I.# Mary élete
1. fejezet: Egy újabb új élet kezdete
1. fejezet: Egy újabb új élet kezdete
Régóta tudom mi helyes és mi nem.
Minden kisgyereknek megtanítja az anyukája, apukája, hogy majd később a gyerek, ha felnő, továbbadhassa a saját csemetéinek a tudást. De mi van akkor, ha valaki örökké kamasz marad, és gyerekei pedig sohasem lesznek már?
Vicces, nemde? Ki gondolná, hogy egy ember örökké élhet? Már az is különlegességnek számított, ha valaki száz év feletti volt amikor meghalt. Vajon ki hinné el, ha azt mondanám, hogy túl vagyok a kétszázon? Ha elképzelem a jelenetet, akkor bizony egy rakás nevető ember vesz körül, és az egyik pedig hadarva magyarázná a telefonba a közeli elmegyógyintézet vezetőjének az esetem.
Tizenhétnek nézek ki, mégis betöltöttem már a 232-t.
A szüleimtől tizennyolc évesen menekültem el, és Mexikóból azonnal Európába utaztam. Mivel elég vagyonos nemesi családból származom, nem volt probléma ez már akkor sem. A legtöbb időmet Spanyolországban és Angliában töltöttem. Laktam pár évig Portugáliában is, de inkább csak az első két országot jártam be teljesen.
Ami az egyik legnagyobb gond, hogy mivel Anglia tetszett a legjobban, esős helyre akartam költözni. Kedvelem az esőt. Imádom nézni a csapadékot, bármilyen formában is esik. Hó, jég, víz.
Tehát az esős hely... nem mertem már az Egyesült Királyságba letelepedni. Nincs olyan település, ami elég messze lenne attól, ahol már egyszer megfordultam. Nem derülhet ki, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezem. Életem hátralévő részét egy laborban tölteném, miközben testem minden pontjából csövek és drótok lógnának ki. Már a gondolatra is elszörnyedtem és megremegtem.
Így gondoltam, hogy nekivágok Amerikának. Kanada és az Egyesült Államok között filóztam. Aztán az államok mellett döntöttem, és azon belül is Washington állam mellett. Itt esik a legtöbbet, és ez az állam tele van eldugott, pici városkákkal. Olyat akartam választani ami messze van a nagyvárosoktól, de mégis eljuthatok egy plázába egy óra alatt. A tengerpart is fontos számomra, így akadtam rá Forksra. Minden szempontból tökéletes, és ha úgy adódik, eltölthetek itt kettő, maximum három nyugis évet.
Kinéztem egy csendes kis házat, ami pontosan a "Forks" tábla mellett állt. Egészen kint volt a város szélében, de nekem pont így volt tökéletes. Amikor leparkoltam előtte és megláttam, azonnal beleszerettem. Egy szintes kis kuckó volt, szép előkerttel, és fa kerítéssel. A kocsibejáró murvakővel volt felszórva, ami ropogott, mikor beálltam a mercivel az udvarra. Egy kis garázs csatlakozott a házhoz, és az ajtóban meg egy ingatlanügynök állt. Vajon a nő is szériatartozék? Magamban ezen jót nevettem, de aztán inkább kiszálltam és barátságosan rámosolyogtam.
- Üdvözlöm! Mary Santiago vagyok! - mondtam, miközben kezet nyújtottam neki. Nem volt csúnya a nő, sőt! Meg is lepődtem kicsit rajta, hogy egy ilyen kis helyen dolgozik. Hosszú tűzvörös haja volt, és szinte ragyogó kék szemei. Az orcája kissé szeplős volt, de ez csak még szebbé tette. A kezén körmök helyett karmok voltak láthatóak, karmazsin vörös pompában. Fekete kosztümöt viselt, és egy rikító sárga mappát szorongatott.
- Jó napot! Az én nevem Ashley Roberts! Kicsit késett, de sebaj! Nézzük meg akkor a házat! - mondta, de a műmosolya borzalmasra sikeredett. Kissé irritált is. Még ilyet!
- Rendben - motyogtam, majd követtem. Beljebb mentünk, és ő úgy magyarázott nekem, mint egy kislánynak. Még jó, hogy azt nem mutatta meg, hogy kell kinyitni egy ajtót. Hülye liba. Egyébként a ház nagyon bejött. Két szoba volt benne, és az egyik fala sötétkékre volt festve, a plafon pedig fehérre. Ez annyira megtetszett, hogy el is döntöttem, ez lesz a szobám. A másik maradhat vendégszoba. A két szoba folyosója végén volt egy fürdő, mellette pedig a wc, és még az előszobából, ahonnan ez a folyosó is nyílt, lehetett eljutni a nappaliba. Szép elefántcsont színű volt a fal, és már magam előtt láttam azt a karamella színű bőrkanapét és hozzá járó foteleket, amiket majd ide rakok be. A nappaliból egy boltíves átjáró vezetett az étkezőbe és konyhába. Nem volt elválasztva és pontosan ezért tetszett. Csak itt voltak bútorok, de az nagyon jól nézett ki. A konyhabútor sötétzöld márványmintás volt, és sötétbarna fából készült szekrények társultak hozzá. Az étkezőasztal is abból a sötét színű fából készült, akárcsak a székek, bár azok háttámlája ugyan olyan sötétzöld színű volt, mint a márványmintás konyhapult. Imádtam.
- És ezek pedig a kulcsok, valamint a garázs elektromosan nyílik, ezért itt a távirányító. Apropó! A garázs a szobák folyosójáról nyílik. Az első ajtó balra. Én pedig azt hiszem, itt végeztem! Szóljon, ha bármire szüksége lenne, és csak nyugodtan hívjon minket! - mondta Irritáló Ashley. Én rábólintottam, majd kikísértem.
- Igen, persze. Még egyszer köszönöm! Viszontlátásra! - mondtam, majd újra kezet fogtunk, és a nő elviharzott. Én a kocsimhoz léptem, és kiráncigáltam belőle három hatalmas bőröndöt. Miután bekínlódtam őket a házba, előkerestem az egyikből a laptopom. Máris rákerestem a legközelebbi bútoráruházra. Hm... Seattle. Hát jó. Megnéztem a válaszható termékeket, és csak ki kellett jelölgetnem amit szeretnék. Az evőeszközöktől kezdve a függönyökig, mindent megrendeltem. Beírtam a számlaszámom, és rákattintottam az okéra. Egy perc múlva csörgött a telefonom, és az áruházból hívtak. Lebeszéltem a szállítókkal, hogy három óra múlva itt lesznek, és kértem segítséget a rendezkedéshez is. Mikor leraktam, már jött is az sms, hogy megtörtént az átutalás a banknál. Felhívtam a pénzintézetet, és biztosítottam őket, hogy tudok a meglehetősen nagy összeg eltűnéséről. Miután a vonal túlsó végén lévő hölgy megnyugodott, finoman leráztam, majd bezártam a lakást, és kocsiba pattantam. A nap most gyengén sütött, így leengedtem az autó tetejét. Be kell iratkoznom a suliba.
A városon végighaladva sokan megbámultak, amit nem igazán értékeltem. Utálom, ha lesnek...
A sulit eltéveszteni sem tudtam volna. Épp tanítás volt, így gond nélkül eljutottam a tanulmányi irodába. Bent a nő kedvesen fogadott, majd beírattam magam tizenkettedikbe. Kérdezgetett a szüleimről, és amikor közöltem, hogy meghaltak, nem is kíváncsiskodott tovább. A hamis irataim szerint 18 éves vagyok, és Mexikóban születtem. Ebből csak a mexikós rész igaz.
Amikor már kifelé jöttem, megrakodva egy rakat könyvvel és papírral, szünet volt. Éreztem, hogy néznek és összesúgnak körülöttem, de igyekeztem nem eltaknyolni miközben a lábam elé néztem. És akkor nekimentem valakinek. A könyveim fele leesett, és szerencse, hogy nem egy pocsolyában landoltak.
- Upsz! Bocsi, nem figyeltem! - hallottam egy lány kissé ijedt hangját.
- Semmi baj. Én sem néztem előre, csak a földet bámultam - mondtam, és a lány közben segített felszedni a cuccaim, de amit ő szedett fel, azt magánál tartotta.
- Elkísérlek a kocsidig, ha már sikerült teljesen szétborítanom a dolgaid - mondta, miközben elmosolyodott. Nagyon szép lány volt. Bronzvörös haja, és csokoládé barna szemei csillogtak. Ha jól láttam, egy magas volt velem. Kedves mosolya, valamint kecses mozgása pedig lenyűgözött.
- Izéé... Köszi. Tudod, még új vagyok itt... Amúgy Mary vagyok. Mary Santiago! - nyújtottam neki kezet, mire rögtön megfogta, és megrázta.
- Nagyon örülök Mary! Az én nevem Renesmee Cullen. De hívj csak Nessie-nek! - mondta vidáman, nekem pedig nagyon szimpatikusnak tűnt. Érdekes módon mindenki úgy bámult ránk, mint az űrlényekre.
- Egyébként miért néz mindenki minket? - kérdeztem, de válaszolni nem tudott, mert megszólalt a csengő. Épp a kocsimnál jártunk már.
- Oh! Elkések! Nézd, erre holnap visszatérünk, és még egyszer bocsi, hogy eltaroltalak! Most rohanok, szia! - kiáltotta, miközben már befelé sietett. Halkan felnevettem, és a fejemet ráztam, miközben bepakoltam a kocsiba. Talán nem is lesz itt olyan rossz.
