén mondom, már megérte. Jaj, Emmett... Ő vajon mit fog hozzá szólni? Neki is van persze beleszólása, de nem ő fogja kihordani a picinket. Mert hogy én kifogom! Ő egy tünemény. Félig Emmett és félig én. Háromnegyed vámpír, egynegyed ember. istenem, már most szeretem, pedig csak két perce tudok róla. De ahogy a kicsi szíve dobogott, istenem. Sohasem akartam kisbabát, még csak nem is gondoltam rá. Ám most, hogy Emmett ezt megadta nekem, semmit sem akarok jobban.
- Igen, nagypapa leszel. - nevettem el magam. - 23 éves nagypapa. Ejnye Carlsile! - nevettünk az egész helyzet abszurditásán, és mindenen és mindenkin.
- Igen, elég fiatal vagyok még hozzá. De majd megoldjuk. Nagyon szeretünk téged Chris, és ha egy kis humort örököl az apjától, na meg a szép vonalakat a mamájától, akkor őt is imádni fogjuk. - ölelt meg Carlisle.
- Ugyan Carlisle. Az én gyerekem lesz. Olyan kis szerencsétlen lesz mint én. El sem tudod képzelni, hogy hányszor törtem össze magam. Amíg kicsi voltam, minden héten sínben volt a kezem, lábam, mindenem. Állandóan összetörtem magam. - mondtam nevetve.
- Tényleg? Ezt eddig nem is említetted. Ez érdekes. Mostmeg sokszor szebben lejtesz végig a nappalin mit Alice. - komolyodott meg.
- Ja persze. Na mindegy. Az apukát mikor értesítjük? - kérdeztem meg félve.
- Hát nem is tudom. Azt hiszem várjuk meg amíg hazaérnek, inkább itthon kapjon sokkot, mint egy medve mellett. - ráncolta a homlokát apa.
- Ez most vicc lett volna? - kérdeztem kuncogva.
- Azt hiszem. De a többieknek elmondhatnánk. Alice és Rose már most indulnának ruhát venni neki. Ha nagyrészt vámpír lesz a pici, akkor te is, és Alice is látni fogjátok hamarosan őt, amint eldönti hogy mi szeretne lenni. - érvelt apám.
- Jó rendben. Már alig várom. - motyogtam, mire leugrottam a vizsgáló asztalról, és két lábra érkeztem tűsarkúval. De legalább olyan stabilan, mintha egy edzőcipőben lettem volna. Na ez az, amit öt évesen sehogy sem tudtam volna megcsinálni, pedig legalább egy tíz éves kislánynak nézhettem ki. Még mezítláb is képes voltam elesni a másik lábamban. Aztán hirtelen eszembe jutott valami.
- Carlsile? Akkor most én úgy kb. egy hónapja lehetek terhes. Anyám öt hónapig volt velem. Szerinted nekem is annyi lesz? - kérdeztem, mire kicsit elgondolkozó fejet vágott.
- Nem hiszem Chris. Kevesebb ideig leszel az, ha jól számoltam akkor úgy két és fél hónapig. Úgy két hét múlva már tudni fogjuk hogy kisfiú, vagy kislány lesz-e. Persze lehet hogy előbb is, ha látomásotok lesz Alicevel.
- Értem. Carlsile? Van még egy kérdésem. Ugye mondtam hogy az anyukám belehalt a szülésbe. Szerinted én is...
- Nem! - vágott bele a mondanivalómba. - Nem Chris! Nem lesz semmi bajod. Először is, anyukád ember volt. Te nem vagy az, ergo nagyobb a túlélési esélyed. Másodszor, anyukád közelében nem volt egy orvos sem, közülünk meg hárman is elvégezték az orvosit. Én többször is. Szinte mindenféle osztályon dolgoztam, szülész-nőgyógyász is voltam. Nem kell félned. Megműtünk ahogy beindul a szülés, és így se fájdalmat nem fogsz érezni, se semmi mást. Rendben? - kérdezte. Annyira meghatódtam, hogy a nyakába vetettem magam.
- Igen, köszönöm apa! Jézusom! Anya leszek! - ujjongtam.
- Igen, én is alig tudom elhinni. Hát majd Emmettet figyeld! - nevetett, majd lágyan eltolt magától. - Ideje lemennünk, és megbeszélni Aroval a dolgot. A Volturinak nem nagyon tetszik a dolog. Félnek a kicsitől. Tudod milyenek a halhatatlan gyerekek, és nem tudni, hogy a tiétek olyan lesz-e. - mondta.
- Rendben. Majd én beszélek vele. Én tudom a legjobban hogy milyen volt az én gyerekkorom, és majd én meggyőzöm őt. - válaszoltam elég higgadtan, ahhoz képest hogy Aro már rendelkezne a gyerekem felett.
- Jól van akkor. Induljunk is. - fogta meg a kezem apa, és kihúzott a kis "rendelőjéből". A lépcsőn lefelé már hallottuk ahogy a többiek lent zsibongnak. Amint leértünk mindenki elcsendesedett, Alice Katevel jött oda mellém. Körbenéztem, majd felsikítottam és a két lány nyakába vetettem magam.
- Anya leszeeek! - nevettem.
- Ez most komoly? Akkor mi meg nagynénik? Szuper! - örvendezve ugráltunk mind a hárman, amíg Aro hangját meg nem hallottam.
- Khm, khm... Nem akarom megzavarni a nagy boldog pillanatot, de beszélhetnénk hatszemközt Christina?
- Hatszemközt? - néztem rá meglepetten.
- Igen, Marcus, Te, és Én. Mehetünk? - intett a terasz felé. Bólintottam, és elindultam. Síri csend uralkodott a házon amíg ki nem léptünk a teraszra. Persze borús idő volt, de egyben nagyon fülledt is.
- Mondjátok, mit szeretnétek? - kérdeztem egy kis éllel a hangomban.
- Tudod azt nagyon jól Chris. Nem tarthatod meg a gyermeket! - csattant fel Marcus.
- És ugyan miért nem? Azt sem tudjátok hogy milyen egy félvérnek vagy jelen esetben egy "negyedvérűnek" lenni. Ha akarjátok elmesélem az egész gyerekkorom, mert mindenre emlékszem az első perctől kezdve. - mordultam rá.
- Tessék? Ezt most komolyan mondod? Akkor ne kímélj minket kedvesem! - lendült bele Aro.
- Rendben. Mindenre emlékszem. Emlékszem hogy két évesen, már rég tudtam olvasni, és egydül járni. Habár nagyon ügyetlen kislány voltam, később ahogy 9 évesen elértem a felnőttkorom, minden megváltozott. Megerősödtem, és sokkal gyorsabb is lettem. Na meg ügyesebb. Utána hagytam el az emberi szüleim, akik mindvégig rendesen, és titokban neveltek. Mindent tőlük tanultam, majd el is kellett jönnöm, mert kezdtem nagy feltűnést kelteni. A táplálkozásom is egyedülálló volt. Csak a sült húst és a krumplit tudtam megenni. Amellett apát kerül fordul megharaptam, de erről is már egy évesen leszoktam. Ráadásul a női félvérek nem is mérgezőek. Én sem vagy az, és a lányom sem lesz az. Ha lányom lesz. Ha fiam, akkor az már problémásabb, de egy biztos, az ilyen kicsik, nevelhetőek. Meg szerintünk, mármint Carlisle szerint, fele annyi idő alatt fog lemenni a terhességem, mint anyámé. Ami azt jelenti, hogy a növekedése is hasonló lesz. Tehát 4-5 év múlva felnőtt lesz. Nektek fogalmatok sincs róla, hogy milyen volt nekem, és hogy neki milyen lesz. Nem vehetitek el tőle a lehetőséget. Ő egy kis élőlény, akinek ugyan annyi joga van az élethez, mint itt bármelyikünknek. Szóval ezen gondolkozzatok el egy kicsit. - a végén már szinte kiabáltam, úgy felhúztam magam. A házat, orkán erejű szél lengte körbe, és félő volt, hogy az ablakokat is kiszedi. Most az egyszer tudtam hogy én csinálom. Próbáltam megnyugodni, de nem igazán sikerült. Majd Esme jött ki, és szorosan magához húzott. Percekig álltunk így, és lassan a szél is lecsendesedett, végül eltűnt a haragommal együtt. Kibújtam Esme öleléséből, és szúrós szemekkel néztem a két Volturi vezetőt.
- Rendben Chris. Megengedjük hogy világra jöjjön a kicsi, de amint eléri az öt éves kort, el kell hoznod hozzánk, és be kell mutatnod. Ha egy tökéletes nevelésű gyereket/fiatalt kapunk, akkor szabadon elmehettek. Ha nem, akkor viszont a legsúlyosabb büntetésben lesz része. Ez az ajánlatom. Mit válaszolsz? - egyezkedett halálos komolysággal.
- Rendben! - csaptam bele a kezem az övébe, és erősen megráztuk. Abban a pillanatban ahogy kimondtam a szót, nem messze egy villám csapott le. Ezzel is megerősítve az egyezségünket.

Van Remény - 14. fejezet

14. fejezet: Nagyszabású tervek 5/3.


(Chris szemszöge)


Igen, igen. A telóm az csörgött, csak azt nem tudom hogy hol. Kicsit szétszórt lettem az utóbbi időben, és nem igazán vannak meg a dolgok. Majd nagy nehezen, követve a hangot, meg is találtam az ágyban, a fejtámla mellé becsúszva. Ránéztem a kijelzőre, és hirtelen meglódult pici fagyos szívem. Emmett hív.

