Mindig is úgy gondoltam, hogy a hajnali égbolt a legszebb dolog a világon.
Égővörös színe megbabonázott, és én boldogan merültem el ebben az egyszerű, természetes
szépségben.
^^&^^
Az édesanyám a születésemkor meghalt, és amikor apám lebetegedett, valami megtört bennem is. Az apámnál akkor jelentkeztek először az alzheimer kór tünetei, amikor érettségiztem. Kellemes érzés, hogy az apád nem ismer meg, amikor hazaérsz a jeles bizonyítványoddal, nemde? Majd belerokkantam, amikor elvitték egy neki való otthonba. Egyetemre nem tudtam menni, hisz minden megtakarított pénzünk befizettem az apám ellátására évekkel előre. Kétségbeestem, hiszen szinte semmim nem volt. Végül egy vendéglőben találtam munkát. Volterra városában felnőni egészen csodálatos volt. A nap szinte mindig sütött, és az ódon, régi városfalak minden sétám alkalmával lenyűgöztek.
Öt kerek éve dolgoztam azon a helyen, mikor késő este egy nő sétált be. Soha életemben nem láttam nála szebb nőt. A haja vörösesszőke volt, és a szeme különleges ibolyaszínnel ragyogott. A bőre tejfehérnek, és onnan ahol én álltam, olyannak tűnt, mint a selyem. Amikor észrevette, hogy őt figyelem, kecsesen odasétált hozzám.
- Jó estét! - köszönt nekem, én pedig megilletődötten visszaköszöntem. Volt valami ebben a nőben, amitől a hideg kirázott. Hiába a vonzó külső, a kedvesnek szánt mosoly, csak rá kellett nézni, hogy az ember tudja, a velejéig romlott.
- Miben segíthetek? - kérdeztem, de odafigyeltem rá, hogy ne fordítsak neki hátat.
- Szeretnék kitenni egy kis hirdetést ide a faliújságra. Tudja, recepcióst keresünk a vár művészeti részlegébe - csacsogta barátságosan, de valami nem stimmelt. Ennek ellenére rábólintottam, és egy műmosolyt is sikerült összehoznom.
- Persze. Egész nyugodtan. Szabad a nevét először? Felírom, hogy a főnök tudja, ki tette ki - mondtam, mire mintha egy pillanatra elhúzta volna a száját. Egy fél másodperccel később pedig már ott is virított az arcán az eddig is fenntartott mosoly.
- Óh, hogyne! A nevem Heidi Volturi. Nagyon örülök! Az öné? - kérdezte, és még hevesebb borzongás futott végig rajtam.
- Gianna Rossi. Én is örülök, Heidi. Tegye csak ki nyugodtan azt a papírt - mondtam, mire ő egy újabb "édes" mosollyal jutalmazott meg. Odalépkedett a faliújsághoz, és szinte már túl kecses és légies volt a járása. Tűsarkú cipője hangosan kopogott, mégis annyira könnyed volt. Négy kis rajzszöggel kitette a lapot, majd az ajtóhoz libbent.
- És ha nem bánod, tegeződhetnénk. Majd még benézek, Gianna! Szia! - köszönt el, és esküszöm, hogy amikor rám ragyogtatta mind a harminckét hófehér fogát, azok borotvaélesnek tűntek.
Már akkor tudtam, hogy ez a találkozás örökre megváltoztatja az életem. Tudtam, nem most látom őt utoljára. Sajnos...
^^&^^
Végül igazam lett, és Heidi valóban megjelent másnap este, majd harmadnap is. Aztán már csak azt vettem észre, hogy minden este zárás után Heidivel beszélgetek. Beszélt a párjáról, valami Felixről. A testvéreiről: Jane, Alec, Demetri, Renata, és még sorolhatnám. Minden alkalommal rákérdezett, hogy van-e már jelentkező az állásra, de mindig le kellett őt lomboznom. Bárki, akinek megemlítettem a lehetőséget, csak gyorsan megrázta a fejét, majd udvariasan visszautasította. Amikor ezt elmeséltem Heidinek, csak felkacagott.
