Van Remény - 15. fejezet

15. fejezet: Nagyszabású tervek 5/4.


(Chris szemszöge)


- Ugyan már apa! Mégis hogy lehetne ez lehetséges? - nyavalyogtam, miközben beértünk Carlisle dolgozószobájába.
- Figyelj Chris! Nagyon is lehetséges. Te sem vagy éppen egy átlagos lény. Biológiailag minden esélyetek megvan rá. - magyarázott.
- Jó, csak essünk már túl rajta. Hol akarsz megvizsgálni? - néztem körbe, a kis dolgozószobában. Nem igazán tűnt úgy hogy itt lesz a "nagy vizsgálat". Aztán meg is válaszolta a kérdésem azzal, hogy az egyik könyvespolc mögül egy ajtó nyílt hátra. Bement, és intett hogy kövessem. Amint beértünk leesett az állam. Egy egész kórházra való orvosi felszerelés, és gépek. Mindent fehér csempe borított, és középen pedig egy kórházi ágy volt. Mégis mire kell ez a sok mütyür egy vámpírokkal teli házba? Érdekes....
- Hűű, ez már valami! De mégis minek? - érdeklődtem.
- Nos tudod, Bella amikor ember volt, nagyon ügyetlen is volt egyben. Sokszor nem akart kórházba menni, és akkor itt varrogattam össze a sebeit. Meg aztán, kitudja hogy mikor van rá szükségem. Látod ott a sarokban azt a nagy hűtőládát? - mutatott rá. Bólintottam. - Na abban például donorvér van. Igen ne nézz így. Zacskózott emberi vér. Tudod ha esetleg valamelyikünk megsérül, és nem tud vadászni, ez a legjobb megoldás. Viszont már évek óta nem kellett hozzányúlnunk hála az égnek. Szóval, ha mindent rendesen megnéztél, kérlek feküdj fel az asztalra. - intett afelé. Bátortalanul, de felfeküdtem. Odalépett mellém, és valami langyos krémes izét nyomott a hasamra. Összerándultam.
- Nyugalom, ez csak zselé. Nyugi Chris. Próbálj megnyugodni, és lazulj el. - simogatta a karom. Olyan kedves volt. Halálra voltam rémülve.
- Oké, akkor most megnézem a hasad. Maradj nyugodtan. Egyáltalán nem lesz fájdalmas. - nyugtatott.
- Carlsile! A fájdalom most a legkisebb problémám. Egyébként tudom hogy nem fáj egy nyomorult ultrahang. - csattantam fel.
- Erről majd a vizsgálat után beszélünk. - nézett rám komolyan. - Most pedig maradj nyugton! - mondta még, majd bekapcsolta a kütyüt. A monitort felénk fordította, és ahogy nézegette, egyre jobban terült szét az arcán egy mosoly. Most akkor minek örül? Annak hogy nagypapa lesz, vagy annak hogy nem? Aztán egyszer csak meghallottam. Egy kicsi szívhang. Olyan egyenletes, és pici volt. Az érzés ami belülről elárasztott, teljesen megnyugodtam tőle. Carlisle is észrevette, és a mosoly kiszélesedett. Képet nem csinált, mert nem kértem, aztán letörölte a hasam és felültem.
- Gondolom már te is rájöttél kismama. Nagypapa leszek. - nevetett fel, és mióta itt vagyok, még nem láttam ilyen boldognak. Ha többieknél is ilyen hatást fog kiváltani, akkor őszintén mondom, már megérte. Jaj, Emmett... Ő vajon mit fog hozzá szólni? Neki is van persze beleszólása, de nem ő fogja kihordani a picinket. Mert hogy én kifogom! Ő egy tünemény. Félig Emmett és félig én. Háromnegyed vámpír, egynegyed ember. istenem, már most szeretem, pedig csak két perce tudok róla. De ahogy a kicsi szíve dobogott, istenem. Sohasem akartam kisbabát, még csak nem is gondoltam rá. Ám most, hogy Emmett ezt megadta nekem, semmit sem akarok jobban.
- Igen, nagypapa leszel. - nevettem el magam. - 23 éves nagypapa. Ejnye Carlsile! - nevettünk az egész helyzet abszurditásán, és mindenen és mindenkin.