- Szia szívem! - köszöntem lelkesen.
- Szia Chris. Mi a helyzet otthon, - kérdezte kelletlenül, ami nekem már kezdett gyanús lenni.
- Hát, mindenki jól van, majd délelőtt megyek vadászni Esmevel és Roseval, na meg Demetri elkísér minket. - válaszoltam.
- Demetri? - kérdezte egy kicsit erélyesebben. - Minek?
- Hogy minek? Mondjuk azért, mert nem tudni hogy azok a Román fajzatok mikor bukkannak itt fel. Na jó, tudjuk hogy egy hét múlva, de sohasem lehet tudni hogy enm küldenek-e valakit előre. Ezért jön valaki aki vigyáz ránk. talán baj? - mondtam már egy kis éllel a hangomban.
- Jaj nem, ne érts félre, csak mindegy. Ne haragudj! Nem vagyok jó formában. Csak a hangodat akartam hallani. - mondta nagyot szusszantva a telefonba.
- Emmett, édesem minden oké? - kérdeztem aggódva. Olyan nyúzott volt a hangja.
- Persze, velem igen. Mond csak Chris. Nem vettél észre magadon furcsaságokat? Valami kis változást? - kérdezte, és olyan gyanakvó volt!
- Hát, azt leszámítva hogy van egy új képességem nincs semmi. Este fedeztük fel Eleazarral. Úgy néz ki, hogy értek az időjáráshoz. - hadartam.
- Hogy mi? Értesz hozzá? Mi? Mesélj el mindent! - értetlenkedett, de aztán elmondtam neki mindent az estével kapcsolatban, egészen addig amíg elindultam sétálni.
- Értem. Van más is? Figyelj ez fontos. Bellával van egy elméletünk kicsim. A sok alvás, a sok evés, és a sok hiszti magyarázata. - motyogta a telefonba.
- Jaj, mit találtatok már ki? Ezek olyan dolgok Em, amiket egy félvámpír csinál. Eszik, alszik, és na jó a hisztiről én tehetek igazából, de csak a sok alvás miatt van szerintem. Majd megpróbálok nem túlreagálni mindent. - magyarázkodtam.
- Na ne beszélj Chris. Az első hónapban a beköltözésed után,semmi nem volt. Minden az után kezdődött hogy megosztottad velem az ágyad is. Gondolkozz egy kicsit szívem el ezen, és figyeld magad közben. Jó? - problémázott, de éreztem hogy valahol igaza van. Tényleg azóta van a sok furcsaság, meg minden.
- Rendben. Megígérem hogy ha valami hülyeség történik megint velem, azonnal felhívlak. Mikor jöttök? - hessegettem el a gondolatait más irányba.
- Mi Bellával csak holnap után hajnalban, de Carlisle már ma este otthon lesz. Edward és Jasper is maradnak még, mert erre sok a hegyioroszlán. Akkor majd hívj kicsim. És vigyáz magadra!
- Rendben, felhívlak, és vigyázok is magamra. Szeretlek Emmett. Szia.
- Én is szeretlek, szia Chris. - mondta, majd lerakta a telefont.

Egy hangos sóhajjal összecsuktam a telefonom, és csak bámultam rá, majd úgy kb. 4-5 perc elteltével felnéztem Demetrire.
- Mit nézel? - kérdeztem, mert összevont szemöldökkel bámult rám.
- Miféle furcsaságok? - nézett rám még mindig ledermedve.
- Hát, vannak ilyen hülye dolgaim mostanában. Például, nem iszom annyi vért, és hetente többször is eszem emberi kaját. Azt tudnod kell hogy előtte jó ha egy hónapban egyszer megkívántam. - mondtam, majd kicsit elgondolkozott ezen, de utána megint kérdezett.
- Értem. És még? Nem mintha ez nem lenne elég gáz, de gondolom emiatt nem akadt volna ki Emmett. - hát igen rátapintott a lényegre. Éreztem ahogy egy nagyon kicsit felforrósodik az arcom. Elpirultam. A fenébe!
- Hát van még valami. - motyogtam lesütött szemekkel.
- Chris te most zavarban vagy? Mond már hogy mi van! - kérlelt.
- Na jó. Emmett szerint ezek a furcsa dolgok nemsokkal az után kezdődtek hogy először lefeküdtünk. Szerintem viszont ennek semmi köze hozzá. Ez magyarázná azt hogy kétszer annyit alszom, és háromszor annyit eszem? Ez nevetséges. - csattantam fel, miközben felálltam az ágyról, és az ágy mellett járkáltam. Demetri is felült, és a padlót fixírozta egy ideig.
- Figyelj Chris, ha ennyire emberi vagy mostanában, akkor azt hiszem tudom hogy mire jött rá Emmett. Sőt szerintem nem ő hanem Bella volt az aki ezt felhozhatta neki. Már ne is haragudj, de Emmett ilyenre sohasem gondolna. - mondta, és közben egy apró mosoly ült a szája szélén.
- És mégis mi lenne az? - kérdeztem fellengzősen, miközben megálltam előtte karba tett kézzel, és gúnyos mosollyal az arcomon.
- Nem egyértelmű? Ugyan már! Szerintem terhes vagy. - jelentette ki. Először fel sem fogtam amit mondott, aztán pedig kitört belőlem a mindent elsöprő nevetés.
- Ezt...most...komolyan...mondod? - kérdeztem fulladozva, mire ő tök komoly arccal meredt rám. Azonnal lefagyott a képemről a nevetés utáni kis mosoly.
- A lehető legkomolyabban. Hallottam hogy Carlisle ma hazajön, ő megvizsgál majd, és kiderül, hogy most feleslegesen röhögtél ki. - durcáskodott.
- Még hogy én hisztizek sokat. - morogtam az orrom alatt.
- Ezt hallottam ám. - nevetett.
- De Dem! Figyelj! Tudom hogy kínos téma, de nekem nem lehet kisbabám. Soha nem volt meg, és egyébként is félig vámpír vagyok! Egy vámpírnak nem lehet gyereke. - fakadtam ki.
- Ahha. Igazad van tényleg kínos. De figyelj! Attól hogy az az emberi dolog elmaradt, még nem jelenti hogy terméketlen lennél. Egyébként meg ha nem lehetne egy vámpírnak gyereke akkor te hogy vagy itt most? - kérdezte gúnyosan.
- Én a női vámpírokra értettem. A nők teste sokat változik a terhesség alatt, és az én testem pedig már legalább 170 éve nem változott. Miből gondolod, hogy majd most fog? - vitatkoztam.
- Nos, ne hasonlíttasd magad az embernőkhöz, mert nem vagy az. És ha nem hiszel nekem akkor majd Carlsile megmondja hogy igazam volt. - ellenkezett.
- Jó rendben majd meglátjuk. Úgy is nekem lesz igazam, és ki fog derülni hogy simán bekattantam.
- Fogadunk? Lásd be Chris! Ez az egyetlen normális magyarázat mindenre. Az semmivel sem jobb hogy bekattantál. Akkor már inkább egy kisbaba. - vigyorgott.
- Rendben majd meglátjuk. Most pedig, ha megbocsát az uraság, elmennék zuhanyozni. - viccelődtem.
- Ez csak természetes hölgyem! Intézze csak emberi szükségleteit. Én majd megvárom az ajtó előtt. - mondta, majd meghajolt és az ajtó felé indult. Nem bírtam ki röhögés nélkül, és szinte fulladozva szóltam utána.
- Hé Dem! Ne siess annyira! Maradhatsz, a fürdőnek is van ajtaja. - nevettem, mire elvigyorodott, és leült az asztalhoz. Közben odamentem a gardróbunkhoz, és szélesre tártam az ajtaját. Bementem, sétálgattam a "ruhák óriás szobájában" és nem tudtam mit vegyek fel. Hallottam ahogy Demetri is bejön, és füttyent egyet mögöttem.
- Szép gyűjtemény. - mondta, majd nevetett a tanácstalanságomon.
- Köszi, Alicevel vásároltuk magunkat agyon a cél érdekében. - vigyorogtam rá. Mire ő csak elismerően legyintett a kezével.
- Nehéz döntés mi? - röhögött mögöttem, amikor még 5 perc elteltével is a ruháimat lestem. Túl sok van belőle!
- Aha, de nyugi már tudom hogy mit fogok felvenni. Ha nincsenek itt a fiúk, akkor jöhet a töménytelen mennyiségű rózsaszín. - nevettem fel, és arra gondoltam, hogy felveszem azt a pink koktélruhát és babarózsaszín lakk tűsarkút, amit egy hete vettünk Alicevel. Szuper. Elő is szedtem őket, de amikor megfordultam, Demetri elképedt fejével találtam magam szembe. Muszáj volt, nem bírtam ki! Telibe a képébe röhögtem, és bevonultam a fürdőbe. Fura egy vámpír ez a srác, de mégis kedves, és udvarias. Na majd akkor fog végleg kiábrándulni a barátság dologból, amikor meglátja a rózsaszín cuccaimat. gyorsba lezuhanyoztam, aztán törölközés, és haj szárítás/vasalás. Mindent megoldottam fél óra alatt, így gyorsan fel is öltöztem. Nagyon vicces volt. Most tényleg egy Barbie babának éreztem magam, de legalábbis nem egy 182 éves nőnek. Szimplán egy kislánynak kötelezettségek, és minden felelősség nélkül. Kiléptem a fürdőből, és a hatás nem maradt el. Hatalmas kerek szemekkel bámult rám, majd fél perc múlva, (ami kicsit sok reakcióidő egy vámpírnál) a hasát fogva röhögött. Én is nevettem, de csak intettem a kezemmel hogy jöjjön, amikor megláttam valami különöset a gardrób Emmett felöli részén. Alice nem is mondta hogy vett Emmettnek rózsaszín inget. Nos, ahogy én a drága vőlegényem ismerem, előbb kötné fel magét, minthogy fel vegyen egy ilyen inget. Odamentem és vigyorogva kihúztam. Megnéztem, és ráadásul nem is Emmett mérete volt. akkor lehet hogy Jazz vagy Edward tulajdona, de ők sem vennék fel. Hirtelen ötlettől vezérelve megfordultam, és Demetri ijedt arckifejezésére gúnyosan elmosolyodtam.
- Vetkőzz! - löktem le az ágyra, mire nevetni kezdett.
- Hé szivi, ez kicsit gyors. Még csak két napja ismerjük egymást. - nyögte ki.
- Idióta! Nem csinálunk semmit, csak vedd át az inged! Tessék milyen szép és jó illatú. - dobtam neki oda a rózsaszín csodát.
- Ne már Chris! Én fel nem veszem! Ez förtelmes! - dobta vissza.
- Dehogynem! Emlékszel? A hisztijeimmel együtt kell a barátomnak lenned! Egyébként is mindenki imádná. Olyan jól összeöltöznénk! Légysziii! Ne kéresd már magad! - mondtam, mire hallottuk hogy Alice lent hangosan nevetni kezdett. Már tudtam hogy nyert ügyem van! Remélem készíti a fényképezőt. Dem csak megcsóválta a fejét, és levette a fekete ingét.
- Gonosz bestiák! te is meg a nővéreid is. - morogta, de átvette az inget. Győzelemittasan húztam ki a szobából, és útközben elengedtem a kezét hogy letáncolhassak a lépcsőn. Ahogy leértem akkor vettem észre hogy Aroék is ott vannak, és engem figyelnek. Jane arca gúnyos fintorba rándult, de a többiek csak mosolyogva csóválták a fejüket.
- Hé ez semmi! - szóltam rájuk. - Demetrit figyeljétek! - mondtam, majd mindenki az érkezőre nézet. Gondolom észre sem vették hogy lejött, annyira lefoglaltam őket. Szegények. Majd olyat hallottunk, amit én és a Cullenek valószínűleg még soha ezelőtt. Jane dallamosan csilingelő nevetését. Gyönyörű hangja volt. Majd mindenki csatalakozott hozzá, mert Demetri a szőke felzselézett hajával, fekete farmerben és rózsaszín ingben, na meg plusz a sötétszürke köpeny... szóval elég viccesen festett.
- Összeöltöztetek. - mondta végül Aro még mindig somolyogva, de már komoly hangon, mire megint kitört a nevetés. Dem sem bírta, inkább nevette ő is az egész idióta ötletemen. Az egész nap így ment el. Alice egész nap kattintgatott, a Volturikról, és rólunk is. Voltunk vadászni is, és ahogy megéreztem a vadat, olyan szomjúság öntött el, hogy végül 5 szarvasbika után sikerült leállnom. Nem is éreztem hogy ennyire szomjas vagyok. Már késő délután volt, amire hazaértünk. legnagyobb meglepetésemre, Carlisle előbb hazaért, és éppen rólam folyt a vita. Persze a képességem, és a túlzott emberi funkciók. Majd ahogy beléptem Demetrivel az ajtón, (aki persze szerintem direkt tette tönkre azt a szép inget a vadászat közben) mindenki elhallgatott. Carlislenek volt annyi lélekjelenléte, hogy felálljon és odahívjon a kanapéra. Miután leültünk, szépen elkezdte magyarázni, hogy szerinte én terhes vagyok, és meg szeretne vizsgálni. Ránéztem Demetrire, aki időközben elém ült le a földre. És most teleszájjal vigyorgott, azzal a bizonyos "én megmondtam előre" nézéssel. Megadóan sóhajtottam egyet, majd követtem Carlislet az emeletre.