- Mi az? - érdeklődtem, mire kissé lecsillapodott.
- Oh, ez a sok babona! Tudod az előző két recepciós nem volt nálunk sok ideig. Az egyik öngyilkos lett, a másik pedig elköltözött a városból. A pletyka szerint az, amelyik elutazott sem élte túl. Az emberek itt mind azt hiszik, hogy a halálba kergetjük őket vagy mi. Na jó, tényleg vannak szeszélyeink, de halálra rémülni csak attól, hogy egy vagy két túlórát meg kell ejtenie hetente... - nevetgélt, miközben a fejét rázta. Már megszoktam, hogy egy szava sem igaz, és ez most is így volt. Biztos voltam benne, hogy a pletyka, miszerint közük van a halálukhoz, igaz.
- Értem. Mit ki nem találnak az emberek manapság! - mondtam, mire Heidi most kíváncsian nézett rám.
- Szóval te nem hiszed el az ilyen pletykákat? - kérdezte, én pedig magamban egyből rávágtam, hogy: NEM CSAK PLETYKA! Kívülről persze semmit sem láthatott, hisz tökélyre fejlesztettem az érzelmeim elrejtését. Nem akartam, hogy bárki is lássa a fájdalmam, amit apám állapota okozott. Elmosolyodtam, és megejtettem egy ál-kuncogást is.
- Dehogyis! Hova gondolsz? Az embereknek élénk a fantáziája - legyintettem, mire valami újfajta csillogás jelent meg a szemében. Ez egyáltalán nem tetszett.
- Gianna, te mennyit keresel itt? - kérdezte, mire vállat vontam. Alig volt elég apám ellátására és a rezsire.
- Nem túl sokat - vallottam be, mire hirtelen összecsapta a kezét.
- Miért nem vállalod el te az állást? Már úgyis összebarátkoztunk! Gyakran tudnánk találkozni! - mondta, én pedig felsóhajtottam. Már napok óta vártam, mikor kérdezi meg. Most hátradőltem, és komolyan néztem rá.
- Nem mintha nemet mondhatnék, nem igaz? - kérdeztem rá a lényegre, mire végre ő is tisztán látott engem. Nem vagyok teljesen hülye. Meglepődött, Miss Volturi? Egy egészen vérfagyasztó mosolyt vetett rám.
- Nem. Már nem visszakozhatsz, Gianna. Holnap alkonyatkor gyere a vár főbejáratához. Bemutatlak a főnökömnek - mondta, majd kedvesen és kissé szánakozóan végigsimított az államon. A keze jéghideg volt és kemény. - Akkor holnap! - közölte, majd egy szempillantás alatt eltűnt. Igyekeztem megnyugtatni sebesen verdeső szívem, és átkoztam a hülyeségem, amiért nem koptattam le előbb ezt a nőt.
^^&^^
A vár valóban gyönyörű volt, de minél beljebb értünk, annál kevesebb "normális" ember volt körülöttünk. Mindnek hófehér bőre, és fekete vagy épp VÖRÖS szeme volt. Néhányuk természetfelettien gyorsan mozgott, és az egyik mérgében belerúgott egy székbe, ami szinte faforgácsként hullott le a fal mellett. Igyekeztem nyugodt maradni, és minden új információt feldolgozni. Rendben, vegyük ezeket sorban. Szépség, erő, gyorsaság, vörös szemek. És akkor bekattant egy lehetséges ötlet. Már nem hitegettem magam többé azzal, hogy élve kijutok innen.
Heidi előttem ment, de most megtorpant és rám nézett. A lila szemek eltűntek, és most az ő szeme is égővörösen csillogott. Szóval kék kontaktlencse volt. Ügyes.