Minden kisgyereknek megtanítja az anyukája, apukája, hogy majd később a gyerek, ha felnő, továbbadhassa a saját csemetéinek a tudást. De mi van akkor, ha valaki örökké kamasz marad, és gyerekei pedig sohasem lesznek már?
Vicces, nemde? Ki gondolná, hogy egy ember örökké élhet? Már az is különlegességnek számított, ha valaki száz év feletti volt amikor meghalt. Vajon ki hinné el, ha azt mondanám, hogy túl vagyok a kétszázon? Ha elképzelem a jelenetet, akkor bizony egy rakás nevető ember vesz körül, és az egyik pedig hadarva magyarázná a telefonba a közeli elmegyógyintézet vezetőjének az esetem.
Tizenhétnek nézek ki, mégis betöltöttem már a 232-t.
A szüleimtől tizennyolc évesen menekültem el, és Mexikóból azonnal Európába utaztam. Mivel elég vagyonos nemesi családból származom, nem volt probléma ez már akkor sem. A legtöbb időmet Spanyolországban és Angliában töltöttem. Laktam pár évig Portugáliában is, de inkább csak az első két országot jártam be teljesen.
Ami az egyik legnagyobb gond, hogy mivel Anglia tetszett a legjobban, esős helyre akartam költözni. Kedvelem az esőt. Imádom nézni a csapadékot, bármilyen formában is esik. Hó, jég, víz.
Tehát az esős hely... nem mertem már az Egyesült Királyságba letelepedni. Nincs olyan település, ami elég messze lenne attól, ahol már egyszer megfordultam. Nem derülhet ki, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezem. Életem hátralévő részét egy laborban tölteném, miközben testem minden pontjából csövek és drótok lógnának ki. Már a gondolatra is elszörnyedtem és megremegtem.
Így gondoltam, hogy nekivágok Amerikának. Kanada és az Egyesült Államok között filóztam. Aztán az államok mellett döntöttem, és azon belül is Washington állam mellett. Itt esik a legtöbbet, és ez az állam tele van eldugott, pici városkákkal. Olyat akartam választani ami messze van a nagyvárosoktól, de mégis eljuthatok egy plázába egy óra alatt. A tengerpart is fontos számomra, így akadtam rá Forksra. Minden szempontból tökéletes, és ha úgy adódik, eltölthetek itt kettő, maximum három nyugis évet.
Kinéztem egy csendes kis házat, ami pontosan a "Forks" tábla mellett állt. Egészen kint volt a város szélében, de nekem pont így volt tökéletes. Amikor leparkoltam előtte és megláttam, azonnal beleszerettem. Egy szintes kis kuckó volt, szép előkerttel, és fa kerítéssel. A kocsibejáró murvakővel volt felszórva, ami ropogott, mikor beálltam a mercivel az udvarra. Egy kis garázs csatlakozott a házhoz, és az ajtóban meg egy ingatlanügynök állt. Vajon a nő is szériatartozék? Magamban ezen jót nevettem, de aztán inkább kiszálltam és barátságosan rámosolyogtam.
- Üdvözlöm! Mary Santiago vagyok! - mondtam, miközben kezet nyújtottam neki. Nem volt csúnya a nő, sőt! Meg is lepődtem kicsit rajta, hogy egy ilyen kis helyen dolgozik. Hosszú tűzvörös haja volt, és szinte ragyogó kék szemei. Az orcája kissé szeplős volt, de ez csak még szebbé tette. A kezén körmök helyett karmok voltak láthatóak, karmazsin vörös pompában. Fekete kosztümöt viselt, és egy rikító sárga mappát szorongatott.
- Jó napot! Az én nevem Ashley Roberts! Kicsit késett, de sebaj! Nézzük meg akkor a házat! - mondta, de a műmosolya borzalmasra sikeredett. Kissé irritált is. Még ilyet!
- Rendben - motyogtam, majd követtem. Beljebb mentünk, és ő úgy magyarázott nekem, mint egy kislánynak. Még jó, hogy azt nem mutatta meg, hogy kell kinyitni egy ajtót. Hülye liba. Egyébként a ház nagyon bejött. Két szoba volt benne, és az egyik fala sötétkékre volt festve, a plafon pedig fehérre. Ez annyira megtetszett, hogy el is döntöttem, ez lesz a szobám. A másik maradhat vendégszoba. A két szoba folyosója végén volt egy fürdő, mellette pedig a wc, és még az előszobából, ahonnan ez a folyosó is nyílt, lehetett eljutni a nappaliba. Szép elefántcsont színű volt a fal, és már magam előtt láttam azt a karamella színű bőrkanapét és hozzá járó foteleket, amiket majd ide rakok be. A nappaliból egy boltíves átjáró vezetett az étkezőbe és konyhába. Nem volt elválasztva és pontosan ezért tetszett. Csak itt voltak bútorok, de az nagyon jól nézett ki. A konyhabútor sötétzöld márványmintás volt, és sötétbarna fából készült szekrények társultak hozzá. Az étkezőasztal is abból a sötét színű fából készült, akárcsak a székek, bár azok háttámlája ugyan olyan sötétzöld színű volt, mint a márványmintás konyhapult. Imádtam.
- És ezek pedig a kulcsok, valamint a garázs elektromosan nyílik, ezért itt a távirányító. Apropó! A garázs a szobák folyosójáról nyílik. Az első ajtó balra. Én pedig azt hiszem, itt végeztem! Szóljon, ha bármire szüksége lenne, és csak nyugodtan hívjon minket! - mondta Irritáló Ashley. Én rábólintottam, majd kikísértem.
- Igen, persze. Még egyszer köszönöm! Viszontlátásra! - mondtam, majd újra kezet fogtunk, és a nő elviharzott. Én a kocsimhoz léptem, és kiráncigáltam belőle három hatalmas bőröndöt. Miután bekínlódtam őket a házba, előkerestem az egyikből a laptopom. Máris rákerestem a legközelebbi bútoráruházra. Hm... Seattle. Hát jó. Megnéztem a válaszható termékeket, és csak ki kellett jelölgetnem amit szeretnék. Az evőeszközöktől kezdve a függönyökig, mindent megrendeltem. Beírtam a számlaszámom, és rákattintottam az okéra. Egy perc múlva csörgött a telefonom, és az áruházból hívtak. Lebeszéltem a szállítókkal, hogy három óra múlva itt lesznek, és kértem segítséget a rendezkedéshez is. Mikor leraktam, már jött is az sms, hogy megtörtént az átutalás a banknál. Felhívtam a pénzintézetet, és biztosítottam őket, hogy tudok a meglehetősen nagy összeg eltűnéséről. Miután a vonal túlsó végén lévő hölgy megnyugodott, finoman leráztam, majd bezártam a lakást, és kocsiba pattantam. A nap most gyengén sütött, így leengedtem az autó tetejét. Be kell iratkoznom a suliba.
A városon végighaladva sokan megbámultak, amit nem igazán értékeltem. Utálom, ha lesnek...
A sulit eltéveszteni sem tudtam volna. Épp tanítás volt, így gond nélkül eljutottam a tanulmányi irodába. Bent a nő kedvesen fogadott, majd beírattam magam tizenkettedikbe. Kérdezgetett a szüleimről, és amikor közöltem, hogy meghaltak, nem is kíváncsiskodott tovább. A hamis irataim szerint 18 éves vagyok, és Mexikóban születtem. Ebből csak a mexikós rész igaz.
Amikor már kifelé jöttem, megrakodva egy rakat könyvvel és papírral, szünet volt. Éreztem, hogy néznek és összesúgnak körülöttem, de igyekeztem nem eltaknyolni miközben a lábam elé néztem. És akkor nekimentem valakinek. A könyveim fele leesett, és szerencse, hogy nem egy pocsolyában landoltak.
- Upsz! Bocsi, nem figyeltem! - hallottam egy lány kissé ijedt hangját.
- Semmi baj. Én sem néztem előre, csak a földet bámultam - mondtam, és a lány közben segített felszedni a cuccaim, de amit ő szedett fel, azt magánál tartotta.
- Elkísérlek a kocsidig, ha már sikerült teljesen szétborítanom a dolgaid - mondta, miközben elmosolyodott. Nagyon szép lány volt. Bronzvörös haja, és csokoládé barna szemei csillogtak. Ha jól láttam, egy magas volt velem. Kedves mosolya, valamint kecses mozgása pedig lenyűgözött.
- Izéé... Köszi. Tudod, még új vagyok itt... Amúgy Mary vagyok. Mary Santiago! - nyújtottam neki kezet, mire rögtön megfogta, és megrázta.
- Nagyon örülök Mary! Az én nevem Renesmee Cullen. De hívj csak Nessie-nek! - mondta vidáman, nekem pedig nagyon szimpatikusnak tűnt. Érdekes módon mindenki úgy bámult ránk, mint az űrlényekre.
- Egyébként miért néz mindenki minket? - kérdeztem, de válaszolni nem tudott, mert megszólalt a csengő. Épp a kocsimnál jártunk már.
- Oh! Elkések! Nézd, erre holnap visszatérünk, és még egyszer bocsi, hogy eltaroltalak! Most rohanok, szia! - kiáltotta, miközben már befelé sietett. Halkan felnevettem, és a fejemet ráztam, miközben bepakoltam a kocsiba. Talán nem is lesz itt olyan rossz.