Van Remény - 13. fejezet

13. fejezet: Nagyszabású tervek 5/2.


(Chris szemszöge)


Furcsa volt. Csak behunytam a szemem, és a melegre és a csillagokra koncentráltam, erre amikor kinyitom, ott van mind a kettő előttem. A többiek is mind megérezték, gondolom a légnyomás, na meg hirtelen 20°C -ot nőtt a hőmérséklet, alig fél percen belül. Ez aztán a teljesítmény! Mindenki kijött, és kitágult, csodálkozó szemekkel, kérdőn nézték a környéket, egy valakit leszámítva. Eleazar engem nézett. A tekintetünk összetalálkozott, mire lesütöttem a szemeim. Nem tetszett amit a szemeiben láttam. Döbbenet, csodálkozás, és talán elismerés?! Mi a franc van itt?
- Ez hogy lehetséges? - kérdezte Aro, és nem kicsit volt megdöbbenve. - Elég különös itt a klíma, de szerintem ezt most mégsem az okozta, mivel mindenki legalább olyan értelmesen néz, mint ahogy én nézhetek. Szóval mi folyik itt? - firtatta tovább a Volturi vezető.
- Fogalmunk sincs. - válaszolta Alice. - Ilyen még sohasem fordult elő, és nagyon nem tetszik. Nem véletlen.
- De ő tudja! - szólalt meg El, és rám mutatott. Ó, köszi! Most lebuktattál, ráadásul azt sem tudom hogy mit csináltam.
- Én? Már honnan tudnám? Itt ültem, és csupán a szép időre, meg a csillagokra gondoltam. Aztán meg kinyitottam a szemem és itt volt. Nem csináltam semmit. - védekeztem, de a döbbent tekintetét most mindenki felém fordította. Na szép!
- Chris tudom hogy illetlenség ilyet kérdezni, de hány éves vagy? - kérdezte Eleazar, és már tudtam hogy ebből csak a faggatózás lesz.
- Ahhh, mi köze ennek az életkoromhoz? Egyébként meg 182. Úgy kb. De lehet hogy egyel-kettővel több-kevesebb. Biztosra nem tudom. - válaszoltam tök nyugodtan.
- Hm, értem. Csak azért mert a két nap óta amióta itt vagyunk, érzek valami furcsát a jelenlétedben. Mármint inkább a képességeidnél. Most hogy nincs itt Bella, viszont egyértelműen érzem őket. A jövőbelátás, ami egyértelműen kirajzolódik, de van itt valami más is. Ez sokkal halványabb, és eldugottabb képesség. Olyan amivel valószínű, hogy az időjárásra tudsz hatni. - magyarázta Eleazar, és én nem jutottam szóhoz. Majd amikor már épp készültem valamit kinyögni, Aro szólt közbe.
- Hah, Eleazar, régi öreg barátom. Még mindig alaposan végzed mások analizálását. - nevetett Aro. - De miért van az, hogy egy majdnem két évszázadot megélt félvámpírnál, most jön elő egy ilyen erős képesség? - kérdezte.
- Arról fogalmam sincs. Chris nem éreztél valami furcsát mostanában? - kérdezett Eleazar. Nem akartam neki elmondani, mert ez csak rám tartozik, és nincs szükségem mások segítségére. Még csak ma mentek el Emmették, de már most kezdek becsavarodni. Így inkább felálltam, és a lehető legkisebb igazság helyet egy hatalmasat hazudtam.
- Nem semmi különöset. Most pedig ha megbocsátotok, megyek, és sétálok egyet. - mondtam, majd elindultam az erdő felé. Hallottam ahogy még utánam kiabálnak, hogy "ne menj messzire" meg hogy "vigyázz magadra", de már nem igazán érdekelt. A sétából hamarosan futás lett, és amikor elfáradtam, lerogytam egy hatalmas fa aljába, és szinte eltűntem a páfrányok között. Ott ültem legalább egy órát, amikor halk suhanó lépteket hallottam, amik egyszer csak megálltak előttem. Nem szólt egy szót sem, csak leült mellém. A lábait felhúzta és átkarolta őket, miközben a csillagokat nézte egy résen a lombok között. Miért jön mindig utánam, és miért érdekli hogy jól vagyok-e?
-Mit keresel itt? - suttogtam.
- Téged. Aggódtam. Mind aggódtunk. - válaszolt halkan Demetri.
- Igazán nem kell. Nagylány vagyok már. - morogtam.
- Persze, tudjuk mi azt. De azért én mégis meg akartalak keresni. - felelte.
- Hogy találtál meg? Az illatomat rég elmosta az a kis zápor ami az előbb vonult el. - kíváncsiskodtam tovább.
- Hát, bevallom nem volt egyszerű. Tekintve hogy félvér vagy, nem hatnak rád olyan erőteljesen a képességeink. Edward is mondta, hogy csak néha hallja a gondolataid. Ha elmélázol. Amikor teljesen itt vagy, akkor nem hal semmit. Nos, mivel megint méláztál, így most a képességem is működött rajtad. Igaz hogy nagyon halványan érzékeltelek, de legalább be tudtam határolni hogy merre lehetsz. Aztán tadamm!! Itt is vagyok. - mosolygott rám. Ezt eddig Edward nem is mondta nekem. Szóval csak koncentrálnom kell, és ő sem hall semmit. Szuper.
- Demetri, kérdezhetnék valamit? - motyogtam.
- Hát az elmúlt 5 percben is azt csináltad, de persze kérdezz nyugodtan. - válaszolta vigyorogva.
- Most mi olyan vicces? - kérdeztem bár nem ezt akartam, csak úgy kikívánkozott.
- Ezt akartad? - nevetett fel. - Semmi vicces nincs, csak a közeledben mindig vigyorgok mint egy idióta, és szerintem azért, mert mindenre olyan furán reagálsz. Sohasem úgy ahogy valaki elvárná. Félig ember vagy mégis annyira halhatatlan. Különleges vagy Chris, és jól érzem magam a társaságodban. Vicces vagy, okos, és persze gyönyörű. Bár igaz hogy elég makacs, és hisztis, de ha a barátod szeretnék lenni akkor ahhoz is hozzá kell szoknom nem? - nézett rám már megint vigyorogva. De így legalább a fel nem tett kérdésemre is választ kaptam. A kérdésem az lett volna, hogy miért foglalkozik velem!? Ezek szerint ezért.
- A barátom? Tudod nekem a Culleneken kívül sohasem voltak "barátaim", sőt ők sem barátok hanem a családom. A testvéreim, a szüleim, és a vőlegényem. Egyáltalán nem tudom milyen egy barát.- hadartam.
- Mondjuk úgy, hogy a vőlegényed után, és a testvéreidnél egy picit előbb áll a legjobb barát, akire mindig számíthatsz. - mondta, és persze mosolygott.
- Szóval szeretnél az lenni? Ezt nehezen tudom elhinni. Hiszen nézz csak rám! - ugrottam fel. - Egy korcs vagyok! Se nem ember, se nem vámpír. Nem is szabadna léteznem, ráadásul még egy halom különös és bizarr dolog is körülvesz. Egy ilyen barátot szeretnél Demetri? - mondtam, és szégyenszemre néhol elcsuklott a hangom.
- Chris hallod te mit mondasz? Még hogy korcs? És hogy nem szabadna létezned? Épp ellenkezőleg. A vámpírok azok akiknek rendellenes a létezésük. Benned legalább még van emberi tulajdonság. Örülnöd kellene neki, és büszkén vállalni hogy félvér vagy. Volterrában legalább 20 női vámpírt megtudnék számolni, aki mindent megadna azért hogy minden undorodás nélkül ehessen sült húst, vagy hogy akár egy percet is aludhasson. Egyáltalán nem vagy korcs. Irigylésre méltó mindened. Gondolkozz el azon, hogy milyen most az életed. Van egy családod aki szeretnek és az életük árán is megvédenének. Carlisle és Esme a szüleid lettek, és még csak adnod sem kellett semmit a szeretetükért, mert magad miatt szeretnek. És a testvéreid? Bella és Alice imádnak, és Rose is kedvel téged. Jasper és Edward pedig bármit megtennének csakhogy mosolyogni lássanak téged. Na és Emmett? A vőlegényed? A szerelmed? Képes volt egy Volturit megfenyegetni miattad. - itt elég elképedt lehetett a fejem mert Demetri hangosan felnevetett. - Igen. Emmett megfenyegetett engem, hogy ha csak egy ujjal is hozzád érek, hamarabb leszek darabokban, minthogy kettőt pisloghatnék. Szóval, mi a tanulság a kiselőadásomból? - kérdezte nevetve. Olyan kedves volt. Olyan rendes és édes. Így már rögtön másképp láttam az egész dolgot. Igaza volt. Az a pár óra pihentető alvás minden bajom elűzte, és szörnyű lehet hogy örökké hiperaktívak napi 24 órában. És igen örülök hogy emberi ételt is ehetek. Szeretem a családom, és valamilyen csoda folytán ők is szeretnek. Talán mégsem vagyok olyan kiállhatatlan?
- Köszönöm Demetri. Ez nagyon sokat jelent nekem. De hogy ismerhetsz ennyire? Másfél napja hogy itt vagytok. És alig beszélgettünk. - mondtam és gyanakvóan néztem rá.
- Az igaz, és nincs mit. Tudod, akárcsak Bella én is elég jó megfigyelő vagyok, meg aztán beszélgettem Esmevel egy kicsit. - röhögött.
- Aha, szóval kémkedtél utánam. - mondtam és kinevettem.
- Igen, de ne haragudj érte. - kérte.
- Semmi baj, és kösz hogy helyreraktál. Máskor Bella az aki a hisztijeim után összeszed. - motyogtam, majd lehajtottam a fejem. Éreztem az ujjait az állam alatt, és hogy finoman megemeli a fejem. Majd belenéztem a vörös-arany szempárba.
- Nagyon szívesen. Máskor is. A barátok erre jók nem igaz? - mondta, majd nevetve magához húzott, és átölelt. Olyan jól esett, hogy én is átfontam a karjaim a dereka körül. Éreztem ahogy megpuszilja a hajam a fejem tetején, de nem szóltam érte. Nagyon jó volt a közelsége, és megnyugtatott. Úgy állhattunk percekig is akár, de aztán elengedett, és megfogta a kezem. ÚÍy indultunk vissza a házba. Amint hazaértünk, senki sem zargatott minket, ezért felmentem a szobámba Demetrivel, és egész éjjel ott beszélgettünk. Már hajnalodott amikor megcsörrent a telefonom.


