Van Remény - 8. fejezet

8. fejezet: Lehull a lepel


(Emmett szemszöge)


Lassan két hónapja hogy Chris véglegesen hozzánk költözött, és megkapta a címerünket is. Még azon a héten elmentek Carlisleval az okmányirodába, és megváltoztatták a nevét. Így Christina Cullent üdvözölhettük a családban. A többiek ezt a kis incidenst vegyes érzelmekkel fogadták. Az egyetlen aki nem örült neki az Bella volt. Bár, ő sem azt mondta hogy nem örül neki, csak túl gyors, és nem bízik Chrisben. Mindent átbeszéltünk egy két napos vadásztúrán, ahova ketten mentünk. Bella elmesélt nekem mindent, és tartottunk egy olyan igazi bunyós, szórakozós, vadászatot. Nagyon jól éreztük magunkat, és miután hazaértünk, megtört a jég. Mármint azt hiszem kezd felolvadni, mivel Bella és Chris egyre több időt töltöttek ketten, sőt volt amikor Bella csinált neki reggelit. Ilyenkor mindenki más elmenekült a közelükből, mert nem akartuk megzavarni őket. Kezdetben mindig csak vitáztak és veszekedtek, sőt sokszor Bella annyira felhúzta magát, hogy össze is tört valamit. Mondjuk, inkább egy váza legyen az és ne a szerelmem. Az ilyen alkalmakkor mindig Rose jutott eszembe Belláról. Már egyáltalán nem fájt rágondolni, sőt Christ ezerszer jobban szeretem, mint amennyire Rosaliet valaha is. Ennek gondolom az az oka, mármint Edward szerint inkább, hogy Chris és én ugyan olyanok vagyunk. Csak ő egy picit komolyabb, ezért ha túlzásba viszem a poénokat, amik mostanában megint csuklóból jönnek, akkor mindig kapok egy-két taslit. Ezt mindenki nagy kacarászva szokta figyelni, én meg ugyan úgy csak röhögök. Nem igazán tud olyan erőset ütni hogy NEKEM fájjon. Mégiscsak én vagyok az egyik legerősebb vámpír a környéken. Ez alatt a röpke két hónap alatt, nem igazán történt semmi sem, ha azt leszámítjuk hogy együtt "alszunk", amit csak egy hónap után engedett. De akkor aztán úgy voltam vele hogy megérte várni. Olyan szenvedélyes, és heves volt, hogy kb. két napig nem bírtak kirobbantani minket az ágyból (nem mintha bárki is megpróbált volna ránk törni). A suliban amikor új diákigazolványt, és egyéb marhaságokat kellett csináltatni, a név változás miatt, nagyot nézett mindenki. Főleg az első közös spanyol óránkon amikor Garcia minket hívott ki felelni. Milyen képet vágtak! Idézem: " Mr. és Miss Cullen, ma maguk fognak felelni." Áh, hát azok az arcok, amik Chris felé fordultak. Feledhetetlen! De mostanában valami megváltozott, Chris sokszor nyugtalan, és nincsenek látomásai rólunk. Alice is mérges, mert neki meg Chris miatt nincsenek, mivel ő félvér, és a jövője összefonódik a miénkkel. Carlisle szerint valami nagy változás közeledik, vagy mi a fene. Hát tőlem aztán közeledjen, de ha bárkinek is baja esik, akkor saját kezűleg fogom beleverni a földbe. Chrisnek az mondjuk sokat segít ha Bella közelében van, mivel olyankor teljesen "vak". Valahogy blokkolja a látomásait, és így Chris sem idegeskedik amiatt hogy vajon mi fog történni. Ma is ketten mentek vadászni, sőt... lassan haza is kellene érniük. Miközben ezen gondolkoztam már meg is éreztem az illatukat, csakhogy volt ott még valaki. Egy másik vámpír, aki erősen bűzlött az emberi vértől. Felugrottam, és lerohantam a nappaliba, mivel Alice felsikoltott. Amint leértem, nem hittem a szememnek. Bella jött be dühöngve a teraszajtón, amit Chris tartott. Chris egész nyaka és a karjai tele voltak horzsolásokkal. Bella viszont, rajta egy karcolás sem volt, de a hátán cipelt be egy lányt. Aranyszőke tincsei, Bella mindkét vállát betakarták. Húgom odavonszolta a kanapéhoz, és ledobta rá. Mindenki döbbenten meredt az ájult vámpírnőre. Ő volt az! Rosalie.