***
Másnap reggel végre egy rendesen berendezett lakásba ébredtem fel. Tegnap több órán keresztül szenvedtem azzal a három pasassal, de végül csak rendbe raktunk mindent. A szobámba egy hatalmas, ezüst keretes, hófehér franciaágy került, ami remekül mutatott a sötét falakkal és a világos plafonnal valamint függönnyel. Jólesően kinyújtózkodtam, aztán pedig félájultan a konyhába vánszorogtam. Feltettem egy kávét, és amíg az lefőtt, elslattyogtam tusolni. Miután megtörölköztem, felvettem a fehérneműim, majd nekiálltam sminkelni. Kihúztam a szemem, bár nem erősen, és kifestettem a szempillám is. Általában ennyi szokott lenni a nagy sminkelés, plusz egy kis szájfény. A konyhába érve felhörpintettem az időközben elkészült kávém, és már szaladtam is felöltözni normálisan. Egy fekete csőfarmert választottam, egy fehér-ezüst felsővel. Egy fehér tornacipőt húztam fel, majd a fekete dzsekim. Ez ilyen fekete-fehér nap lesz. A dzseki pedig legalább melegen tart. Igazából nem is tudok megfázni, de az érzés akkor is kellemetlen. Összeszedtem a mára való könyveket és füzeteket, majd beledobáltam egy válltáskába, és már rontottam is a garázsba. A házat bezártam, majd miután kitolattam, a garázst is.
Az út nem volt több tíz percnél, de szakadt az eső így nem akartam szélvészként rohanni. Még így is a megengedett sebesség felett mentem, de szerencsére egy rendőrrel sem találkoztam. Van itt egyáltalán rendőrség?
Befordultam a suli parkolójába, majd egy esernyőt előhalászva kiszálltam. A kocsit bezártam, és berohantam a suli épületébe. Megnéztem merre van a szekrényem, és igyekeztem megkeresni. Aztán az egyik folyosón megláttam azt a sort, ahol az én szekrényem is lesz, és az enyém pont az utolsó volt. Az mellett pedig a tegnapi lány állt, és pakolászott az enyém melletti szekrénybe. Elindultam felé, és hirtelen ráköszöntem.
- Szia Nessie! - mondtam, mire még csak meg sem ijedt. Hátul is van szeme? Elmosolyodott, aztán pedig visszaköszönt.
- Szia Mary! Mi újság? - érdeklődött, miközben elővette a matek cuccát. Nekem mi is lesz az első órám? Áh, nekem is matek!
- Semmi. Egyébként te hányadikos vagy? - érdeklődtem, mire felnevetett. A hangja... nem viccelek, csilingelt! Mintha harangok játékát hallottam volna.
- Végzős. Már lehúztam több mint három évet ebben a purgatóriumban - mondta, mire most én nevettem fel.
- Értelek. Akkor viszont közös lesz az első óránk - mondtam, mire ő szélesen mosolygott rám.
- Igazából az egész hetünk egyforma. Minden óra közös, szóval azt akartam kérdezni, hogy nem ülnél-e mellém? - magyarázta, de mintha egy picit félt volna a választól. Én viszont nagyon megörültem.
- Szívesen, de a barátaid nem lesznek mérgesek, hogy az "új lányra" pazarlod el az idődet? - kérdeztem, mire csak megrázta a fejét. Mosolygott, de a szeme komor volt. Nem értettem őt. Azt viszont észrevettem, hogy amikor matek könyvvel a kezünkben sétáltunk a folyosón, mindenki minket bámult.
- Miért bámulnak ezek? - mérgelődtem halkan, mire Nessie mellettem felsóhajtott.
- Gyere, elmesélem. Még van negyed óránk kezdésig - mondta, majd leültünk egy padra a folyosón. Hangosan felsóhajtott.
- Csak bátran Nessie - mondtam, mire csak bólintott és félve kezdett bele.
- Tudod... Az unokabátyám Edward Cullen és a testvérei meg a felesége idejártak. Ők voltak A CULLENEK. Tudod, ők nem igazán illeszkedtek be ide. Nem találták a helyük, így egymás között voltak mindig. Aztán én is gimis lettem, de itt mindenki úgy gondolta, nekem sokkal jobb lesz egyedül. nem nagyon vannak barátaim, akiket kitúrhatnál Mary. Azért bámulnak, mert hozzám mertél szólni, pluszban te vagy az új lány - hadarta, én pedig szomorúan néztem rá. nem sajnáltam, hisz gyönyörű és okos lány. Kedves, vicces, és az egyetlen ami nem adatott meg neki, egy rendes barátnő.
- Figyelj ide Ness! Én nem vagyok egy főnyeremény, de szívesen lennék az a bizonyos barátnő. Lelki szemetesláda, vitapartner, stb. Elmehetnénk vásárolgatni, moziba, vagy kajálni valahova. Csinálhatunk csajos estéket, és egyebeket.... - mondtam, és egyre izgatottabb lettem, ő pedig nevetve ölelt meg.
- Köszönöm Mary! - mondta boldogan, én pedig mosolyogva bólintottam. Láttam rajta, hogy igazán jól esett neki, és nekem is jó érzés volt, hogy van itt egy barátnőm.
Az út nem volt több tíz percnél, de szakadt az eső így nem akartam szélvészként rohanni. Még így is a megengedett sebesség felett mentem, de szerencsére egy rendőrrel sem találkoztam. Van itt egyáltalán rendőrség?
Befordultam a suli parkolójába, majd egy esernyőt előhalászva kiszálltam. A kocsit bezártam, és berohantam a suli épületébe. Megnéztem merre van a szekrényem, és igyekeztem megkeresni. Aztán az egyik folyosón megláttam azt a sort, ahol az én szekrényem is lesz, és az enyém pont az utolsó volt. Az mellett pedig a tegnapi lány állt, és pakolászott az enyém melletti szekrénybe. Elindultam felé, és hirtelen ráköszöntem.
- Szia Nessie! - mondtam, mire még csak meg sem ijedt. Hátul is van szeme? Elmosolyodott, aztán pedig visszaköszönt.
- Szia Mary! Mi újság? - érdeklődött, miközben elővette a matek cuccát. Nekem mi is lesz az első órám? Áh, nekem is matek!
- Semmi. Egyébként te hányadikos vagy? - érdeklődtem, mire felnevetett. A hangja... nem viccelek, csilingelt! Mintha harangok játékát hallottam volna.
- Végzős. Már lehúztam több mint három évet ebben a purgatóriumban - mondta, mire most én nevettem fel.
- Értelek. Akkor viszont közös lesz az első óránk - mondtam, mire ő szélesen mosolygott rám.
- Igazából az egész hetünk egyforma. Minden óra közös, szóval azt akartam kérdezni, hogy nem ülnél-e mellém? - magyarázta, de mintha egy picit félt volna a választól. Én viszont nagyon megörültem.
- Szívesen, de a barátaid nem lesznek mérgesek, hogy az "új lányra" pazarlod el az idődet? - kérdeztem, mire csak megrázta a fejét. Mosolygott, de a szeme komor volt. Nem értettem őt. Azt viszont észrevettem, hogy amikor matek könyvvel a kezünkben sétáltunk a folyosón, mindenki minket bámult.
- Miért bámulnak ezek? - mérgelődtem halkan, mire Nessie mellettem felsóhajtott.
- Gyere, elmesélem. Még van negyed óránk kezdésig - mondta, majd leültünk egy padra a folyosón. Hangosan felsóhajtott.
- Csak bátran Nessie - mondtam, mire csak bólintott és félve kezdett bele.
- Tudod... Az unokabátyám Edward Cullen és a testvérei meg a felesége idejártak. Ők voltak A CULLENEK. Tudod, ők nem igazán illeszkedtek be ide. Nem találták a helyük, így egymás között voltak mindig. Aztán én is gimis lettem, de itt mindenki úgy gondolta, nekem sokkal jobb lesz egyedül. nem nagyon vannak barátaim, akiket kitúrhatnál Mary. Azért bámulnak, mert hozzám mertél szólni, pluszban te vagy az új lány - hadarta, én pedig szomorúan néztem rá. nem sajnáltam, hisz gyönyörű és okos lány. Kedves, vicces, és az egyetlen ami nem adatott meg neki, egy rendes barátnő.
- Figyelj ide Ness! Én nem vagyok egy főnyeremény, de szívesen lennék az a bizonyos barátnő. Lelki szemetesláda, vitapartner, stb. Elmehetnénk vásárolgatni, moziba, vagy kajálni valahova. Csinálhatunk csajos estéket, és egyebeket.... - mondtam, és egyre izgatottabb lettem, ő pedig nevetve ölelt meg.
- Köszönöm Mary! - mondta boldogan, én pedig mosolyogva bólintottam. Láttam rajta, hogy igazán jól esett neki, és nekem is jó érzés volt, hogy van itt egy barátnőm.
***************************************************
II.# Ragyogás
1. fejezet: Furcsa Bella
Tűz.
Éget, perzsel, felemészt. Ezt érzem lassan már... kitudja mióta. Szinte magam előtt láttam, ahogy a testem elég, és semmi sem marad belőlem, csak egy kupac hamu.
De... mi történt velem egyáltalán?
Csak nagyon lassan lépett működésbe az agyam, aztán pedig már szédítő sebességgel jöttek elő az emlékek.
A baseball, a nomádok, a nyomkövető, aztán Charlie.... Istenem! Apa! Mi lesz vele, ha meghalok? És Edwarddal? Nem! Nekem élnem kell! Érte, értünk!
Kicsit jobban erőltettem, és eszembe jutott több dolog is.
Jasper és Alice elmenekítettek Phoenixbe. Igen, emlékszem. Aztán én... a szökésem... teljesen megőrültem azt hiszem. Hogy juthatott eszembe odamenni? Hisz átvert az a mocsok! Jó ég! De szerelmem megmentett. Vagyis azt hiszem, mivel én közben már égni kezdtem. Alice és Carlisle hangja...