- Odabent nem beszélsz, csak ha kérdeznek. Udvarias leszel, ha élni akarsz - közölte velem, és amikor határozottan, de nyugodtan bólintottam, mosolyogva rázta meg a fejét. - Kemény csaj vagy te - mondta, majd kitárta az ajtót.
Egy kör alakú toronyszobába, vagyis inkább terembe léptünk be. Velünk szemben három trónus állt, amin három középkorú férfi ült. Ők is rendelkeztek Heidi összes természetfeletti vonásával, bár ők jóval nemesebbnek, és valahogy tiszteletet parancsolónak tűntek. Heidi kicsit meghajtotta a fejét, majd a középső férfi felállt, és Heidihez sétált. Megfogta a kezét, és lehunyta a szemeit. Amikor kinyitotta, rögtön rám nézett. Elém lépett, és a kezét nyújtotta.
- Szervusz, kedvesem! A nevem Aro Volturi - mondta, és hangja bársonyosan mély volt. Megfogtam a kezét, hisz minek is ellenkezni.
- Gianna Rossi - feleltem tömören, mire elmosolyodott, és újra lehunyta a szemeit. Koncentrált valamire, én pedig türelmesen vártam. Amikor kinyitotta őket, láttam, hogy azok a vérvörös szemek szórakozottan tekintenek rám.
- Már tudsz mindent, nem igaz, kedvesem? - kérdezte, miközben körbejárt engem. Fanyarul elmosolyodtam.
- Hogy Heidi nem ember? Hogy itt senki sem az, rajtam kívül? - kérdeztem, mire felnevetett.
- Eszes vagy, és tehetségesnek tűnsz. Nos, jó. Maradhatsz, de a kinti világ számára mától te halott vagy. Addig dolgozol itt, amíg át nem változtatunk, vagy el nem fogyasztunk - jelentette ki kereken, én pedig felsóhajtottam. Már ez is több, mint a semmi.
- Mi a garancia rá, hogy nem kerülök fel a menüre már holnap? - kérdeztem, mire újra felnevetett. De nem csak ő. Négy másik férfi és Heidi is. Az ajtó felé néztem, és most ott állt két másik vámpír is. Vörös szemekkel és hófehér, márványszerű bőrrel. A bal oldali magas volt, és jó nagydarab, míg a másik olyan 1,85 körül lehetett, és szőke haja, valamint nagyon helyes arca volt. Ő is izmos volt, bár nem annyira, mint a tankszerű társa.
Aro elém sétált, majd a nyakamhoz érintette az orrát. Mély levegőt vett, és a fülembe súgott.
- Ilyen aromával? Semmi - mondta, én pedig megborzongtam.
- Mikor kezdhetek? - kérdeztem, mire csak elmosolyodott. Intett Heidinek, aki megfogta kezem, és elkezdett maga után húzni.
^^&^^
Két év.
Ennyi ideje vagyok a Volturi emberi tagja.
Sok ember tért be ide, ám nem sokan jöttek ki. Pontosabban csak egy, aki érdekes módon két vámpír társaságában ment el. Gyanítottam, hogy a lány szerelmes abba a bronzhajú fiúba. Bátor kislánynak tűnt, habár eléggé ki volt borulva. Nem csodálom.
Ma viszont olyan furcsán indult a napom. Heidi meglehetősen izgatottnak tűnt, és Jane sem mondott egyetlen gúnyos szót sem. Ez furcsa volt. Demetri pedig túl sokszor mászkált itt az előcsarnokban, és folyton engem nézett. Hm... Nem volt ellenemre, mivel igazán jóképű férfi volt, és talán Arón kívül ő volt az egyetlen hímnemű itt, aki kedvesen szólt hozzám.
- Gianna! Gyere velem! - jött oda hozzám késő délután Heidi. Felvont szemöldökkel néztem rá, mire csak mosolyogva bólintott. Tudtam, mit jelent ez, és örültem neki. Örültem, mert meguntam gyenge embernek lenni. Bevezetett a trónterembe, ahol most meglehetősen sok vámpír volt. Rengeteg volterrai testőr. Megálltunk a terem közepén, és Aro szó nélkül kérte a kezemet. Én átengedtem neki gondolataim, és amikor elengedte a kezem, rám mosolygott.