(Chris szemszöge)


Jó hogy eljöttünk kicsit vadászni Bellával, már nem bírtam tovább otthon lenni. Napok óta fáj a fejem, és csak homályos képeket látok a jövőből. Bella közelében legalább semmi ilyesmi nincs. Teljesen olyan mintha elsötétülne minden, ergo nincs fejfájás, nincs idegeskedés. Carlislenek van ehhez néhány elmélete, de mind valószínűtlen... Mégis miféle nagy "változás" közeledne. Egyébként is, ne akarjon most senki sem nagy változásokat, mivel már annyira rendbe jött az életem, hogy ilyet korábban elképzelni sem tudtam volna. Em és én szoros nagyon szoros kapcsolatba kerültünk, és felvettem a család nevét is. Már mindenki számára világos hogy egy párt alkotunk, és hogy az ő családjához tartozom. Bellával is meglepően jóba lettünk. Eleinte mindig azért kerestük meg a másikat, hogy levezzük egymáson a feszültséget. Ha kellett törtünk zúztunk, kiabáltunk, veszekedtünk, de később már viszont jó volt inkább elmesélni a másiknak a sok probléma okát. Nem könnyű együtt élni nyolc vámpírnak, ezt mindenki tudja. Szóval egész barátnős a hangulat kettőnk között. Azért jöttem is most vele. Nem messze hallottam ahogy éppen elkapott egy szarvast, így én is elindultam egy ínycsiklandó maci után. Kb. két-három perce futhattam az illat után, amikor úgy éreztem hogy valaki követ. Sőt már nem csak éreztem, hanem hallottam is. Majd egy hangos csattanással nekivágódtam egy sziklának. Alig bírtam feltápászkodni, máris valaki elkapta a karjaimat, és a hátam mögé csavarta őket. Arccal nekinyomott egy fának, így a szemem sarkából felismertem támadómat. Az a szemét megint megtalált. Csak tudnám honnan!? Nagy vörös szemei dühtől izzottak, szőke haját meg meg lebbentette a szél. Hogy nem vettem észre? Ezt a büdös emberi vértől tocsogó két lábon járó fertőt. Úgy nagyjából ez a véleményem Rosalieról. Nem túl kedves, ez igaz. De nem is érdemel más jelzőt. Ránéztem, mire gúnyos mosolyra húzta telt ajkait.
- Nocsak, végre megvagy kislányom. Már nagyon hiányoltunk apáddal, ő Seattlenél vár minket. Most szépen elmegyünk hozzá, és hazaviszünk téged is. - mászott bele a nyakamba nagy önelégült vigyorral, és nekem szabályosan felfordult a nyomrom. De még mielőtt bármit is szólhattam volna, Rosalie eltűnt rólam, és most ő vágódott neki annak a szép sziklának. Ha jól láttam el is ájult. Erőtlenül rogytam össze a földön, mire valaki szorosan átölelt. Felnéztem, és Bella volt az. Azt hiszem eddig tarthattam meg a titkomat. Zokogva karoltam át a nyakát.
- Köszönöm. Mit csináltál vele? - kérdeztem hatalmas könnyes szemekkel.
- Nincs mit. Hátba rúgtam. Christina Cullen! Ugye tudod hogy most hazamegyünk, és mindent el kell mondanod. Szerintem ennyit mind megérdemlünk. Nem haragszom rád, csak dühös vagyok, amiért titkolóztál, és ez a nő pedig nagyon hasonlít valakire, akit mi ismertünk, szóval csak óvatosan a mesélésnél.
- Bella! Minden jogod megvan arra hogy haragudj és dühöngj. Másrészről pedig, közlöm veled hogy ez tényleg Rosalie! Most menjünk haza, és mindent elmondok, habár utána már szedhetem is a cuccom. Ezért Em tuti szakít velem, és Carlisle meg kidob, szóval most már mindegy.
- Nem még nem mindegy Chris! Szeretünk téged, és képzeld még én is, szóval ne siess úgy előre. Először is, felveszem a hátamra a csajt, aztán visszamegyünk a házhoz. Te tudsz futni? Elég ramatyul festesz.
- Jó és köszönöm. Igen tudok futni.
- Rendben akkor menjünk vissza. - mondta, majd felálltunk és amíg ő felkapta a "fogadott anyámat" addig én elindultam előtte. Mikor hazaértünk, Alice sikolya fogadott minket. Először amikor meglátta a zúzódásaimat, utána pedig amikor Rosaliet cipelte be Bella az ajtón. Bella odavitte a kanapéhoz, és ledobta rá. Mindenki döbbenten nézte a lányt, és még Emmett is ott volt. Hirtelen felém kapta a tekintetét, amiben semmi mást nem láttam, a mérhetetlen haragon, és fájdalmon kívül. Majd istentelenül kikelt magából.