- Már túl késő - suttogta Carlsile.
- Nincs mit tenni, láttam, hogy megtörténik! - mondta Alice, és a hangja annyira sírós volt. Bár csak megvigasztalhatnám legjobb barátnőmet!
De mihez van túl késő? És akkor eszembe jutott. James, a nyomkövető... megharapott! Akkor én... Istenem! Ez az átváltozás! Alice mondta, hogy olyan, mintha elevenen elégetnék az embert. Kibírhatatlan. Igaza volt. Ez borzalmas, de már annyira kiszáradt a torkom, hogy kiabálni sem tudok. Biztosan be leszek rekedve.
Ekkor viszont megváltozott valami. A testemet átjárta az erő. Legyőzhetetlennek éreztem magam, és ez megijesztett.
Hirtelen törtek be elmémbe a külvilág zajai, és egész testem görcsbe rándult. Olyan furcsa volt az egész. Madárcsiripelést hallottam, autók zúgását, egy patak csobogását, a vadak patáinak és mancsainak hangját. Aztán közvetlenül mellettem egy egyenletes lélegzést, és még hat ilyen hangot nem messze tőlem. Edény csörömpölést, beszélgetést, a tv hangját, ami azt hiszem egy focimeccs zaja volt.
Illatok. Rengeteg finom illat. Közvetlenül mellettem napfény és orgona illatot éreztem. Napfény illat... Edward! Ezt a fenséges, finom illatot még emberként is meg tudtam jegyezni, és száz ember közül is tudtam volna, hogy kié.
Léptek zaját hallottam. Könnyű, légies léptek, és mivel gyors és rövid lépések voltak, gondoltam siet.
- Már csak pár perc! Már magánál kell, hogy legyen! - mondta az előbbi lépések gazdája, akinek a hangjára leginkább a csilingelő szó illet volna. Alice. Tudtam, hogy ő az. Az illata kicsit kókuszos volt, ami igazán kellemes volt.
- Bella? Hallasz, kicsim? - kérdezte a világ legcsodásabb hangja. Meggyötört, és fájdalmas volt, és meg akartam őt nyugtatni, hogy semmi baj, minden rendben lesz. Épp válaszolni akartam, amikor észrevettem, hogy az ujjaimból kezd eltűnni a forróság. Kellemesen hűvös volt, és tudtam, a nehezén már túl vagyok. Lassan de biztosan egyre jobban a szívemre húzódott a forróság, és én fájdalmasan felnyögtem. Elviselhetetlen volt, és tudtam, hogy itt a vég. A szívem eszeveszett tempóban dübörgött, és csak távolról hallottam, hogy nyílik az ajtó, és még többen belépnek a szobába. Mellkasom tüzelt, és a szívem ki akarta törni a bordáimat. Aztán amilyen fájdalmas volt, olyan hirtelen lett vége. Még két lassuló dobbanás, aztán semmi. Megállt, és soha többé nem fog újra elindulni.
Érzékeim az eddigieknél is élesebbek lettek, és ekkor éreztem meg, hogy valaki fogja a kezem. Kicsit megszorította, mire én hirtelen nyitottam ki a szemem, és villantottam rá a tekintetem. Edward volt az. Az a lény, akit én a legjobban szeretek a világon.
- Szia - suttogta, mire én rámosolyogtam. Visszamosolygott, és mintha megkönnyebbült volna egy picit. Megdöbbentő volt így látni őt. Annyival élesebben... és a színek! Elképesztő volt. Szerelmem tekintetét figyeltem, amely most korom fekete volt, és tele önváddal és bűntudattal. A kezem felemeltem, és még mindig fekve, megérintettem az arcát. A bőre most nem volt jéghideg és kőkemény. Puhának tűnt és selymesnek, és a bőre az enyémmel egyforma hőmérsékletű volt.
- Hagyd abba az önmarcangolást Edward Cullen! - mondtam halkan, de határozott hangon. Több kuncogás és nevetés félét is hallottam az ajtó felől, mire felültem. Elképesztő gyors voltam, ami nem kicsit lepett meg. Végignéztem a Cullen családon, és majdnem tátva maradt a szám. Mindig is tudtam, hogy szépek, de az új élesebb látásom több mindent észrevett. Carlisle mint egy görög isten. Rámosolyogtam, amit őszintén viszonzott. Emmett hatalmas vigyora sem segített abbahagyni az idióta mosolygást. Alice vidáman és teljesen felpörögve nézett rám. Össze vissza mocorgott Jasper mögött. Jasper... ő... nagyon szép volt, de a rengeteg sebhely a testén meglepett. Észrevehette az érzéseim, mert csak bátorítóan mosolygott rám. Megcsóváltam a fejem, és most Esme-re néztem. Ő a férjéhez bújt, miközben szeretettel nézett engem. Utoljára Rosalie-t hagytam. Nem mertem a szemébe nézni, ám amikor mégis megtettem, meglepődtem.
Sem undor, sem utálat nem volt benne. Inkább együttérzés, és... talán kíváncsiság?
- Eddig is úgy gondoltam, hogy szépek vagytok, de most... - motyogtam, mire Emmett és Jasper felnevettek.
- Mennyire verted be a fejed, húgi? - kérdezte Emmett, mire csak bosszúsan fújtam egyet, amiért rajtam szórakoznak. Jasper azonnal elkomolyodott és engem figyelt. Én pedig csak legyintettem egyet, majd oldalt fordultam és a lábam letettem a földre. Alice szobájában voltam, és a ruhám pedig... Ki a adta rám ezt a selyem cuccot? Lemondóan felsóhajtottam, és most éreztem egy kis égést a torkomban. A kezem odakaptam, de nem volt annyira vészes.
- Jól vagy Bella? - kérdezte Edward, miközben egyik kezét az arcomra simította. Én csak bólintani bírtam, mert a fekete, ónix szempár magába szippantott. Arcunk egyre közeledett egymáshoz, mígnem végül ajkaink összeértek. Magához húzott, én pedig örömmel préselődtem hozzá. Sohasem csókolt meg még így. Szenvedélyes volt, bizsergető és sokkal forróbb, mint az eddigi csókjaink. Mindig is szerettem Edward csókjait, de ez most teljesen új volt és váratlan. Mélyebb, szenvedélyesebb. Nyelveink heves táncot jártak, és percek is eltelhettek mire elváltunk egymástól. A szobában már csak Carlisle és Alice maradt, a többiek illatát pedig a folyosóról éreztem. Carlisle odalépett hozzánk.
- Bella mivel túl sok ember van a környéken, egyenlőre csak ezzel tudjuk csillapítani a szomjadat - nézett rám bocsánatkérően Carlisle, majd egy fehér zacskót adott a kezembe. A tetején lévő kis kupakot lecsavartam, és beleszagoltam. Semmit sem éreztem. Édes illata volt, de nem akartam meginni. Olyan semmilyen volt. Elfintorodtam.
- Mégis mi ez? - kérdeztem, miközben visszacsavartam rá a kupakot. Felnéztem, és észrevettem, hogy a többiek visszajöttek. Mind döbbenten néztek rám.
- Ez... biztos jól vagy Bella? Nem vagy szomjas? Ez lehetetlen, nem lennél képes ellenállni az emberi vérnek! - mondta Edward aggodalmasan, mire én meglepődve néztem rájuk.
- Ez donorvér? - jöttem rá, és amikor bólintottak, elfintorodtam.
- Nem kell. Nincs túl jó illata - ráztam a fejem, és többen is levegőért kaptak.
- Biztos vagy benne? - tudakolta Carlisle, de már úgy csillogott a tekintete, mint a gyémánt. Öröm és büszkeség volt benne, ami nagy mértékű reménnyel keveredett.
- Én szomjas vagyok, de ezt nem kívánom - mondtam kissé kétségbeesve. Már megint egy újabb furcsaság.
- Semmi baj Bella. Tulajdonképpen ez nagyszerű, csak nem értjük. Ilyet még nem tapasztaltunk soha. Edward, menjetek el vadászni - mondta Carlsile. Edward felpattant, és én is követtem. Megfogta a kezem, majd kihúzott a házból.
- Valami rosszat csináltam? Carlisle nagyon furcsa volt - kérdeztem, amikor kiértünk a házból. Edward megrázta a fejét.
- Nem csináltál semmi rosszat Bella. Épp ez az! Nem kívánod az emberi vért, ami bár furcsa, mégis nagyszerű. Különleges vagy - simogatta meg az arcom, majd lágy csókot nyomott az ajkaimra. Aztán futásnak eredtünk. Most a sebesség inkább felvillanyozott, mint rosszullétet okozott volna. Amikor már elég messze értünk a háztól, Edward leállított. Izgatottan néztem körbe, és megannyi édes illat szökött az orromba.
- Hm.. mi ez? - tudakoltam kíváncsian. Ő vigyorogva nézett rám, majd elém állt.
- Hunyd be a szemed. Mit érzel? - kérdezte halk hangon, én pedig engedelmeskedtem neki. Kis ideig szaglásztam és füleltem, aztán a szemeim kipattantak.
- Őzek. Talán öten... nem. Négyen vannak - bólintottam, mire mosolyogva intett a fejével.
- Csak kövesd az ösztöneid! - mondta, én pedig futásnak eredtem. A kis csorda még csak fel sem eszmélt, amikor már az utolsó megtermett őz vérét ittam. Finom volt és édes, és csillapította a torkom kaparását. Felegyenesedtem, és megláttam amint szerelmem két fával arrébb figyel engem. A szemei csillogtak, és ő is vadászhatott amíg én el voltam foglalva, mert aranybarna tekintete az enyémbe fúródott. Szemtelenül végigmért, és én pedig tutira elvörösödtem volna, ha még ember lennék. Alice ruháján egy óriási hasadás volt, és pont elől.