(Emmett szemszöge)


Nagyon nehéz volt otthagyni őt, főleg úgy hogy tudom hogy az a mocsok Demetri is ott van. Amint elértünk a kecskesziklához a többiekkel, szétváltunk. Bella jött persze velem, így tudtunk végre kicsit beszélni is. De erre csak azután került sor, miután ketten együtt végeztünk négy medvével. Vadászat közben kidőltöttem egy fát, ezért arra ültünk le. Eleinte csak szótlanul meredtem magam elé, de Bella tudta hogy valami nyomaszt engem, és ezért mindent el is követett hogy kiderítse mi az.
- Elmondod Emmett? - kérdezte a hosszú csend megtörése érdekében.
- Melyikkel kezdjem? - kérdeztem vissza enyhén cinikusan.
- Melyikkel szeretnéd?
- Miért válaszolsz vissza kérdéssel? - kérdeztem megint vigyorogva.
- És te? - kérdezte, majd kitört belőlünk a röhögés. tudtam én hogy vele kell jönnöm!
- Na jó. Szóval nem tudom. Olyan fura Chris mostanában. - kezdtem bele.
- Igen. Én is észrevettem. Kevesebbet kötegszik. Fura. - merengett, de aztán megint nevettünk.
- Na de most komolyan. Csak én vettem észre? - néztem rá, miközben egy kis komolyságot próbáltam magamra erőltetni.
- Mit vettél észre Emmett? Mert tényleg furcsa mostanában, de nem tudnám megmondani hogy mi miatt. - válaszolt most ő is komolyan.
- Hát, kapásból tudnék két dolgot. Az első, hogy mostanában többet eszik. Hetente kétszer-háromszor is megkívánja azt a gusztustalan húst meg krumplit. Jó régebben is azt ette csak meg, de egy héten belül háromszor azt enni nem unalmas? Na meg ő mindig a vért szerette jobban. És ha most elmegy a héten, akkor hosszú idő után most fog megint vadászni. Úgy volt hogy mielőtt ideérnek a Volturik, még az előtt elmegyünk. E helyett inkább evett, mert egyáltalán nem volt szomjas. Ja bocs az volt. De mit ivott? Kólát! Bella! Kólát ivott vér helyett. Amikor megismertük, volt hogy hetente többször is el kellett menni vadászni vele, nem? Mivel előtte nem állatok vérét itta. Most meg, már vér sem kell neki nagyon. És nehogy azt mond hogy nagy az önuralma, mert tudod hogy nem igaz. A suliban is kerül-fordul szomjas lett. Most pedig, le nem tudnál tuszkolni a torkán egy csepp vért. Vagy tényleg nem volt szomjas, vagy nem akart velem jönni. Mondjuk akkor miért mondott igent amikor megkértem a kezét? NA mindegy, nem ez a másik dolog. A másik dolog az alvás. Eleinte 3-4 naponta aludt. Aztán amikor már egy hónapja nálunk lakott, sőt amikor először töltöttük kettesben az éjszakát, azóta 1-2 naponta aludnia kell. És nehogy azt mond hogy kifárasztom, mert akkor esküszöm hogy olyan bunyót rendezek, amilyet még soha.
- Úgyis nyernék. - jegyezte meg halkan, de látszott rajta hogy megdöbbentették az érveim. Nagyon elgondolkodhatott, mert azt sem vette észre, amikor felpattantam, és fel alá kezdtem járkálni. Majd egy jó 20 perc múlva megszólalt.
- Beszélni kellene Carlisleval, mert ez már olyan mintha egy emberről beszélnénk és nem egy félvámpírról. Talán ő tudná a megoldást Chris problémájára. - tűnődött Bella.
- És hogy vizsgálja meg? A bőre ugyan olyan hideg és kemény mint a miénk, sőt bizonyos helyeken még hidegebb. A tű is simán beletörne a bőrébe. - morogtam.
- Bizonyos helyeken? - kérdezte vigyorogva. Nagyon, nagyon, de nagyon rossz hatással vagyok a húgomra!
- Ne akadj ezen fent Bella, és nem kell semmi intim dologra gondolni. Perverz vagy! - mosolyodtam el.
- Ahh, már te is? Edwardtól is megkapom ezt legalább hetente kétszer. Na de mindegy. Tényleg milyen bizonyos helyek? - nevetett.
- Az ujjai, és az ajkai. Olyan különös érzés amikor megérint. Szinte fagyos, de mégis kellemes. De most nem ez a lényeges. Mond csak hogy vizsgálja meg Carlisle? Látom hogy már van is egy elméleted. Halljuk! - mondtam, és már kezdtem kijönni a béketűrésből.
- Hát oké, de ne ijedj meg vagy ilyesmi, mert nem akarom hogy valami hülyeséget csinálj. - mondta, mire bólintottam.
- Jól van, szóval. Nagyon úgy néz ki, hogy Chrisnek felerősödtek az emberi tulajdonságai. Te pedig azt mondtad, hogy ezek azóta erősödtek, és romlott a vámpír része, amióta először lefeküdtetek. Azóta fáradékony, sokkal hisztisebb még az átlagnál is, és sokat eszik. Tiszta sor. Nem tudom hogy lehetséges-e tekintve hogy Chris félig vámpír, de lehet benne valami. És ha igazam van, akkor nem sokára nagynéni leszek. - jelentette ki ezt olyan nyugodtan és bájosan mosolyogva, hogy legszívesebben az összes hajam kitéptem volna.
- Te most azt akarod mondani, hogy Chris terhes? Ó szentséges szűzanyám! - kiabáltam.
- Miért ne? Ha a férfivámpírok nemzőképesek, és ugyebár Chris félig ember, és neki is pont termékeny időszaka volt, akkor lehetséges. Ez minden problémára megoldás lenne. - mondta.
- De nekem azt mondta, hogy neki nem lehet kisbabája. Mármint érted... azt mondta hogy neki soha sem volt meg. Így nem is lehet sehogy sem. - kapaszkodtam most már az utolsó mentőövbe.
- Hát gondolom annyira nem emberi hogy ez vérzéssel járjon, főleg hogy vámpír is. De mondom ez csak egy elmélet. Kicsi rá az esély, de jobb ha szoktatod magad a gondolathoz.
- A francba Bella! Hogy lehetsz ennyire nyugodt? - kérdeztem.
- És te? Hogy lehetsz ennyire kétségbeesve ez miatt? Nem örülnél annak ha apa lennél? - kérdezett vissza.
- Örülni? Bella én lennék a világ legboldogabb embere, vagyis vámpírja. De ez nem ilyen egyszerű. Rosalie megint összetörne, vagy rosszabb Chrisnek akarna ugrani. Tudod mennyit sírt nekem amiért nem lehet kisbabánk? Rengeteget! Amellett ha Chris tényleg terhes, akkor az a kis lény ami a hasában növekszik rá is veszélyes! Chris anyja is belehalt a szülésbe, pedig az ő lánya csak félig lett vámpír. A mi gyerekünk háromnegyed vámpír egynegyed ember lenne. Belegondoltál hogy ez mivel jár? Bele is halhatna. Azon kívül, nem is tudjuk hogy mi lenne belőle, és mennyire tudnánk kontrollálni. - förmedtem rá Bellára, aki hatalmas csillogó szemekkel meredt rám. Talán csak most fogta fel ő is hogy mi lehet ennek az egésznek a következménye.
- Sajnálom, nem gondoltam bele ennyire. Mindig én voltam az okosabb erre most tessék te oktatsz ki. - ugrott fel és a nyakamba vetette magát. Hallottam a hangján hogy mosolyog amikor ezt a "kedves" megjegyzést tette, de aztán megkomolyodott a hangja, és szinte már élesen csengett. - De idefigyelj Emmett Cullen! Ha cserben hagyod a menyasszonyod, úgy seggbe rúglak, hogy vámpír létedre, egy hétig nem tudsz majd ráülni. Nem hagyhatod most el magad! Neki egy erős férfire van szüksége, aki teljes odaadással figyel rá, és mellette/mellettük van. Megértetted? Azt pedig, hogy meg akarja-e tartani, neki kell eldöntenie. Nem mondom hogy neked nincs beleszólásod, de elsősorban ő neki kellene majd kihordania, és ha Chris vállalja, akkor tudod hogy még erőszakkal sem lehet helyes útra terelni. Tudod milyen makacs, és biztos vagyok benne, hogy ha terhes, és erre ő is rájön, akkor mindennél jobban fogja akarni a kicsit. Egyrészt mert ő félig te leszel, másrészt pedig mert minden lány/nő akar legalább egyszer az életben babázni. - magyarázott, miközben még mindig erősen magához szorított. Teljesen igaza van! Most ki kell állnom a jövendőbelim mellett, és "ha" van egyáltalán, akkor a kicsiért is.
- Köszönöm hugicám. Mindig tudod hogy mit kell mondani. - mosolyogtam rá, mire ő is megengedett magának egy apró mosolyt. - És most fel is hívom. Már úgyis hajnalodik.
- Nincs mit nagy tesó, csak siess azzal a hívással, mert a medvék reggel a legnyűgösebbek. Most igazán le kell vezetnem valamin a sok feszültséget, ahogy neked is. - vigyorgott rám Bella.
- Rendben. Sietek. - mondtam, és már tárcsáztam is.



Sziasztok!

Remélem valamennyire elégedettek vagytok a fejivel, és tettem bele Emmett/Bella részt is, mivel vannak akik hiányolják. Lenne egy kérésem hozzátok, ami elég nagy illetlenség, de a kíváncsiságom határtalan. Szóval, azok akik veszik a fáradságot és írnak megjegyzést, odaírnák azt is hogy hány évesek?! Csak mert érdekelne, hogy melyik korosztályt érdeklik főleg az írásaim. Azt hiszem ez nem túl nagy kérés, de ha mégis akkor persze nem kötelező, (azért örülnék neki)! :)

u.i.: Az Emmett/Bella részecskét többek között Angyal kérésére írtam, ezért ez neki jár, persze sok szeretettel ajánlom mindenki másnak is. Puszi <3

Puszi, L. Heidi. D.