- Eljött a te napod, kedvesem - susogta, a szívem pedig hihetetlen iramban kezdett verni. - Demetri! Vezesd őt a szobádba, és tedd meg az előkészületeket! - parancsolta Aro, mire a szőke félisten mellém lépett, és a karját nyújtotta. Én megilletődve karoltam belé.
Szótlanul haladtunk végig a folyosókon, mígnem megálltunk egy ajtó előtt. Ő benyitott, majd előre engedett. A szoba szolid, és ízléses berendezéssel volt ellátva.
- A fürdő ott van. Tisztálkodj meg, aztán pedig ezt vedd fel - dobott az ágyra egy dobozt. - Aro, Caius és Marcus fél óra múlva itt lesznek. Ha felöltöztél, feküdj fel az ágyra és várj ránk - mondta, majd biztatóan megszorította a kezem, és kiment. Nem haboztam, inkább elindultam, hogy megtegyem azt, amit kértek. Mikor végeztem, a hajam leengedtem, így az lágy hullámokban hullott a hátamra. A dobozban egy vérvörös miniruha volt. Pánt nélküli és nagyon rövid darab volt. Az egész combom megmutatta. Egy fekete tűsarkú szandált is találtam a ruha alatt, így azt is felvettem. Amikor elkészültem, felfeküdtem az ágy közepére és vártam. Az ajtó hamarosan halkan kinyílt, és négy férfi sétált be. Aro, Caius, Marcus és Demetri.
- Gyönyörű vagy, kedvesem! - mondta Aro, én pedig elpirultam. Köszönetképp bólintottam egyet neki, amit mosolyogva fogadott. A szobában három szék volt, amire ők hárman leültek. Demetri mellém ült az ágyra.
- Demetri fog átváltoztatni - közölte Caius, mire én újra bólintottam, és a mellettem ülő szőke férfire néztem.
- Miért ő? - néztem rá a hármasra, és most Marcus szólalt meg.
- Mert ő lesz a párod - felelte, és most rögtön Demetrire pillantottam. Ő észrevette kérdő pillantásom, majd lassan tetőtől talpig végigmért. Végül a szemembe nézve újra bólintott, és azt tátogta, hogy "ne félj". És én nem féltem. Lassan közelebb hajolt, és a nyakamba fúrta az arcát. Alig érintve a bőrömet, nyelvét elhúzta az ütőerem felett, majd határozottan beleharapott a nyakamba. Éles fogai áttépték a bőröm, és engem rögtön fájdalmas tűz lepett el. Rövid idő elmúltával pedig semmi mást nem érzékeltem csak azt, hogy szépen fokozatosan elégek.
^^&^^
Forróság. Tűz. Elemésztő forróság és tűz. Az egész testem lüktetett, és én már ki tudja, mióta égtem. Sikítoztam, kiáltoztam, kértem, hogy öljenek meg, de nem tették. Kínozni akartak, csakis ez lehetett az oka. Napok, hetek, hónapok, évek is eltelhettek azóta, hogy Demetri megharapott. Ha ez az átváltozás, akkor nincs ennél szörnyűbb dolog a világon. Minden percben görcsöl és rángatózik a testem, és minden egyes kis hajszálerem elég. Nem is, nem elég. Inkább kiég. Mintha minden kis erem belül égne ki. Miután pedig már mindent felél a tűz, üresen, fájón és parázslón itt ragadok. Itt, ebben a félig élő, félig holt állapotban.