- Csinos! - vigyorgott rám szerelmem, és amikor zavartan félrenéztem felnevetett. Igazán boldog volt, aminek nagyon örültem. Aztán megkönyörült rajtam, és rám adta az ingét. Bár nem sokat takart, de még mindig többet mint a szétszaggatott ruhám.
- Mehetünk vissza? - kérdeztem.
- Ha nem vagy már szomjas, igen! - mondta, én pedig csak megráztam a fejem.
- Mehetünk - mondtam, majd visszafelé is kézen fogva futottunk. Egy pillanat alatt hazaértünk, és odabent mindenki mosolyogva várt minket.
- Hogy ment? - érdeklődött Carlsile.
- Az állati vért jobban szeretem - mondtam, mire felnevettek. Aztán leültünk a nappaliban, és én kicsit elkomorultam.
- Mi a baj szerelmem? - súgta Edward a fülembe, miközben az ölébe húzott. Felsóhajtottam.
- Haza kell mennem - mondtam, mire mind lemerevedtek.
- Bella, a kockázat... - kezdett bele Jasper, de én közbevágtam.
- Nem is kívánom az emberi vért Jasper! Ha jól számoltam, akkor most vasárnap délelőtt van. Hétfőn suliba fogok menni, és apával még ma beszélnem kell! - mondtam, mire szomorúan néztek rám. Aztán Alice felkuncogott. Mindenki ránézett, még Edward is bosszús képet vágott, mert Alice nem engedte, hogy lássa amit látott.
- Nem lesz semmi baj. Charlie három hét szobafogságra fog ítélni, miközben te éjjel itt fogsz tanyázni nálunk. Aztán majd megyünk vásárolni. Apropó, gyorsan el kell rohannom kontaktlencséért. Ezek a szemek mégiscsak túl feltűnőek! - pattant fel Alice, mi meg csodálkozva néztünk utána, amint elment telefonálni egy közeli optikába.
Aztán kitört a nevetés.
- Csak bízd Alice-re! - csóválta meg Edward a fejét.
- Ritka madárka vagy Belluska! - kötött belém Emmett.
- Ne kezd el könyörgöm! - néztem rá, mire csak vigyorogva megrázta a fejét.
- Csak folytatom! Kár, hogy már nem fogsz felbukni, vagy elesni. Kel valami más, amin szórakozhatok! - mondta, mire csak felnyögtem. Edward a nyakamba fúrta az arcát, és felkuncogott. Ekkor Alice robogott vissza a nappaliba.
- Két óra és elkészülnek, egy fél éves adaggal. Annyi idő alatt már neked is arany színű lesz a szemed - csacsogta, én pedig most először megláttam magam. A hatalmas üvegfal visszatükröződött, és én teljesen öntudatlanul álltam fel, és léptem elé. A bőröm nem sokat világosodott, de már csak fehér volt, és semmi emberi szín nem volt benne. Az arcvonásaim finomabbak lettek, míg a testem vonalai élesebbek. Semmi felesleg, vagy bőrhiba. A szemeim viszont... hátborzongatóan vörösek voltak.
- Mennyit mondtál, fél év? - kérdeztem, mire Edward átkarolt hátulról.
- Gyönyörű vagy! - mormolta, én pedig arany színű szemeibe nézve mosolyogtam. Életemben először úgy éreztem, tartozom valahova.
Éget, perzsel, felemészt. Ezt érzem lassan már... kitudja mióta. Szinte magam előtt láttam, ahogy a testem elég, és semmi sem marad belőlem, csak egy kupac hamu.
De... mi történt velem egyáltalán?
Csak nagyon lassan lépett működésbe az agyam, aztán pedig már szédítő sebességgel jöttek elő az emlékek.
A baseball, a nomádok, a nyomkövető, aztán Charlie.... Istenem! Apa! Mi lesz vele, ha meghalok? És Edwarddal? Nem! Nekem élnem kell! Érte, értünk!
Kicsit jobban erőltettem, és eszembe jutott több dolog is.
Jasper és Alice elmenekítettek Phoenixbe. Igen, emlékszem. Aztán én... a szökésem... teljesen megőrültem azt hiszem. Hogy juthatott eszembe odamenni? Hisz átvert az a mocsok! Jó ég! De szerelmem megmentett. Vagyis azt hiszem, mivel én közben már égni kezdtem. Alice és Carlisle hangja...
- Már túl késő - suttogta Carlsile.
- Nincs mit tenni, láttam, hogy megtörténik! - mondta Alice, és a hangja annyira sírós volt. Bár csak megvigasztalhatnám legjobb barátnőmet!
De mihez van túl késő? És akkor eszembe jutott. James, a nyomkövető... megharapott! Akkor én... Istenem! Ez az átváltozás! Alice mondta, hogy olyan, mintha elevenen elégetnék az embert. Kibírhatatlan. Igaza volt. Ez borzalmas, de már annyira kiszáradt a torkom, hogy kiabálni sem tudok. Biztosan be leszek rekedve.
Ekkor viszont megváltozott valami. A testemet átjárta az erő. Legyőzhetetlennek éreztem magam, és ez megijesztett.
Hirtelen törtek be elmémbe a külvilág zajai, és egész testem görcsbe rándult. Olyan furcsa volt az egész. Madárcsiripelést hallottam, autók zúgását, egy patak csobogását, a vadak patáinak és mancsainak hangját. Aztán közvetlenül mellettem egy egyenletes lélegzést, és még hat ilyen hangot nem messze tőlem. Edény csörömpölést, beszélgetést, a tv hangját, ami azt hiszem egy focimeccs zaja volt.
Illatok. Rengeteg finom illat. Közvetlenül mellettem napfény és orgona illatot éreztem. Napfény illat... Edward! Ezt a fenséges, finom illatot még emberként is meg tudtam jegyezni, és száz ember közül is tudtam volna, hogy kié.
Léptek zaját hallottam. Könnyű, légies léptek, és mivel gyors és rövid lépések voltak, gondoltam siet.
- Már csak pár perc! Már magánál kell, hogy legyen! - mondta az előbbi lépések gazdája, akinek a hangjára leginkább a csilingelő szó illet volna. Alice. Tudtam, hogy ő az. Az illata kicsit kókuszos volt, ami igazán kellemes volt.
- Bella? Hallasz, kicsim? - kérdezte a világ legcsodásabb hangja. Meggyötört, és fájdalmas volt, és meg akartam őt nyugtatni, hogy semmi baj, minden rendben lesz. Épp válaszolni akartam, amikor észrevettem, hogy az ujjaimból kezd eltűnni a forróság. Kellemesen hűvös volt, és tudtam, a nehezén már túl vagyok. Lassan de biztosan egyre jobban a szívemre húzódott a forróság, és én fájdalmasan felnyögtem. Elviselhetetlen volt, és tudtam, hogy itt a vég. A szívem eszeveszett tempóban dübörgött, és csak távolról hallottam, hogy nyílik az ajtó, és még többen belépnek a szobába. Mellkasom tüzelt, és a szívem ki akarta törni a bordáimat. Aztán amilyen fájdalmas volt, olyan hirtelen lett vége. Még két lassuló dobbanás, aztán semmi. Megállt, és soha többé nem fog újra elindulni.
Érzékeim az eddigieknél is élesebbek lettek, és ekkor éreztem meg, hogy valaki fogja a kezem. Kicsit megszorította, mire én hirtelen nyitottam ki a szemem, és villantottam rá a tekintetem. Edward volt az. Az a lény, akit én a legjobban szeretek a világon.
- Szia - suttogta, mire én rámosolyogtam. Visszamosolygott, és mintha megkönnyebbült volna egy picit. Megdöbbentő volt így látni őt. Annyival élesebben... és a színek! Elképesztő volt. Szerelmem tekintetét figyeltem, amely most korom fekete volt, és tele önváddal és bűntudattal. A kezem felemeltem, és még mindig fekve, megérintettem az arcát. A bőre most nem volt jéghideg és kőkemény. Puhának tűnt és selymesnek, és a bőre az enyémmel egyforma hőmérsékletű volt.
- Hagyd abba az önmarcangolást Edward Cullen! - mondtam halkan, de határozott hangon. Több kuncogás és nevetés félét is hallottam az ajtó felől, mire felültem. Elképesztő gyors voltam, ami nem kicsit lepett meg. Végignéztem a Cullen családon, és majdnem tátva maradt a szám. Mindig is tudtam, hogy szépek, de az új élesebb látásom több mindent észrevett. Carlisle mint egy görög isten. Rámosolyogtam, amit őszintén viszonzott. Emmett hatalmas vigyora sem segített abbahagyni az idióta mosolygást. Alice vidáman és teljesen felpörögve nézett rám. Össze vissza mocorgott Jasper mögött. Jasper... ő... nagyon szép volt, de a rengeteg sebhely a testén meglepett. Észrevehette az érzéseim, mert csak bátorítóan mosolygott rám. Megcsóváltam a fejem, és most Esme-re néztem. Ő a férjéhez bújt, miközben szeretettel nézett engem. Utoljára Rosalie-t hagytam. Nem mertem a szemébe nézni, ám amikor mégis megtettem, meglepődtem.
Sem undor, sem utálat nem volt benne. Inkább együttérzés, és... talán kíváncsiság?
- Eddig is úgy gondoltam, hogy szépek vagytok, de most... - motyogtam, mire Emmett és Jasper felnevettek.