- Igen, elég fiatal vagyok még hozzá. De majd megoldjuk. Nagyon szeretünk téged Chris, és ha egy kis humort örököl az apjától, na meg a szép vonalakat a mamájától, akkor őt is imádni fogjuk. - ölelt meg Carlisle.
- Ugyan Carlisle. Az én gyerekem lesz. Olyan kis szerencsétlen lesz mint én. El sem tudod képzelni, hogy hányszor törtem össze magam. Amíg kicsi voltam, minden héten sínben volt a kezem, lábam, mindenem. Állandóan összetörtem magam. - mondtam nevetve.
- Tényleg? Ezt eddig nem is említetted. Ez érdekes. Mostmeg sokszor szebben lejtesz végig a nappalin mit Alice. - komolyodott meg.
- Ja persze. Na mindegy. Az apukát mikor értesítjük? - kérdeztem meg félve.
- Hát nem is tudom. Azt hiszem várjuk meg amíg hazaérnek, inkább itthon kapjon sokkot, mint egy medve mellett. - ráncolta a homlokát apa.
- Ez most vicc lett volna? - kérdeztem kuncogva.
- Azt hiszem. De a többieknek elmondhatnánk. Alice és Rose már most indulnának ruhát venni neki. Ha nagyrészt vámpír lesz a pici, akkor te is, és Alice is látni fogjátok hamarosan őt, amint eldönti hogy mi szeretne lenni. - érvelt apám.
- Jó rendben. Már alig várom. - motyogtam, mire leugrottam a vizsgáló asztalról, és két lábra érkeztem tűsarkúval. De legalább olyan stabilan, mintha egy edzőcipőben lettem volna. Na ez az, amit öt évesen sehogy sem tudtam volna megcsinálni, pedig legalább egy tíz éves kislánynak nézhettem ki. Még mezítláb is képes voltam elesni a másik lábamban. Aztán hirtelen eszembe jutott valami.
- Carlsile? Akkor most én úgy kb. egy hónapja lehetek terhes. Anyám öt hónapig volt velem. Szerinted nekem is annyi lesz? - kérdeztem, mire kicsit elgondolkozó fejet vágott.
- Nem hiszem Chris. Kevesebb ideig leszel az, ha jól számoltam akkor úgy két és fél hónapig. Úgy két hét múlva már tudni fogjuk hogy kisfiú, vagy kislány lesz-e. Persze lehet hogy előbb is, ha látomásotok lesz Alicevel.
- Értem. Carlsile? Van még egy kérdésem. Ugye mondtam hogy az anyukám belehalt a szülésbe. Szerinted én is...
- Nem! - vágott bele a mondanivalómba. - Nem Chris! Nem lesz semmi bajod. Először is, anyukád ember volt. Te nem vagy az, ergo nagyobb a túlélési esélyed. Másodszor, anyukád közelében nem volt egy orvos sem, közülünk meg hárman is elvégezték az orvosit. Én többször is. Szinte mindenféle osztályon dolgoztam, szülész-nőgyógyász is voltam. Nem kell félned. Megműtünk ahogy beindul a szülés, és így se fájdalmat nem fogsz érezni, se semmi mást. Rendben? - kérdezte. Annyira meghatódtam, hogy a nyakába vetettem magam.
- Igen, köszönöm apa! Jézusom! Anya leszek! - ujjongtam.
- Igen, én is alig tudom elhinni. Hát majd Emmettet figyeld! - nevetett, majd lágyan eltolt magától. - Ideje lemennünk, és megbeszélni Aroval a dolgot. A Volturinak nem nagyon tetszik a dolog. Félnek a kicsitől. Tudod milyenek a halhatatlan gyerekek, és nem tudni, hogy a tiétek olyan lesz-e. - mondta.
- Rendben. Majd én beszélek vele. Én tudom a legjobban hogy milyen volt az én gyerekkorom, és majd én meggyőzöm őt. - válaszoltam elég higgadtan, ahhoz képest hogy Aro már rendelkezne a gyerekem felett.