Nem tudom, mennyi idő telhetett már el, de hirtelenjében valami megváltozott. Nem voltam többé gyenge. Az erő teljesen elárasztott, és az izmaim megfeszültek. Aztán az ujjaimtól kezdődően a tűz lassan visszahúzódott. Hűvös, kellemes érzést hagyva maga után. Egészen a szívemig húzódott vissza, ott viszont megállt, hogy utolsó élő szervem még egy kicsit megdolgoztassa. Szívem őrült iramban vert, majd hirtelen megingott, és egy utolsó dobbanás után megállt. Lassan kinyitottam a szemem, és egy teljesen más világ tárult a szemem elé.
^^&^^
Két hónapja születtem új életem hajnalára. Most először jövök el a trónterembe, habár már mindenkivel találkoztam azóta, hogy átváltoztam. Demetri oldalán érkeztem, majd beálltunk a helyünkre. Alec és Felix nem sokkal később egy nőt hoztak be. Vámpír volt, ezt tudtam, és egyfolytában kapálózott a fiúk kezében. Végül Felix végre meg bírta úgy fogni, hogy mozdulni se bírjon. Aro nem volt Volterrában, mivel más elintéznivalója akadt Jane és Heidi társaságában.
Marcus lassan felemelkedett, és a behozott nő elé sétált.
- Te változtattál át két gyermeket? - kérdezte halk, de határozott hangon. A nő könnyek nélküli zokogásba kezdett.
- NEM! Nem én tettem! - tiltakozott, de a hangja hamisan csengett. Nem tudom, honnan éreztem, de hirtelen biztos voltam benne, hogy nem mond igazat.
- Hazudik - szólaltam meg hirtelen, mire szinte mindenki felém kapta a fejét. Marcus magához intett, majd amikor mellé értem, újra a nőre nézett.
- Hazudtál az előbb? - kérdezte, de közben engem figyelt. A nő dühösen nézett rám.
- Nem hazudok! - kiáltotta, és megint hallottam azt a kis csilingelést a hangjában.
- Nem mond igazat - jelentettem ki, mire Marcus elmosolyodott, és megcsókolta a homlokom.
- Tehetséges lány vagy, Gianna - mondta, ám ekkor Aro, Jane és Heidi léptek be. Aro szó nélkül mellénk sétált, és elkapta a földön térdelő nő kezét. Rögtön el is engedte, majd undorodva nézett a vámpírnőre.
- Intézd el, Felix! Bűnös! - mondta Aro határozottan, mire Felix egy pillanat alatt széttépte. Aro ezután rám nézett, majd elgondolkozva odament a középső trónushoz és leült.
- Sikerrel jártál, mester? A romániaiak hajlandóak a békére? - érdeklődött Alec, mire Aro elmosolyodott.
- Igen. Nagyon készségesek voltak - felelte, ám megint éreztem azt a furcsa bizsergést és a hamisan csengő hangocskát is.
- Nem igaz - jelentettem ki, mire szinte mindenki felhördült. Csak a három vezető nézett rám mosolyogva, és elismerően.
- Valóban. Hazudtam - mondta Aro, majd felnevetett. - Két lábon járó hazugságvizsgáló. Már vártam, hogy mikor mutatkozik meg a tehetséged! - ütögette össze elégedetten a kezeit. Én is örültem, mert így már nem lógtam ki a többiek közül. Nekem is van képességem.
^^&^^
Másnap hajnalban a Demetrivel közös hálónk erkélyén álltam, és figyeltem a felkelő nap első sugarait. Két erős kar ölelt át hátulról, és Dem a nyakamba csókolt.
- Min merengtél el ennyire, édesem? – suttogta, mire elmosolyodtam.
- Tudod, mindig is úgy gondoltam, hogy a hajnal a legszebb napszak. Csupa eleven szín, egy új nap kezdete. De ha most átgondolom, és elmerülök az érzésben, csak vért látok. Azt a sok általunk kiontott vért, ami aláfesti a hajnali égboltot.
- Véres égbolt... - suttogta Demetri, én pedig megfordulva a karjaiba bújtam. Sohasem bántam meg, hogy eldobtam emberi életem, és sohasem akartam újra gyenge lenni.
Vége