- Mennyire verted be a fejed, húgi? - kérdezte Emmett, mire csak bosszúsan fújtam egyet, amiért rajtam szórakoznak. Jasper azonnal elkomolyodott és engem figyelt. Én pedig csak legyintettem egyet, majd oldalt fordultam és a lábam letettem a földre. Alice szobájában voltam, és a ruhám pedig... Ki a adta rám ezt a selyem cuccot? Lemondóan felsóhajtottam, és most éreztem egy kis égést a torkomban. A kezem odakaptam, de nem volt annyira vészes.
- Jól vagy Bella? - kérdezte Edward, miközben egyik kezét az arcomra simította. Én csak bólintani bírtam, mert a fekete, ónix szempár magába szippantott. Arcunk egyre közeledett egymáshoz, mígnem végül ajkaink összeértek. Magához húzott, én pedig örömmel préselődtem hozzá. Sohasem csókolt meg még így. Szenvedélyes volt, bizsergető és sokkal forróbb, mint az eddigi csókjaink. Mindig is szerettem Edward csókjait, de ez most teljesen új volt és váratlan. Mélyebb, szenvedélyesebb. Nyelveink heves táncot jártak, és percek is eltelhettek mire elváltunk egymástól. A szobában már csak Carlisle és Alice maradt, a többiek illatát pedig a folyosóról éreztem. Carlisle odalépett hozzánk.
- Bella mivel túl sok ember van a környéken, egyenlőre csak ezzel tudjuk csillapítani a szomjadat - nézett rám bocsánatkérően Carlisle, majd egy fehér zacskót adott a kezembe. A tetején lévő kis kupakot lecsavartam, és beleszagoltam. Semmit sem éreztem. Édes illata volt, de nem akartam meginni. Olyan semmilyen volt. Elfintorodtam.
- Mégis mi ez? - kérdeztem, miközben visszacsavartam rá a kupakot. Felnéztem, és észrevettem, hogy a többiek visszajöttek. Mind döbbenten néztek rám.
- Ez... biztos jól vagy Bella? Nem vagy szomjas? Ez lehetetlen, nem lennél képes ellenállni az emberi vérnek! - mondta Edward aggodalmasan, mire én meglepődve néztem rájuk.
- Ez donorvér? - jöttem rá, és amikor bólintottak, elfintorodtam.
- Nem kell. Nincs túl jó illata - ráztam a fejem, és többen is levegőért kaptak.
- Biztos vagy benne? - tudakolta Carlisle, de már úgy csillogott a tekintete, mint a gyémánt. Öröm és büszkeség volt benne, ami nagy mértékű reménnyel keveredett.
- Én szomjas vagyok, de ezt nem kívánom - mondtam kissé kétségbeesve. Már megint egy újabb furcsaság.
- Semmi baj Bella. Tulajdonképpen ez nagyszerű, csak nem értjük. Ilyet még nem tapasztaltunk soha. Edward, menjetek el vadászni - mondta Carlsile. Edward felpattant, és én is követtem. Megfogta a kezem, majd kihúzott a házból.
- Valami rosszat csináltam? Carlisle nagyon furcsa volt - kérdeztem, amikor kiértünk a házból. Edward megrázta a fejét.
- Nem csináltál semmi rosszat Bella. Épp ez az! Nem kívánod az emberi vért, ami bár furcsa, mégis nagyszerű. Különleges vagy - simogatta meg az arcom, majd lágy csókot nyomott az ajkaimra. Aztán futásnak eredtünk. Most a sebesség inkább felvillanyozott, mint rosszullétet okozott volna. Amikor már elég messze értünk a háztól, Edward leállított. Izgatottan néztem körbe, és megannyi édes illat szökött az orromba.
- Hm.. mi ez? - tudakoltam kíváncsian. Ő vigyorogva nézett rám, majd elém állt.
- Hunyd be a szemed. Mit érzel? - kérdezte halk hangon, én pedig engedelmeskedtem neki. Kis ideig szaglásztam és füleltem, aztán a szemeim kipattantak.
- Őzek. Talán öten... nem. Négyen vannak - bólintottam, mire mosolyogva intett a fejével.
- Csak kövesd az ösztöneid! - mondta, én pedig futásnak eredtem. A kis csorda még csak fel sem eszmélt, amikor már az utolsó megtermett őz vérét ittam. Finom volt és édes, és csillapította a torkom kaparását. Felegyenesedtem, és megláttam amint szerelmem két fával arrébb figyel engem. A szemei csillogtak, és ő is vadászhatott amíg én el voltam foglalva, mert aranybarna tekintete az enyémbe fúródott. Szemtelenül végigmért, és én pedig tutira elvörösödtem volna, ha még ember lennék. Alice ruháján egy óriási hasadás volt, és pont elől.
- Csinos! - vigyorgott rám szerelmem, és amikor zavartan félrenéztem felnevetett. Igazán boldog volt, aminek nagyon örültem. Aztán megkönyörült rajtam, és rám adta az ingét. Bár nem sokat takart, de még mindig többet mint a szétszaggatott ruhám.
- Mehetünk vissza? - kérdeztem.
- Ha nem vagy már szomjas, igen! - mondta, én pedig csak megráztam a fejem.
- Mehetünk - mondtam, majd visszafelé is kézen fogva futottunk. Egy pillanat alatt hazaértünk, és odabent mindenki mosolyogva várt minket.
- Hogy ment? - érdeklődött Carlsile.
- Az állati vért jobban szeretem - mondtam, mire felnevettek. Aztán leültünk a nappaliban, és én kicsit elkomorultam.
- Mi a baj szerelmem? - súgta Edward a fülembe, miközben az ölébe húzott. Felsóhajtottam.
- Haza kell mennem - mondtam, mire mind lemerevedtek.
- Bella, a kockázat... - kezdett bele Jasper, de én közbevágtam.
- Nem is kívánom az emberi vért Jasper! Ha jól számoltam, akkor most vasárnap délelőtt van. Hétfőn suliba fogok menni, és apával még ma beszélnem kell! - mondtam, mire szomorúan néztek rám. Aztán Alice felkuncogott. Mindenki ránézett, még Edward is bosszús képet vágott, mert Alice nem engedte, hogy lássa amit látott.
- Nem lesz semmi baj. Charlie három hét szobafogságra fog ítélni, miközben te éjjel itt fogsz tanyázni nálunk. Aztán majd megyünk vásárolni. Apropó, gyorsan el kell rohannom kontaktlencséért. Ezek a szemek mégiscsak túl feltűnőek! - pattant fel Alice, mi meg csodálkozva néztünk utána, amint elment telefonálni egy közeli optikába.
Aztán kitört a nevetés.
- Csak bízd Alice-re! - csóválta meg Edward a fejét.
- Ritka madárka vagy Belluska! - kötött belém Emmett.
- Ne kezd el könyörgöm! - néztem rá, mire csak vigyorogva megrázta a fejét.
- Csak folytatom! Kár, hogy már nem fogsz felbukni, vagy elesni. Kel valami más, amin szórakozhatok! - mondta, mire csak felnyögtem. Edward a nyakamba fúrta az arcát, és felkuncogott. Ekkor Alice robogott vissza a nappaliba.
- Két óra és elkészülnek, egy fél éves adaggal. Annyi idő alatt már neked is arany színű lesz a szemed - csacsogta, én pedig most először megláttam magam. A hatalmas üvegfal visszatükröződött, és én teljesen öntudatlanul álltam fel, és léptem elé. A bőröm nem sokat világosodott, de már csak fehér volt, és semmi emberi szín nem volt benne. Az arcvonásaim finomabbak lettek, míg a testem vonalai élesebbek. Semmi felesleg, vagy bőrhiba. A szemeim viszont... hátborzongatóan vörösek voltak.
- Mennyit mondtál, fél év? - kérdeztem, mire Edward átkarolt hátulról.
- Gyönyörű vagy! - mormolta, én pedig arany színű szemeibe nézve mosolyogtam. Életemben először úgy éreztem, tartozom valahova.
*********************************************
III.# Más élet és a Volturi 2.
1. fejezet: Beaver, és a találkozás
1. fejezet: Beaver, és a találkozás
Két és fél hét telt el mióta kineveztek Volturi vezetőnek. Bár ez csak egy cím, Emmett mégis imádja rajtam köszörülni a nyelvét. A szemeim most a vörös és a barna egy érdekes árnyalatában játszanak. Elég nehéz átszoknom erre az életmódra, de sokat segítenek a többiek. Három napja már suliba is járunk, és már kezdem megszokni a bámulást. Arotól mielőtt eljöttem, kaptam egy Ferrarit, hogy ha már nem vagyok olaszban, legyen egy igazi olasz kocsim, így volt bátorságom azzal bemenni suliba. Úgy csurgatták rá a nyálukat a diákok, hogy az már röhejes volt. Na meg az, hogy sokkal jobb a hallásunk, és meghalljuk a suttogásokat, főleg a menzán. Elég idegesítőek.... Nem az én idegeimnek való egész nap azt hallgatni, hogy Edward milyen cuki, és mennyire izmos, vagy egy alpári kifejezést felidézve, "milyen jó a segge!". Rettenetesen ingerlő. Ettől függetlenül, ilyenkor vicces nézni a képük, főleg ha ezeket meghallva megcsókolom, vagy végigsimítok a "jó seggén". Szinte felgyullad az arcuk. Kislányok.