- Jól van akkor. Induljunk is. - fogta meg a kezem apa, és kihúzott a kis "rendelőjéből". A lépcsőn lefelé már hallottuk ahogy a többiek lent zsibongnak. Amint leértünk mindenki elcsendesedett, Alice Katevel jött oda mellém. Körbenéztem, majd felsikítottam és a két lány nyakába vetettem magam.
- Anya leszeeek! - nevettem.
- Ez most komoly? Akkor mi meg nagynénik? Szuper! - örvendezve ugráltunk mind a hárman, amíg Aro hangját meg nem hallottam.
- Khm, khm... Nem akarom megzavarni a nagy boldog pillanatot, de beszélhetnénk hatszemközt Christina?
- Hatszemközt? - néztem rá meglepetten.
- Igen, Marcus, Te, és Én. Mehetünk? - intett a terasz felé. Bólintottam, és elindultam. Síri csend uralkodott a házon amíg ki nem léptünk a teraszra. Persze borús idő volt, de egyben nagyon fülledt is.
- Mondjátok, mit szeretnétek? - kérdeztem egy kis éllel a hangomban.
- Tudod azt nagyon jól Chris. Nem tarthatod meg a gyermeket! - csattant fel Marcus.
- És ugyan miért nem? Azt sem tudjátok hogy milyen egy félvérnek vagy jelen esetben egy "negyedvérűnek" lenni. Ha akarjátok elmesélem az egész gyerekkorom, mert mindenre emlékszem az első perctől kezdve. - mordultam rá.
- Tessék? Ezt most komolyan mondod? Akkor ne kímélj minket kedvesem! - lendült bele Aro.
- Rendben. Mindenre emlékszem. Emlékszem hogy két évesen, már rég tudtam olvasni, és egydül járni. Habár nagyon ügyetlen kislány voltam, később ahogy 9 évesen elértem a felnőttkorom, minden megváltozott. Megerősödtem, és sokkal gyorsabb is lettem. Na meg ügyesebb. Utána hagytam el az emberi szüleim, akik mindvégig rendesen, és titokban neveltek. Mindent tőlük tanultam, majd el is kellett jönnöm, mert kezdtem nagy feltűnést kelteni. A táplálkozásom is egyedülálló volt. Csak a sült húst és a krumplit tudtam megenni. Amellett apát kerül fordul megharaptam, de erről is már egy évesen leszoktam. Ráadásul a női félvérek nem is mérgezőek. Én sem vagy az, és a lányom sem lesz az. Ha lányom lesz. Ha fiam, akkor az már problémásabb, de egy biztos, az ilyen kicsik, nevelhetőek. Meg szerintünk, mármint Carlisle szerint, fele annyi idő alatt fog lemenni a terhességem, mint anyámé. Ami azt jelenti, hogy a növekedése is hasonló lesz. Tehát 4-5 év múlva felnőtt lesz. Nektek fogalmatok sincs róla, hogy milyen volt nekem, és hogy neki milyen lesz. Nem vehetitek el tőle a lehetőséget. Ő egy kis élőlény, akinek ugyan annyi joga van az élethez, mint itt bármelyikünknek. Szóval ezen gondolkozzatok el egy kicsit. - a végén már szinte kiabáltam, úgy felhúztam magam. A házat, orkán erejű szél lengte körbe, és félő volt, hogy az ablakokat is kiszedi. Most az egyszer tudtam hogy én csinálom. Próbáltam megnyugodni, de nem igazán sikerült. Majd Esme jött ki, és szorosan magához húzott. Percekig álltunk így, és lassan a szél is lecsendesedett, végül eltűnt a haragommal együtt. Kibújtam Esme öleléséből, és szúrós szemekkel néztem a két Volturi vezetőt.
- Rendben Chris. Megengedjük hogy világra jöjjön a kicsi, de amint eléri az öt éves kort, el kell hoznod hozzánk, és be kell mutatnod. Ha egy tökéletes nevelésű gyereket/fiatalt kapunk, akkor szabadon elmehettek. Ha nem, akkor viszont a legsúlyosabb büntetésben lesz része. Ez az ajánlatom. Mit válaszolsz? - egyezkedett halálos komolysággal.
- Rendben! - csaptam bele a kezem az övébe, és erősen megráztuk. Abban a pillanatban ahogy kimondtam a szót, nem messze egy villám csapott le. Ezzel is megerősítve az egyezségünket.