Kérdés :D

Sziasztok!

Köszönöm a kritikákat. És itt szeretnék üzenni MN -nek hogy nem vagyok boszi! :D:D :P (L)
Nagyon aranyosak vagytok, és imádom amikor lebuktattok. De igen Chrisszel pontosan az lesz amire gondoltok. Ezt nem nehéz kitalálni. :D Na most, mivel most kaptam ihletet, ezért még annyi mindent tudnék írni, hogy hu...

Szóval az a kérdésem, hogy befejezzem-e rövidesen és kezdjek hozzá valamelyik másik ficnek, vagy fejezzem-e be ezt?

Van Remény 2 így is úgyis lesz. Csak azt kellene eldöntenetek, hogy előbb a másik kettő legyen, vagy legyen egy KB. 30 fejezetes Van Remény, merthogy most nagyjából annyira tudnám megírni:D

Puszi, Heidi (Detti)

Van Remény - 12. fejezet

12. fejezet: Nagyszabású tervek 5/1.


(Emmett szemszöge)


A megbeszélés elég jól ment, azt leszámítva, hogy ha Chris nem lett volna ott, és Jazz sem nyugtatott volna egyfolytában, akkor valószínűleg jól megropogtattam volna Demetrit. Az a bájgúnár egész végig úgy bámulta Christ, mintha valami kiállítási tárgy lett volna. Még azt sem akarta figyelembe venni, hogy a karjaim olyan szorosan feszültek Chris hasára, és csípőjére, mint a láncok, amik örök életre hozzám kötik. Anniyra dühített, hogy majdnem nekimentem. Már akkor amikor bejöttek, és hangsúlyoznám hogy mosolyogtak egymásra, már akkor nehezen tudtam türtőztetni magam. A megbeszélés végén úgy döntöttünk, hogy jobb ha mindenki elmegy vadászni.Kis csoportokban mentünk, de mivel úgy számoltunk hogy a lányoknak nagyon részt sem kell benne venni, csak Bellának, szóval hogy ők néhány szarvassal is jók lesznek. Viszont mi, nekünk messzebbre kellett menni, mert sem medve, sem oroszlán nem volt a közelben. Nagyvaddal egy kicsit erősebbek leszünk, bár nem hiszem hogy pont az erőléten fog múlni a dolog. Szóval Bella és én mentünk együtt, mivel a medvét szinte csak mi szerettük. Edward Jazzel ment, amíg Eleazar Carlisleval. Úgy számoltuk, hogy olyan három napig leszünk távol, addig itthon a lányok is kellően összeszedik magukat. Másrészt elég nagy probléma volt hogy a Volturik hol egyenek. Úgy döntöttünk, hogyha elmennek Portlandig akkor ott vadászhatnak. Bár ők csak egy fél napig lesznek távol, amíg mi három hosszú napon keresztül. Segítséget kellett kérnem, ezért félrehívtam Alicet és Roset.
- Mit akarsz Emmett? Éppen vásárolni mentünk volna valami strapabíró ruhákat venni, mivel ahogy láttam a gyakorlás miatt eléggé megcsappan majd a ruhatárunk. - reklamált Alice.
- Nyugi, nyugi. Nem tart sokáig ígérem. Szóval egy szívességet szeretnék kérni tőletek lányok.
- Persze, mond csak. - sürgetett Rose is.
- OKé, szóval azt szeretném hogy figyeljetek erre a Demetrire. - mondtam, mire döbbenten meredtek rám.
- Mi? Ezt most nem mondod komolyan! Mégis miért? - értetlenkedett Alice. Komolyan csak nekem tűnt fel?
- Mi az hogy miért? Nem tetszik nekem a srác. Nem akarom hogy Chris körül ólálkodjon. Megtennétek akkor hogy figyeltek rá... rájuk? - hadartam el.
- Em, legalább kétszer annyi idős mint te, ha nem háromszor, szóval már nagyon nem srác. A másik meg, Chris szeret téged, el se hinnéd mennyire! Szerinted engedne egy ilyen nőcsábásznak mint Demetri? Hagyd már! Ezerszer fontosabb dolgaink is vannak. - akadékoskodott Rosalie.
- Tényleg? Mint a vásárlás? Kérlek lányok, egyébként meg alakilag kb. 18-19 éves lehet, szóval nyugodtan lesrácozhatom. Még valami amibe beleköthetnétek? - gúnyolódtam.
- Jól van Emmett! Majd megoldjuk, de ezért jössz egy évtizeddel. - sóhajtott fel Alice.
- Köszönöm! Imádlak titeket! - kaptam fel őket, és ők meg csak sikítoztak. Simán elbírtam őket, olyan volt mintha mind két karomban egy-egy tollpárnát tartanék.
- Oké, csak tegyél le. - nevetett Rose.
- Köszi, még egyszer, de most megyek, mert Bella dührohamot kap, és még Christől is el akarok köszönni. - mondtam, miközben leparkoltam a kanapénál, és rádobtam őket.
- Szia Emmett! - kiáltottak utánam, de én már követtem is a legkedvesebb hangot a házban. Egy hevesen dobogó kicsi szívet. Életem legjobb hangja. Hallottam ahogy a szobánkban pakolászik, és éppen beágyaz maga után jó hogy egy nappal később eszébe jutott. Nevetnem kellet ahogy benyitottam és megláttam őt. Az ágy előtt térdelt négykézláb, és az ágy alatt kotorászott valami után, a fenek viszont fent maradt a magasban. Elég piszkos a fantáziám, és ahogy ott ült valami megmozdult bennem. Odamentem hozzá, és végigsimítottam a hátán, majd a kezem elkalandozott a fenekére is. Hirtelen érhette az érintésem, mert a fejét beverte az ágy keretébe, amikor fel akart ugrani. Aztán amikor meglátta hogy csak én vagyok, elnyúlt a padlón és nevetett. Magára húzott, és mohón kapott az ajkaim után.
- Tudod, nagyon tetszett az előbbi póz. - vigyorogtam rá.
- Perverz vagy! - nevetett rajtam.
- Igen az lehet. De ne csodálkozz rajta! Nem sok mindenkinek ilyen szexi a menyasszonya. - erre a mondatra megdermedt, és tudtam hogy az utolsó szavamon akadt fent. Már legalább két hete megvettem a gyűrűjét, csak nem tudtam hogy mikor adjam oda neki. Ez még talán adu is lehet a kezemben, mivel a gyűrű ott fog virítani Demetri szeme előtt a kezén minden nap.
- Hogy mondtad? - kérdezett vissza, még mindig kővé dermedve.
- Várj meg itt. - pattantam fel, és odamentem az éjjeliszekrényemhez. Kihúztam a fiókot, és kivettem belőle a kis rózsaszín bársony borítású dobozt. Visszamentem hozzá, majd felhúztam a földről. Nonytam egy puszit az arcára, majd letérdeltem elé. Olyan vicces képet vágott. Hogy megdöbbent! Ennyire nem számított volna rá?
- Christina Halfblood Cullen. - mondtam a nevét, mire a középsőnél elhúzta a száját. - Megígérem hogy szeretni foglak míg élek. Hozzám jönnél feleségül? - kérdeztem végre meg, mire megremegett, és lerogyott elém. A nyakamba ugrott és úgy suttogott a fülembe.
- Igen, igen igen. Ó istenem! Annyira szeretlek.
- Az jó, mert én is nagyon szeretlek. - mondtam, majd felhúztam a gyűrűjét. Olyan gyönyörű volt ahogy ott csodálgatta. Ez volt az első gyűrű amit magamtól vettem. Rosenak sohasem volt jó, és mindig ő választott. Nem is értem hogy mit ettem akkoriban rajta. De mindegy is. Csak Chris számít és senki más. A kis aranygyűrű elején egy szép szív alakú átlátszó gyémánt csillogott, és a gyűrű belsőfelére, pedig a mi nevünk volt gravírozva. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, és gyorsan le is törölte.
- Ez gyönyörű Emmett. Köszönöm. Nagyon szeretnék a feleséged lenni. És azt hiszem hogy én leszek a világ legboldogabbja is. - mosolygott rám, és megint magamhoz húztam. - De a rózsaszín doboz túlzás. Nem vagyok Barbie baba. - morogta játékosan. Tudtam hogy ezzel picit felhúzom. Tényleg úgy nézett ki mint egy Barbie, főleg hogyha valami rózsaszín volt rajta, és ezen sokszor humorizáltunk is Edwarddal. Most is csak nevettem, és megcsókoltam.
- Mindjárt indulunk Bellával. Három nap nélküled. Hmm. Nem fogom kibírni. - motyogtam a hajába. Olyan finom illata van. De nem a vére miatt, hanem nem is tudom... kezdettől fogva csábított az illata.
- Tudom. Nem lesz könnyű, de mi erősek vagyunk. Nézd meg Edward és Bella példáját. Már ők is simán kibírnak egymás nélkül egy-két napot. - nevetett, és belecsókolt a nyakamba. Beleborzongtam, mivel jóval hidegebbek az ajkai, és már egyébként is rongyosak volt az idegeim. Nem tesz jót ez a sok izgalom.
- Na ja. Láttad volna őket 50 éve. Volt hogy napokra eltűntek. Szó nélkül. Mi ehhez képest, nagyon jók vagyunk. De lassan tényleg indulnom kell kicsim.
- Rendben. - sóhajtott fel megadóan, és most ő húzott fel engem a földről. - De lekísérlek.
- Oké, gyere menjünk, már lent van mindenki. - húztam magam után. Megszaporázta a lépteit, és én nem tudom hogy, de még abban a tíz centis tűsarkúban is tökéletesen járt diktálva az én tempóm. Mikor leértünk a lépcsőn, a Volturik a nappaliban beszélgettek a lányokkal, Bella és a többi fiú meg ott várt minket a lépcső aljában. Amint meglátott minket Edward, önelégülten elvigyorodott.
- Hé, Em. Már ideje volt. - vigyorgott rám, Bella pedig egyből Chris kezét nézte, és a nyakába ugrott.
- Ez az Chris! A ruhádat együtt vesszük majd meg! Aliceék csinálhatják a többit! Hatalmas esküvőt csinálunk majd nektek ha ennek vége. - ujjongott a nyakába.
- Öhm, Bella? Megfojtasz! - nyögte szegény elhalóan.
- Jaj bocsi. - lépett hátrébb rögtön húgom.
- És ne is szaladj annyira előre. Először legyünk túl mindenen. - csendesítette le Chris Bellát.
- Oké, oké. De azért nagyon örülök húgi. - Kacsintott rá, majd felém fordult.
- Em, mehetünk? - kérdezte.
- Igen. Egy perc és megyek. - válaszoltam, majd figyeltem ahogy a fiúk tapintatosan kivonulnak Bellával együtt a verandára.
- Nagyon szeretlek és vigyázz magadra! - suttogta kedvesem. Majd szorosan hozzám bújt.
- Nyugi, semmi baj nem lesz. Mi lehetne? Csak egy-két maci. Ne izgulj! Vadásszatok sokat, és gyakorolj majd néha Roseval. Három nap és jövök is vissza hozzád. - mondtam neki, majd még utoljára megcsókoltam.
- Rendben. Szia. - köszönt el.
- Szia kicsim. - szorítottam még meg a kezét, majd kiléptem a többiekhez, és már indultunk is fel a hegyekbe.