A ház amibe beköltöztünk, csodálatos! Már minden készen állt, berendezve, felújítva. A három emelet magas ház, két oldala üvegből volt, és a külseje lágy barackszínű. Annyival volt jobb ez a forksi háznál, hogy itt az üvegek nem engedtek semmit sem láttatni. Ha valaki be kart kukucskálni, önmagát látta benne. Ez egy nagyon hasznos megoldás, főleg ha napos időben mászkálunk a nagy ablakok előtt. Ez kivételesen nem az erdőben volt, hanem teljesen kint a városka szélén, és a hátsókertnél kezdődött az erdő. Magas kőfal határolta körbe, így az udvarra sem láttak be, tehát így sem kellett elbújnunk. Legjobban az Edwarddal közös szobánk tetszett. Minden fehér, kék, ezüst és fekete színben játszott. Ott volt a jellegzetes fekete bőrkanapé, de egy ezüst keretes nagy franciaágy is helyet kapott. Egy egész fal volt tele zenékkel és lemezekkel. A másik falnál pedig egy nagy könyvespolc foglalt helyet, amin ott sorakoztak a romantika és a realizmus korszaka által szült művek. A kedvenceim. Emily Bronte - Üvöltő szelek, Shakespeare összes műve, Dosztojevszkij - Bűn és bűnhődés, és még sorolhatnám. Imádtam az egészet. Ennyi idő alatt, tökéletesen sikerült beilleszkednünk.
- Ms Cullen! Kérem, levezetné nekem ezt az egyenletet, és megmondaná, hogy mivel van dolgunk? - rángatott ki a mélázásból a matek tanár.
- Persze Mr. Grant. Ez egy másodfokú egyenlet, amit a megoldóképlet alapján oldunk meg. A megoldóképlet pedig... - kezdtem el magyarázni. Közben helyeslően bólogatott, és mosolygott rám. Be vagyok vágódva nála... - Az egyenlet pedig nem megoldható, mert mínusz kerül a gyökjel alá. Tehát nincs megoldás - jelentettem ki, ő pedig kettőt tapsolt, majd ment tovább. Legalább bezsebeltem egy matek ötöst. Hamarosan csengettek, és Alice-szel elindultunk kifelé.
- Nem mehetsz! - súgta oda Alice, amit nem értettem, de aztán rögtön félrehívott a tanár.
- Isabella, indul egy országos matematika verseny, úgy gondolom, a tizedik évfolyamon képviselhetnéd te az iskolánkat. Mit szólsz hozz? - kérdezte lelkesen az elvarázsolt tanár. Eszembe jutott Alice mondata.
- Sajnálom, de nem szeretnék részt venni ilyesmiben. Sok a tanulni valónk, és én az orvosira készülök uram. Nem lehet, nincs rá időm - hervasztottam lejjebb a mosolyát.
- Orvosi? Nahát, akkor sok sikert de azért sajnálom, mert különös érzéked van a matematikához. Szerbusz! - intett el, én pedig értve a szóból, elhagytam a termet. Ez volt az utolsó óránk, így a parkolóba igyekeztem. Már mindenki ott várt, én pedig Edward karjaiba perdültem.
- Matek verseny? Különös érzék? - kuncogott a hajamba.
- Hé, amíg ember voltam utáltam a matekot... Legalábbis Phoenixben igen. Itt milyen voltam? - kérdeztem, de Alice csilingelő nevetése szakította félbe Edwardot aki válaszolni akart.
- Erős hármas hathatós segítséggel... - kacsintott húgom Edwardra, és ezen jót nevettünk. Bepattantunk a kocsijainkba, majd elindultunk haza. Én Alicet és Jaspert fuvaroztam szerelmemen kívül, míg Rose és Emmett az új deeppel jöttek mögöttünk. Em gyorsított, és egészen rám húzta a Land Rovert. Na ne! Ráléptem a gázra, és gyorsan eltűntünk. Farolva álltam be az udvarra, és mikor már mind nevetve kiszálltunk, megérkeztek Emmették is.
- Bella! Ez visszavágóért kiállt. Délután kettesben megyünk vadászni! - mondta röhögve, miután kipattant a kocsiból. Tudtam, hogy ez mit jelent. Vadászattal egybekötött bunyó. Nagyjából háromnaponta kell vadásznom még, így Emmettel mindig jókat verekszünk, nem beszélve arról, hogy a medve és oroszlán vér még az elviselhető kategóriába tartozik, a büdös növényevőkkel ellentétben.
- Rendben! - adtam neki egy taslit amikor elterültünk a hatalmas ülőgarnitúrán a nappaliban. Bekapcsolta a focimeccset, és azt lestük, miközben Edward az ölébe húzott.
- Sziasztok! Milyen volt a suli? - kérdezte Esme.
- Unalmas! - mondtuk öten egyszerre, csak Alice vágta rá, hogy szuper. Esme kinevetett minket, aztán bekapcsolta a projektort és kivetítette nekünk a laptopján lévő terveket.
- Mit szóltok hozzá? - kérdezte, és egy gyönyörű új óvoda képsorozatát, terveit nézhettük meg. Esme saját tervezése.
- Mutatós. Mi ez? - kérdezte Emmett.
- A seattle-i új óvoda tervei. Jövőhéttől azon fogok dolgozni, hétvégén pedig jótékonysági rendezvény lesz, hogy összegyűljön a pénz. Persze egy névtelen adakozó fogja utalni a szükséges összeg háromnegyedét... - mosolygott ravaszan. Hát igen, a Culleneknek több mint elegendő pénzük van, nem beszélve az én európai számlámról.
- Ügyes vagy anya! Nagyon szép! - jelentette ki Rosalie, csillogó szemekkel. Mindig teljesen más arcát mutatta, hogyha gyerekekről, vagy a jólétükről volt szó. Ő járt el Esme-vel is az árvaházba amikor ételt és játékokat vittek.
Néztük még egy-két órát a meccset, majd átöltöztem egy fekete csőfarmerbe és egy kék trikóba, amik már voltak egyszer rajtam, és elindultunk Emmettel vadászni. Futottunk, közben ide oda lökdöstük egymást. Még jó, hogy Emmetthez közeli erőm maradt, így igazán élveztük ezeket. Erősebbek voltunk a családban mindenkinél. Löktem egyet rajta, mire átrepült három fán keresztül, és az elsőt vitte is magával. Elterült a földön és nem kelt fel. Jeges rémület uralkodott el rajtam. Oda mentem, és megnéztem de látszólag semmi baja nem volt, persze a nuku pulzus és légzés mellett. Hirtelen kinyitotta a szemét és elhajított. A kis szemét! Jót röhögött rajtam, ahogy a kiszakadt nadrágom nézegettem.
- Pfúú Emmett! Ezért kinyírlak! - kiáltottam rá, majd utána eredtem és üldözőbe vettem. Az meg hahotázva rohant, majd hirtelen megtorpant.
- Bella, menjünk! - mondta, és komoly arccal elkapta a kezem és húzni kezdett a fák közé a kis tisztásról amin álltunk. De akkor én is megéreztem a szagot. Büdös volt. Nagyon nagyon, és minden izmom megmerevedett. A fák közül, előttem egy fekete óriási farkas lépett ki. Ösztönösen magam mögé húztam Emmettet és védekező állást vettem fel. A jobb kezem elkékült, ahogy fagypont alá csökkent ott a hőmérséklet.
- Nyugi Bella! - kapta el a kezem, és akkor vettem észre, hogy nagyjából nyolc olyan hatalmas farkas vett körbe minket. Morogtak és vicsorogtak, majd kettő visszament a fák közé. A fekete és egy rozsdabarna.
Helyette két indiánfiú lépett ki. Azonnal ellazítottam magam, és próbáltam nem vicsorogni.
- Cullen! - biccentett az egyik, aki idősebbnek nézett ki. Úgy nagyjából 26 körüli lehetett.
- Black! - viszonozta Emmett a gesztust. Ekkor bevillant az, amit Edward mondott az első forksi látogatásomkor. Jacob Black, a legjobb barátom volt.
- Tudtam, hogy a szőkékre buksz, de ő nem Rosalie. Szóval, mi van a Cullen családdal? - kérdezte Jacob.
- Rose jól van. Beaverben lakunk, és itt az egész család - tájékoztatta komolyan Emmett. Ritkán látni ilyennek. A helyzet megköveteli. Vérfarkasok... - Ki a srác? - bökött a mellette álló fiú felé. Nagyjából húsz körüli lehetett.
- Raul Uley, Sam fia. A te barátnőd ki? - kérdezte, mire Emmett elvigyorodott, és a többi farkas feszülten, de távoztak az erdőbe. Utánuk hat fiatal lépett ki, az egyik lány volt.
- Nem ismersz meg Jacob? - kérdeztem, mire zavart lett az arca. Jobban szemügyre vett, láttam, ahogy méreget a csokoládé színű szemeivel.
- Nem. Ritkán haverkodok vérszopókkal. Nyugtass meg, hogy nem csak kihagy az emlékezetem - mondta kissé talán csípősen. Huh, nehogy felmenjen a pumpa bennem.
- Neked biztosan nem, nekem viszont annál inkább. Bella vagyok, Jacob... - mondtam, és hátrahőkölt a döbbenettől. Erősen megremegett, de a csapat lánytagja odament és a kezét a vállára helyezte. Még jobban végignézett, és a felismerés megcsillant a szemeiben.
- Úgy vélem, beszélnünk kell! - közölte, Em pedig elővette a telefonját. Hallottam, ahogy Carlisle-val beszél, aztán megszakad a vonal.
- Jönnek - bólintott Emmett.