(Chris szemszöge)


Néztem ahogy eltűnnek az erdő sűrűjébe, és meglepetten tapasztaltam hogy megint éhes vagyok. Hangosan korgott a gyomrom. Ez annyira furcsa. Eddig mindig csak akkor ettem, ha megkívántam, viszont most és tegnap is, éhes vagyok/voltam. Bementem a nappaliba, és üdvözöltem mindenkit.
- Sziasztok! - intettem körbe.
- Szia, hallottuk hogy Emmett végre elszánta magát. - nevetett fel Kate, a gyűrűmre pillantva.
- Jah, aranyos volt. - vigyorogtam. - Öhm, Esme? Van még a tegnapiból? - kérdeztem, de ő rögtön tudta mire értettem.
- Persze, a hűtőben. Jól vagy? Nem szoktad ilyen gyakran megkívánni. - nézett rám meglepetten.
- Ahha, jól vagyok. Én sem értem, de mindegy. - motyogtam zavartan.
- Segítsek megmelegíteni? - kérdezte anyáskodva.
- Kösz anyu, de a mikróval még elbírok. - fintorogtam.
- Rendben kicsim. - nevetett. Elindultam a konyhába, de hallottam hogy valaki utánam jön. Ismerős lépések... és ismerős illat. Mit akar már megint? Leült a konyhapult szemközti oldalára, amíg én egy tányérra pakoltam husit, meg krumplit. Azt bedobtam a mikróba, és elővettem a ketchupot, meg a kólát. Végig figyelte a mozdulatsorom, és már majdnem rákérdeztem hogy mit bámul, amikor csipogott a mikró, jelezve hogy kész a kaja. Kivettem, és leültem vele szembe. Szabályosan leöntöttem ketchuppal a krumplit, mivel zavart az élénk sárga színe.
- Hmm... íncsiklandozónak tűnik. Soha nem enném meg. - vigyorgott rám szemből Demetri.
- Az a te bajod. Pedig nagyon fincsi. - mondtam, majd feltűztem a villámra egy darab husit, és lassan bevettem a számba. Egész végig lesett, először a villát majd az ajkaim. Amikor lenyeltem a falatot, ő is nyelt egy nagyot. Elvigyorodtam.
- Na és ti mikor mentek vadászni? - kérdeztem tök lazán, mivel tudni akartam hogy mikor lesz végre nyugalmam tőle. Ekkor bevillant egy kép.

" Én nem megyek vadászni, mielőtt elindultunk az előtt voltam épp. Majdnem otthon hagytak"

Látomás. Bella elég messze került tőlem, így most teli leszek ilyen kis képekkel a három nap alatt. De mi? Ő nem megy? A francba!
- Ne! Ne válaszolj. Itt fogsz lógni a nyakamon. - morogtam, mire hangosan nevetett.
- Nahát, csak nem láttad? - nézett rám csillogó szemekkel. Most figyeltem először meg a szemeit. A vörös és az arany furcsa keveréke volt. De tényleg igazán szépek.
- "Majdnem otthon hagytak." - Idéztem, és ezen megint csak röhögött.
- Ja, majdnem. Jó hogy eljöttem. Most nem ismernélek téged.
- Most sem ismersz. - vágtam a képébe.
- Rendben ez igaz. Akkor ha nem jöttem volna nem találkoztunk volna. Ezért megérte. Így jó?
- Mondjuk jó. Kérdezhetek valamit?
- Kérdezz. Max nem válaszolok. - nevetett már megint, és persze rajtam.
- Jó szóval, miért ilyenek a szemeid? - érdeklődtem, és láthatóan megkönnyebbült. Vajon mire számított? Szerinte mire lehetnék kíváncsi....
- Hát, azért mert én nem csak emberekre vadászom. Néha ha elmegyek egy erdő mellett vagy valami, és a közelben van egy állat, hát azt is elkapom. Nincs jó íze, de jobban eltelít mint az emberi vér, és a kettővel együtt van hogy három hetet is kihúzok vadászat nélkül. - válaszolta, nekem meg az államat valahonnan a földről kell majd felkaparni.
- Azta. Ez komoly? Tök jó. - mondtam őszinte csodálattal. Egy Volturi, aki állatokat is eszik. Fura.
- Jah, de ne híreszteld. Így is csak a három vezető és Félix tudják Volterrában. Nem kell hogy emiatt esetleg csökkenjen valamit a tekintélyem.
- Oké, lakat a számon. - mondtam, majd gyorsan elpusztítottam a maradék ételt is a tányéromról. Odakint esett az eső, és én meg arra gondoltam, milyen szép is lenne ha leshetném most a csillagos eget. Demeterit ott hagytam a konyhába, és kijöttem a teraszra. Fáztam, ezért az egyik napozóagyba feküdtem, mert abban találtam két párnát, meg egy kis plédet. Arra koncentráltam hogy abba tudjam hagyni a remegést, mert már a fogaim is összekoccantak. Végül sikerült, de nem azért mert annyi fázás elleni kontrollom van, hanem mert elállt az eső, és eltűntek a felhők. Hirtelen még kicsit fülledt is lett az éjszakai levegő. Okéééé, na ez volt az igazán fura!

Van Remény - 11. fejezet

11. fejezet: Vihar előtti csend 2/2.


(Chris szemszöge)


Korán ébredtem. De olyan korán, hogy még a nap sem kelt fel. Ránéztem az órára az éjjeli szekrényen, és az hajnali négyet mutatott. Mivel teljesen kipihentem magam, ezért felkeltem és elmentem tusolni. Nem tudom hogy Emmett mikor akart felkelteni, de még akkor sem volt a szobába, amikor kijöttem a fürdőből. Odasétáltam a méretes gardróbomhoz, és most jött a nagy dilemma! Mit vegyek fel? Elvégre, ma jön a Volturi, és a Denali klán is. Mivel szőke hajam van, egyértelműen jól állnak a világos, és az élénk színek, ezért kivettem egy fehér vászon csőnacit, és egy ezüst flitteres felsőt. Nem igazán éreztem így magam még elég jó megjelenésűnek, amellett, még mindig volt egy óriási heg a bal vállamon. Kösz Rose... Ezért, úgy döntöttem, inkább még felveszek egy fehér bolerot is, meg tettem egy szép ezüst színű övet a nadrágomba is. Bár nem csúszott volna le rólam a nadrág, de kiegészítőnek egész jól nézett ki. Felkaptam az egyik kedvenc magassarkúm (persze fehér), majd visszamentem a fürdőbe. Amint belenéztem a tükörbe, egy kicsit elszörnyedtem. A nyakamon is látszódtak még a zúzódások, így begöndörítettem a hajam, hogy lágy csigákban hulljon a hátamra, és a vállaimra. Így már legalább azok sem látszanak annyira. Mondjuk nem mintha a vámpíroknak ne tűnne fel az ilyesmi, de attól még látják az igyekezetet is. Amint újból visszatértem a szobába, egy mennyei illat csapta meg az orrom. Mélyen beleszippantottam a levegőbe, és... hmm... steak és... és sült krumpli. Mennyei. Esme főz nekem. Elmosolyodtam, majd nagy lendülettel elindultam lefelé. A konyhából hallottam a hangokat, így a nappalin keresztül oda indultam. De várjunk csak! Megtorpantam, majd beleszagoltam a levegőbe. Idegen vámpírok vannak a házban. Aztán eszembe jutott, hogy biztos a Denali klán az, mivel ők pár óra alatt ide tudnak érni. Na jóh, gyerünk Chris szedd össze magad! Ők gyakorlatilag az unokatestvéreid... most már... Elindultam, és közben meghallottam Emmett mackó szerű röhögését, és szélesen elmosolyodtam. Már hallottam is hogy egy idegen férfival beszélgetnek, és valami félresikerült vadászatról van szó. Mi máson röhögne ennyire? Biztos valaki bénázott... Ekkor már csak két lépésre voltam a konyhától, így betudtam azt az utolsó kettőt is.
- Jó reggelt! - köszöntem illedelmesen, mire mindenki felém fordult. Négy új arcot fedeztem fel, két sötét hajú vámpírt és két egészen szőkét. Az egyiknek szinte ugyan olyan színű haja volt mint nekem.
- Szia kicsim! - jött oda Em és megcsókolt. - Gyere bemutatlak a családunk egy kicsit távolabbi tagjainak. - húzott be a többiekhez.
- Oké. - vigyorogtam.
- Chris , ők itt Carmen és Eleazar. - mutat a két sötét hajú vámpírra. A nő, mint kiderült Carmen odajött és megölelt. Szinte már olyan volt mint Esme ölelése, bár azt nehéz felülmúlni.
- Nagyon örülök neked Chris. Milyen csinos vagy! - mosolygott rám Carmen.
- Öhm... izéé... köszönöm, és én is örülök nagyon is.
- Chris! Én Eleazar vagyok! De gondolom ezt már láthattad! - jött oda mosolyogva és fogta jobb kezem a markába. Értetlenül néztem rá. Honnan tudja?
- Elnézést, de honnan tudja? - kérdeztem.
- Oh, Chris, én képes vagyok bemérni a képességeket. A tiéd egészen figyelemreméltó. - mondta még hatalmasabb vigyorral, és furcsa de átható tekintettel.
- Nos, akkor már értem. Viszont nem láttam semmit sem, mert erről Bella tesz. Ha a közelben van, mondjuk úgy két mérföldön belül, akkor nem igazán vagyok használható. - magyaráztam, mire kicsit ledöbbent, de nem volt sok ideje elcsodálkozni, mert egy izgatott szőke lány, akinek a haja olyan mint az enyém, arrébb tolta.
- Szia Chris! Én Kate vagyok! Úgy örülök hogy találkoztunk! Van még egy unokahúgom! Szuper. - lelkendezett kacagva. Olyan édesnek tűnt, és leginkább Alice szőke változatának ment volna el. De aztán amikor megakart ölelni, akkor hirtelen elhúzódott, majd odaszaladt a dohányzó asztalhoz, és megfogta a lábát, ami valami nehézfémből készülhetett. Nem tudtam mit csinál, de amikor visszajött, a nyakamba ugrott. - Bocsi, de egy kicsit feltöltődött a karom. - nevettet a nyakamba.
- Oké, ebből egy szót sem értettem, de jól van. - hessegettem el a gondolatait. Mire mindenki nevetett. Azt hiszem Kate és én jól kijövünk majd egymással. Amikor Kate elengedett, akkor végre megismerhettem Irinát is. Ő inkább csendesebb lány volt, de ő is gyönyörű. Nagyon jól elvoltunk, amikor hirtelen hiányolni kezdtem két személyt. Az egyik persze Bella volt, már vártam a reggeli szócsatánkat. A másik pedig Tanya akivel még nem találkoztam. Így Edward felé fordultam.
- Ed? Bella hol van? - kérdeztem.
- Ahogy hallom kint a teraszon, de nem biztos. Nem mondta hová megy, de reggel sürgősen el kellett mennie, hogy egyedül legyen. Nem igazán akartam erőltetni, majd elmondja ha van valami baj. - magyarázta egy kicsit elkomorodva.
- Öhm, köszi. Esme szólsz ha kész a husi? - érdeklődtem, mert már elég éhes voltam. Wáo, éhségérzet. Rég volt már...
- Persze édesem. Menj csak keresd meg. - mondta mosolyogva, mire felálltam az asztaltól, és kimentem a teraszra át a nappalin.
- Bella? - kérdeztem, mert azért korom sötét volt, és a nappaliban sem égett semmi, ezért nem is szűrődött ki fény. Tudom, vámpírhallás, látás, de ez nálam nem olyan tökéletes. Legalábbis a látás éjszaka.
- Bella itt vagy? - kérdeztem újra, mire egy halk sóhajt hallatott valaki az egyik napozóágy felől.
- Itt. - válaszolt tömören, és tudtam hogy most nagyon morcos valamiért.
- Leülhetek melléd? - érdeklődtem egy kicsit félve, mert mi lesz ha leordítja a fejem?
- Gyere. - jött a rövid, tömör és határozott válasz.
- Elmondod? - kérdeztem amikor letelepedtem mellé.
- Nem hiszem hogy akarod tudni. Hülyeség az egész.
- Én azért mégiscsak kíváncsi lennék rá. - erősködtem.
- Hát, te ismered Tanyát? - kérdezte rám pillantva. És akkor láttam meg a szemeit. Még így a sötétben is lehetett látni hogy feketébbek mint az éjszaka. Nagy gáz van!
- Még nem találkoztam vele, de annyit tudok hogy hogy néz ki, és hogy a Denali klán "vezetője".
- Ahha, akkor nem ismered. Nem nagyon akarlak befolyásolni, de az a nő egy utolsó.... ahh, mind egy. Összevesztünk megint. Állandóan ez van. A féltékenykedése az őrületbe kerget, és olyankor felhúzom magam. Ha felhúzom magam, akkor pedig elfeketedik a szemem, és vörös köd telepszik az agyamra, a pajzsom kiengedésével egy időben. Ezt csak azért mondom, mert láttam hogy bámulsz a szemeimbe. Felidegesített. De nyugi nem a szomjúságtól van, bár egész jó illatod van. - nézett rám.
- Új tusfürdő. - humorizáltam, mire ez kicsit hatott is. Nevetett, és már kezdett is világosodni a szeme.
- Szóval mivel idegesített fel? -tértem vissza témánkhoz.
- Tudod, Tanya már vagy másfél évszázada lohol Edward után. Erre jött a kis szerencsétlen emberlány, akibe Edward beleszeretett. Már akkor is húzta emiatt Tanya a száját, sőt, az esküvőnkön úgy méregetett, mintha most rögtön el akarná törni a nyakam. Miután Edward átváltoztatott az esküvőt követő éjszaka, és hazajöttünk a nászútról, hát én összefutottam Tanyaval. Mondanom sem kell, az még jobban zavarja hogy Edwardnak most már egy halhatatlan a párja. Amíg ember voltam, valamilyen szinten abban reménykedett, hogy majd Edward úgyis megöl amikor elveszíti a kontrollját. Nos, ugye ez nem történt meg, és emiatt képtelen beismerni, hogy Ed sohasem lehet az övé. Bár Edward sohasem úgy tekintett rá mint "szabad prédára" Tanya újból és újból felkínálja magát. Még így is, hogy majd 110 éve vagyok Edward felesége. Tudod ez elég dühítő. Hiába kapja meg minden egyes alkalommal a visszautasítást, nem képes felfogni. Ma amikor megjöttek egy órája, tanya rögtön Edward szobájába ment, és a nyakába ugrott. Arra jöttem ki a fürdőből egy szál törölközőben. Az a szemét meg még rám is kacsintott Edward válla fölött. Miután kiválogattam már a cuccaimat mára, visszamentem felöltözni. Amikor újból kiléptem, Tanya ott ült a hintaszékünkben, amit még az emberi életemből mentettünk meg. Ott terpeszkedett, és hol vigyorgott, hol ellenségesen mért végig, és a mindennapjaimról kérdezgetett meg Edwardról. Nem is tudom hogy hol szakadt el a cérna, de úgy vágtam be a gardrób ajtaját, hogy eltört az egyik zsanér. Csoda hogy nem tört ketté az ajtó. Asszem ezt még meg kell köszönnöm Emmettnek. Valamivel meg van erősítve, de jó, mert simán kettétörném néha. Szóval berágtam és leugattuk egymást, persze nekem volt igazam, mert ő mi jogon van a MI szobánkba, sőt az ÉN szobámban. Ha Edward is bent lett volna, még megtűrtem volna ott a csajt, de kettesben már igazán nem fogok vele bájcsevegni. Edwardot meg ez egyáltalán nem érdekli. Mindig azt mondja hogy engem szeret a világon a legjobban, és tudom hogy így van. Ez az egyetlen szerencséje annak a libának, mert ha egy parányi esély is lenne rá hogy elvegye tőlem, akkor olyan gyorsan tépném szét, hogy még csak sikítani se lenne ideje. - hadarta el az egészet. Na most tényleg betojtam! Volt már hogy a frászt hozta rám Bella, de ez durva. Az éjfekete tekintet, és az egész kisugárzása olyan.... nem is tudom... negatív? vagy inkább fenyegető? De valamilyen szinten megértem. Én nem is tudom hogy mit csinálnék egy ilyen helyzetben.
- És most hol van a kis barátnőd? - vettem megint humorosra a figurát, hátha segít neki.
- Oh, biztos vadászik a szentem. - válaszolta gúnyosan.
- Akkor reméljük hogy biztonságban visszatér. - mondtam neki vigyorogva.
- Csak reméld egyedül. - mordult föl.
- Jó, csak ne menj utána. - hajoltam hozzá közelebb.
- Erről győzködöm magam már lassan 45 perce. - nézett rám.
- Szóval akkor ezért ülsz kint... - állapítottam meg.
- Nem, azért ülök itt kint, mert Jazz érzelmileg így is az összeomlás határát súrolja, Edward pedig megrémülne a szemeim miatt. Ami pedig egy újabb érzelem hullám lenne Jazz felé. Tehát ezért ülök itt. - magyarázta.
- Szegény Jazz... - motyogtam.
- Jah, nem kevés hülyeséggel kellet megbirkóznia az elmúlt 24 órában. - válaszolta mosolyogva, és a szeme határozottan kezdett világosodni.
- Kész csődtömeg ez a család néha. - jelentettem ki, amin mind a ketten hangosan nevettünk.
- Hát igen, néha tényleg az. De a mai nap egy különleges nap. Főleg neked. - mondta egy rejtelmes kis mosoly kíséretében.
- Na ne! - nyögtem elkínzottan. - Bella mit tervezel? - sandítottam rá gyanakvóan.
- Ne izgulj! Bemutatom néhány barátomat neked. Ők a Volturiból jönnek, és Aro bizony nagyon kíváncsi rád. Elég jóban vagyok Aroval, gyakorlatilag barátok vagyunk, mióta először jártam vámpírként Volterrában. - mondta mosolyogva, és kezdtem megnyugodni, ahogy fényesen izzó arany szemeibe néztem. Közben felálltunk, mert a reggeli köd kezdett leereszkedni és világosodott az ég. Majd egymás derekát átkarolva mentünk be a házba. Már éreztem is a kajám illatát, és hogy kész van. Még mindenki ott volt ahol hagytuk őket. Amint beléptünk, mindenki ránk nézett, és Edward aki Rosalieval és Emmettel beszélt, eltátotta a száját, amire Rose és Em is felénk fordult. Kezdett idegesíteni, és Bella sem értette hogy mi van... Megszorítottam egy picit a kezét.
- Most mi van? - kérdeztük egyszerre Bellával, és kitört a röhögés. Majd Bellával egymásra néztünk, és akkor láttuk meg a nagy dilemma nyitját. Ugyan úgy voltunk felöltözve, csak az én ezüst-fehér kombinációm helyett ő sötétkék-fekete összeállítást használt. Vicces volt hogy ugyan olyan rajtunk minden, még a hajunk is hasonló volt, mivel neki is be volt göndörítve.
- Caak a haj és szemszín más. - szólalt meg Esme. - Gyere Chris! Kivettem a husit a sütőből. Sőt már ott van az étkezőben kirakva a reggelid. - mondta újdonsült anyukám, és így mindenki elindult az ebédlőbe. Én mindig Emmett és Bella között ültem, és most sem volt ez másképp. Máskor ha ettem, mindig találtak valami elfoglaltságot körülöttem. Laptop, könyv, rejtvényfejtés, valami... De most, mindenki engem nézett. Főleg a Denali családból. Nagyon jól nézett ki a husi és a krumpli. Bőven leöntve ketchuppal, és egy pohár kóla az asztalon előttem. Megjegyzem a sok ketchup a színhatás miatt kell, és mert jobban csúszik tőle. Hozzáláttam, de még két falatot sem nyeltem le, amikor Eleazar megszólalt.
- Bámulatos... - majdnem félrenyeltem, de szerencsére egy korty kólával megoldottam.
- Micsoda? Csak eszek. - morogtam.
- Igen tudom. De... mind egy. Ne haragudj, de még sohasem találkoztunk félvérrel, és nem láttam még vámpírt sem aki fintorgás nélkül evett volna emberi ételt. Nekünk az olyan mint a homok. - magyarázta nagyokat sóhajtva közben.
- Hát, ha salátát kellene ennem, akkor asszem én is fintorognék. Azt például utálom. Nem bírom a zöldségeket, és gyümölcsöket. A keményítővel, és a fehérjével még elbírok, de a vitaminokra nincs szükségem. - mondtam, miközben tudásszomjas szemeibe néztem. Ekkor végszóra egy eperszőke lány sétált be a helységbe kecsesen, és leült Kate és Irina közé, pont szembe Bellával.
- Szia! Tanya vagyok, nagyon örülök. - biccent oda nekem, de már farkas szemeznek is Bellával. Ez így kicsit meredek lesz. Gyorsan befaltam a reggelim, a csodálkozó, és elismerő tekintetek kíséretében és felálltam hogy Esme arcára nyomhassak érte egy puszit. Nem igazán történt semmi sem egész délelőtt, azon kívül hogy Emmett és Bella el akartak rejteni engem a harc alatt. Ez volt a nagy tervük, és ezen dolgoztak, amíg én az egészet porrá nem zúztam. Ugyan is, kijelentettem, hogy semmi esetre sem hagyok el mindenkit, és legkevésbé sem fogok elbújni. Nem vagyok gyerek, és ha amúgy is jön a Volturi akkor meg nem is kell. Velük legalább dupla olyan erősek leszünk mint a Románok. Pont ezen filóztam, amikor csengettek az ajtón. Mivel épp akkor jöttem le a lépcsőn, elkiabáltam magam hogy kinyitom. Siettem az ajtóhoz, és gondolkodás nélkül nyitottam ki. Még az sem tűnt fel közben, hogy a huzat idegen "nem vegetáriánus" vámpírok szagát hozza be. Amint kitártam az ajtót, hat köpenybe öltözött csuklyás alakot pillantottam meg, és ledermedtem. Aki legelöl állt, fekete köpenybe, levette a csukját a fejéről, és azonnal megismertem Carlsile festményéről. Ő volt Aro.
- Szerbusz kedvesem!