A ház amibe beköltöztünk, csodálatos! Már minden készen állt, berendezve, felújítva. A három emelet magas ház, két oldala üvegből volt, és a külseje lágy barackszínű. Annyival volt jobb ez a forksi háznál, hogy itt az üvegek nem engedtek semmit sem láttatni. Ha valaki be kart kukucskálni, önmagát látta benne. Ez egy nagyon hasznos megoldás, főleg ha napos időben mászkálunk a nagy ablakok előtt. Ez kivételesen nem az erdőben volt, hanem teljesen kint a városka szélén, és a hátsókertnél kezdődött az erdő. Magas kőfal határolta körbe, így az udvarra sem láttak be, tehát így sem kellett elbújnunk. Legjobban az Edwarddal közös szobánk tetszett. Minden fehér, kék, ezüst és fekete színben játszott. Ott volt a jellegzetes fekete bőrkanapé, de egy ezüst keretes nagy franciaágy is helyet kapott. Egy egész fal volt tele zenékkel és lemezekkel. A másik falnál pedig egy nagy könyvespolc foglalt helyet, amin ott sorakoztak a romantika és a realizmus korszaka által szült művek. A kedvenceim. Emily Bronte - Üvöltő szelek, Shakespeare összes műve, Dosztojevszkij - Bűn és bűnhődés, és még sorolhatnám. Imádtam az egészet. Ennyi idő alatt, tökéletesen sikerült beilleszkednünk.
- Ms Cullen! Kérem, levezetné nekem ezt az egyenletet, és megmondaná, hogy mivel van dolgunk? - rángatott ki a mélázásból a matek tanár.
- Persze Mr. Grant. Ez egy másodfokú egyenlet, amit a megoldóképlet alapján oldunk meg. A megoldóképlet pedig... - kezdtem el magyarázni. Közben helyeslően bólogatott, és mosolygott rám. Be vagyok vágódva nála... - Az egyenlet pedig nem megoldható, mert mínusz kerül a gyökjel alá. Tehát nincs megoldás - jelentettem ki, ő pedig kettőt tapsolt, majd ment tovább. Legalább bezsebeltem egy matek ötöst. Hamarosan csengettek, és Alice-szel elindultunk kifelé.
- Nem mehetsz! - súgta oda Alice, amit nem értettem, de aztán rögtön félrehívott a tanár.
- Isabella, indul egy országos matematika verseny, úgy gondolom, a tizedik évfolyamon képviselhetnéd te az iskolánkat. Mit szólsz hozz? - kérdezte lelkesen az elvarázsolt tanár. Eszembe jutott Alice mondata.
- Sajnálom, de nem szeretnék részt venni ilyesmiben. Sok a tanulni valónk, és én az orvosira készülök uram. Nem lehet, nincs rá időm - hervasztottam lejjebb a mosolyát.
- Orvosi? Nahát, akkor sok sikert de azért sajnálom, mert különös érzéked van a matematikához. Szerbusz! - intett el, én pedig értve a szóból, elhagytam a termet. Ez volt az utolsó óránk, így a parkolóba igyekeztem. Már mindenki ott várt, én pedig Edward karjaiba perdültem.
- Matek verseny? Különös érzék? - kuncogott a hajamba.
- Hé, amíg ember voltam utáltam a matekot... Legalábbis Phoenixben igen. Itt milyen voltam? - kérdeztem, de Alice csilingelő nevetése szakította félbe Edwardot aki válaszolni akart.
- Erős hármas hathatós segítséggel... - kacsintott húgom Edwardra, és ezen jót nevettünk. Bepattantunk a kocsijainkba, majd elindultunk haza. Én Alicet és Jaspert fuvaroztam szerelmemen kívül, míg Rose és Emmett az új deeppel jöttek mögöttünk. Em gyorsított, és egészen rám húzta a Land Rovert. Na ne! Ráléptem a gázra, és gyorsan eltűntünk. Farolva álltam be az udvarra, és mikor már mind nevetve kiszálltunk, megérkeztek Emmették is.
- Bella! Ez visszavágóért kiállt. Délután kettesben megyünk vadászni! - mondta röhögve, miután kipattant a kocsiból. Tudtam, hogy ez mit jelent. Vadászattal egybekötött bunyó. Nagyjából háromnaponta kell vadásznom még, így Emmettel mindig jókat verekszünk, nem beszélve arról, hogy a medve és oroszlán vér még az elviselhető kategóriába tartozik, a büdös növényevőkkel ellentétben.
- Rendben! - adtam neki egy taslit amikor elterültünk a hatalmas ülőgarnitúrán a nappaliban. Bekapcsolta a focimeccset, és azt lestük, miközben Edward az ölébe húzott.
- Sziasztok! Milyen volt a suli? - kérdezte Esme.
- Unalmas! - mondtuk öten egyszerre, csak Alice vágta rá, hogy szuper. Esme kinevetett minket, aztán bekapcsolta a projektort és kivetítette nekünk a laptopján lévő terveket.
- Mit szóltok hozzá? - kérdezte, és egy gyönyörű új óvoda képsorozatát, terveit nézhettük meg. Esme saját tervezése.
- Mutatós. Mi ez? - kérdezte Emmett.
- A seattle-i új óvoda tervei. Jövőhéttől azon fogok dolgozni, hétvégén pedig jótékonysági rendezvény lesz, hogy összegyűljön a pénz. Persze egy névtelen adakozó fogja utalni a szükséges összeg háromnegyedét... - mosolygott ravaszan. Hát igen, a Culleneknek több mint elegendő pénzük van, nem beszélve az én európai számlámról.
- Ügyes vagy anya! Nagyon szép! - jelentette ki Rosalie, csillogó szemekkel. Mindig teljesen más arcát mutatta, hogyha gyerekekről, vagy a jólétükről volt szó. Ő járt el Esme-vel is az árvaházba amikor ételt és játékokat vittek.
Néztük még egy-két órát a meccset, majd átöltöztem egy fekete csőfarmerbe és egy kék trikóba, amik már voltak egyszer rajtam, és elindultunk Emmettel vadászni. Futottunk, közben ide oda lökdöstük egymást. Még jó, hogy Emmetthez közeli erőm maradt, így igazán élveztük ezeket. Erősebbek voltunk a családban mindenkinél. Löktem egyet rajta, mire átrepült három fán keresztül, és az elsőt vitte is magával. Elterült a földön és nem kelt fel. Jeges rémület uralkodott el rajtam. Oda mentem, és megnéztem de látszólag semmi baja nem volt, persze a nuku pulzus és légzés mellett. Hirtelen kinyitotta a szemét és elhajított. A kis szemét! Jót röhögött rajtam, ahogy a kiszakadt nadrágom nézegettem.
- Pfúú Emmett! Ezért kinyírlak! - kiáltottam rá, majd utána eredtem és üldözőbe vettem. Az meg hahotázva rohant, majd hirtelen megtorpant.
- Bella, menjünk! - mondta, és komoly arccal elkapta a kezem és húzni kezdett a fák közé a kis tisztásról amin álltunk. De akkor én is megéreztem a szagot. Büdös volt. Nagyon nagyon, és minden izmom megmerevedett. A fák közül, előttem egy fekete óriási farkas lépett ki. Ösztönösen magam mögé húztam Emmettet és védekező állást vettem fel. A jobb kezem elkékült, ahogy fagypont alá csökkent ott a hőmérséklet.
- Nyugi Bella! - kapta el a kezem, és akkor vettem észre, hogy nagyjából nyolc olyan hatalmas farkas vett körbe minket. Morogtak és vicsorogtak, majd kettő visszament a fák közé. A fekete és egy rozsdabarna.
Helyette két indiánfiú lépett ki. Azonnal ellazítottam magam, és próbáltam nem vicsorogni.
- Cullen! - biccentett az egyik, aki idősebbnek nézett ki. Úgy nagyjából 26 körüli lehetett.
- Black! - viszonozta Emmett a gesztust. Ekkor bevillant az, amit Edward mondott az első forksi látogatásomkor. Jacob Black, a legjobb barátom volt.
- Tudtam, hogy a szőkékre buksz, de ő nem Rosalie. Szóval, mi van a Cullen családdal? - kérdezte Jacob.
- Rose jól van. Beaverben lakunk, és itt az egész család - tájékoztatta komolyan Emmett. Ritkán látni ilyennek. A helyzet megköveteli. Vérfarkasok... - Ki a srác? - bökött a mellette álló fiú felé. Nagyjából húsz körüli lehetett.
- Raul Uley, Sam fia. A te barátnőd ki? - kérdezte, mire Emmett elvigyorodott, és a többi farkas feszülten, de távoztak az erdőbe. Utánuk hat fiatal lépett ki, az egyik lány volt.
- Nem ismersz meg Jacob? - kérdeztem, mire zavart lett az arca. Jobban szemügyre vett, láttam, ahogy méreget a csokoládé színű szemeivel.
- Nem. Ritkán haverkodok vérszopókkal. Nyugtass meg, hogy nem csak kihagy az emlékezetem - mondta kissé talán csípősen. Huh, nehogy felmenjen a pumpa bennem.
- Neked biztosan nem, nekem viszont annál inkább. Bella vagyok, Jacob... - mondtam, és hátrahőkölt a döbbenettől. Erősen megremegett, de a csapat lánytagja odament és a kezét a vállára helyezte. Még jobban végignézett, és a felismerés megcsillant a szemeiben.
- Úgy vélem, beszélnünk kell! - közölte, Em pedig elővette a telefonját. Hallottam, ahogy Carlisle-val beszél, aztán megszakad a vonal.
- Jönnek - bólintott Emmett.
***************************************
Remélem tetszettek, és a megjegyzéseket ugyan úgy várom! Puszi, Lana