- Jó napot! Christina Cullen vagyok. Jöjjenek csak be. - invitáltam be őket udvariasan.
- Nyugodtan csak tegezz minket. Az nem árt meg senkinek sem, és mi sem érezzük magunkat tőle öregebbnek.
- Rendben Aro. Milyen volt az út? - kérdeztem, mintha tényleg érdekelne, hogy szelték át az óceánt és egész Európát fél nap alatt, bár lehet hogy érdekes sztori lenne.
- Köszönjük, az út gyors volt. És te tudod hogy hogy hívnak? - kérdezte őszinte meglepődöttséggel a hangjában.
- Persze. Carlsilenak van egy igazán szép festménye. - mondtam, majd mindentudó mosolyt villantottam.
- Ah, már értem. Nos én Aro Volturi vagyok, és ő a bátyám Marcus Volturi. Mutatta be a másik fekete köpenyes alakot, aki most levette a csuklyáját. - Ők pedig a testőreink, és egyben családunk tagjai is. Jane, Alec, Félix, és Demeteri. - Mutatott végig az eléggé félelmetes egyéneken.
- Nos, nagyon örülök. - biccentettem vissza mindnek, kivéve Félixet, mert ő kezet is nyújtott. Rendesnek látszott, bár ő volt a legfélelmetesebb. El nem tudtam képzelni hogy ami nőies és törékenynek látszó Bellánk, hogy lehet erősebb nála!?
- Hát még én. - jött a vidám hang a hátam mögül. Bella kopogott ki a konyhából.
- Jajj, Aro! Jó újra látni téged. - ölelte meg az öreg vámpírt.
- Téged is kicsi Bella! Nos jöttünk, hoztam akit kértél, és még Marcus is jönni akart, mondván hogy úgy is ritkán mozdulunk ki. - mesélte Aro.
- Nahát Marcus! Jól tetted hogy eljöttél. - ropogtatta meg most Marcust is.
- Persze, persze, de Bella? Én sem vagyok vajból, de ne szoríts ennyire. - nyögött fel Marcus.
- Ahha, bocsi. sziasztok srácok! - ment most oda a "testőrökhöz". Amint láttam Alec, Félix, és Demetri szeretik Bellát, mert meg is ölelték egymást üdvözlésképp, de Jane más tészta volt. Olyan ellenségesen bámulta, mintha szemmel verné. Majd Bella biccentett egyet Janenek, aki erre elfordult. Nahát, mint az oviban. Ha nem lenne Volturi, most ezt a poént nem tartottam volna meg magamnak, az tuti.
- Egy ember van a házban? - kapta fel a fejét Jane. Ő állt hozzám a legközelebb. A francba! A szívem. Csak úgy vágtázik most az izgalmak miatt.
- Nem nincs. - morogtam. Minden olasz vendég észrevette a hangulatváltozásom, mert mindenki rám nézett. Majd ismét Bella mentett meg.
- Khm... Figyeljetek. Chris félig ember és félig vámpír. - mondta, mire Aroék hangosan felhördültek.
- MI? Miket beszélsz? De Bella ez lehetetlen! - makogta Marcus.
- Nem nem az. Én vagyok az elő bizonyíték. És nem vagyok kísérleti alany. - szögeztem le előre.
- Christina kérlek add a kezed. - nyújtotta felém Aro a sajátját. Nem tudtam mit akar, de bátorítóan rám mosolygott. Ezért belecsúsztatta a kezemet az övébe. Amint megfogta a kezem, mintha megdermedt volna. A szemeit behunyta, és erősen koncentrált. Vagy 4-5 perce ott állhattunk, amikor végre felnézett, és sajnálattal és csodálattal vegyes érzéseket láttam a szemében. Most mi van? Nem kell engem sajnálni! És még mindig fogja a kezem.
- Igen fogom, és így látom a mostani gondolataidat is, és megnéztem az összes eddigit. Szóval Emmett a te párod. Ez érdekes. De legalább már mindent tudok erről a Román ügyről is. Egyszerűbb mintha valaki el akarná magyarázni. - mondta, miközben engedte kicsúszni a kezem az övéből.
- Akkor most mindent láttál? Mindent mindent? - kérdeztem félve, és hallottam Bella kuncogását. Tudtam hogy ő megérti miért kérdeztem. Nem lenne jó ha a szexuális életembe is betekintést nyerne Aro.
- Attól tartok mindent mindent. De ne izgulj! Nem fogja kipakolni a szennyest. Mi is így jártunk Edwarddal. Sőt az egész nászutunkat. Szóval ne légy zavarban. - nevetett rajtam nővérem.
- Jó mindegy. - morogtam, és újra végignéztem a társaságon, és Demetri vigyorgó fején megakadt a tekintetem.
- Most mi olyan vicces? - kérdeztem rá, mire még szélesebb lett az a bizonyos vigyor.
- Semmi csak olyan édes volt ez a rémült-durcás arckifejezésed. - nevetett, és Alec is csatlakozott hozzá. Na jó, lássuk csak. Alec alacsonyabb nálam, hiszen, jó ha testileg van 14-15 éves. Őt legyűröm. Demeteri meg... majd szólok Bellának. Nem lesz itt humorgyár.
- Ha-ha. Inkább menjünk az ebédlőbe, Carlisle már vár titeket, és a Denaliak is. - morogtam.
- A Denaliak? Hisz ez nagyszerű. Most beszélhetek végre Katevel. - örvendezett Aro.
- Igen, mindenki itt van már. De nem az ebédlőbe megyünk, mivel mindenki felvonult a tárgyalóba ahogy megjöttetek. Fent van a harmadikon, egy nagy üres szoba, és vettünk bele egy konferencia asztalt. Ott mindenki kényelmesen elfér, és kidolgozhatjuk a tervet. - mosolygott Arora, mire az átfogta a derekát és magához húzta. Úgy lépkedtek utánam halkan sutyorogva. Majdnem 100 % -ig biztos voltam benne hogy rólam van szó. Mikor felléptem az első lépcsőfokra, valaki a könyököm alá nyúlt, mintha most tanulnék tűsarkúba lépcsőzni. Odanéztem, és majdnem ugrottam két emeletet. Demetri fogta meg a karom, amit ki is húztam rögtön. Eléggé megbántott képet vágott.
- Köszi de tudok járni. - világosítottam fel.
- Oké, csak gondoltam segítek hogy ne ess el ebben a cipőben. - mondta, és már vigyorgott megint.
- Szerinted mióta esnek el a vámpírok? Vagy vesztik el az egyensúlyukat? - kérdeztem durcásan.
- Te csak félig vagy az, és ezért gondoltam hogy... - mentegetőzött volna, de félbeszakítottam.
- Tudod, azért mert az anyám ember volt, még nem küzdök semmiféle hátránnyal. Azon kívül hogy szoktam emberi kaját enni, és néha aludni, még teljes értékű vámpír vagyok. Ugyan olyan erős mint a többiek nagy része, és ugyan olyanok a képességeim, sőt a jövőt is látom időnként. Szóval ne nagyon bízd el magad ezzel a félvér dologgal. - torkoltam le.
- Mindig így mutatkozol be? - kérdezte meg szemtelenül.
- Nem, csak neked, csak most. Limitált kiadás. Élvezd ki. - mondtam, majd akkor már a második emeleti lépcsőfordulóban voltunk.
- Harcias egy lány vagy Christina. - röhögte.
- Te meg idegesítő egy pasi vagy Demetri, és csak Chris. - mosolyogtam rá. Amilyen idióta volt ez a vámpír, annyira bírtam is. Ritka az ilyen.
- Oké, akkor csak Chris. Szóval akkor azért jöttünk hogy kinyírjuk apádékat? - uhh, ez így elég nyers megfogalmazás....
- Hát végeredményben igen. De nem mi fogunk támadni. Dave bizonyára már hazaért a Románokhoz, és látomásom is volt. A Baseball réten lesznek egy hét múlva. De vagy 50-en. Sokan vannak. Csak ennyit láttam. Alice meg még ennyit sem. - avattam be.
- Majd lesz valahogy. Ránk férne már egy jó kis bunyó. Lassan 10 éve hogy csak a kaját hordjuk. - panaszolta.
- Hé! Az én anyukám ember volt. Szóval ne merészeld kajának hívni őket. - lengettem meg az ujjam az orra előtt.
- De Chris, számunkra csak azok... - motyogta mellettem.
- Az lehet, de számomra nem. Én inkább eljátszok egy grizzlyvel, mint egy nővel az egyik sikátorban. - vágtam vissza.
- Egészségedre. - nevetett megint. Ezek a hangulat változások... Még Emmettnél is szörnyűbb. Gondolatmenetem végére odaértünk a tárgyaló ajtajához, és be is nyitottam kopogás nélkül. Tekintetemmel Emmettet kerestem, és amikor megláttam, rögtön észrevettem hogy elég morcosan néz a szorosan mögöttem álló Demetrire. Óh anyám... Inkább odamentem és hozzábújtam. A megbeszélés elég hosszú volt, de megérte, mert kidolgoztuk a tökéletes tervet. Ha eljön a harc nem lesz menekvés, főleg miután végre felvilágosítottak róla hogy mire képes Alec és Jane. Így már nem is olyan bombabiztos az hogy lenyomnám Alecet. A közelébe sem tudnék menni. Na ennyit erről... pedig milyen jó szórakozás lett volna. Majd Rosalieval gyakorolok a héten. Mert erre a hétre mindenkinek ez a programja. Marcus és Jazz kidolgozták a stratégiát, amire még rá kell gyúrni.