(Emmett szemszöge)


Csak álltam ott és lestem ki a fejemből. Pár pillanatig el sem jutott a tudatomig hogy most mit is látok. Rosalie ájultan fekszik, ahelyett hogy halott lenne, Bella még mindig dühös volt, és Chris... Amikor ránéztem, éppen engem nézett. Nem tudom hogy mit látott rajtam de nagyon megrémült. A karjai és a nyaka tiszta vér és seb volt. A haja csapzott, és az arca egyik oldala is tele volt horzsolásokkal. Ő tűnt a legleharcoltabbnak, de mégis ő tűnt minden baj okozójának is. Mindenki csak állt, és köztünk járt a tekintetük. Egyszerűen nem bírtam ezt már tovább.
- Mégis mi a jó büdös franc folyik itt? Mit keres itt Rosalie és miért nem halott? Chris te miért vagy teli sebekkel? Válaszolj! Mert te vagy itt szerintem az egyedüli aki eltudna magyarázni mindent. - förmedtem rá, de úgy, hogy még a testvéreim sem mertek közelebb jönni hozzám.
- Fiam! Nyugodj le! - mordult oda Carlisle. - Chris most pedig ülj fel a konyhában a pultra. Mindjárt megyek és ellátom a sebeid. Jasper, te pedig ne engedd hogy Rosalie felébredjen. Edward, Emmett, Bella, Alice, Esme, pedig a konyhába. - adta ki a parancsot Carlisle, és ez volt az amire most szükségünk volt, ezért Carlisle a családfő. Bevonultunk az konyhába, miközben mindenki helyet foglalt, Chris felugrott a pultra, és lelógatta a lábait. Pár másodpercen belül Carlisle is ott volt, és lefújta a horzsolásokat fertőtlenítővel, majd elkezdte kitapogatni a csontjait. Amikor a bordáihoz ért bal oldalon, Chris felszisszent, de semmi egyéb jelét nem mutatta a fájdalomnak. Carlisle azonban meghallotta ezt a kis hangot, és felhúzta a pólóját. Nem hittem a szememnek. Az egész baloldalát egy nagy lilás piros véraláfutás takarta be. Nagyon rosszul nézett ki. Amikor a többiek is meglátták, mindenki hangosan felhördült, de Carlisle nyugodt maradt.
- Nem szóltál volna hogy fáj ugye? Levágom rólad a pólót, és légyszíves most szólj ha fáj még valamid. - torkolta le apám.
- Nyugodtan levághatod a pólóm. Nem fáj annyira, bár nehezen kapok levegőt. A mellkasom is sajog egy kicsit, de nem vészes. Köszönöm Carlisle. - motyogta szegénykém, és közben egy könnycsepp gördült le az arcán. Na nálam ott szakadt el a cérna. Felugrottam, és megfogtam Chris kezét. Hálásan rám mosolygott, és azt suttogta:
- Nem érdemlem meg, de köszönöm.
- Ugyan kicsim, szeretlek, és azt kinyírom aki ezt tette veled. Most pedig amíg Carlisle ellát elmeséled nekünk hogy mi történt? - nyugtattam.
- Várj! Maradj egy kicsit mozdulatlan most jó? - szólt közbe Carlisle, és levágta a felsőjét. A sajgó mellkasról csak annyit, hogyan egész szegycsontja vérvörös volt. Olyan sok zúzódása volt, hogy csodálkoztam rajta hogy nem tört el semmije sem néhány repedt bordán kívül. A melltartójától szerencsére nem kellett megszabadítani, így megnyugodtam. Azt már tényleg nem tudtam volna elviselni, ha ma bárki más is olyan helyzetben látná Christ.
- Persze, el szeretnék mondani mindent. Akkor... hol is kezdjem? Nos Dave az "apám" száz évvel ezelőtt feleségül vett egy nőt, aki kint fekszik, és ő Rosalie. Ő már régen nem az a lány akit ti ismertetek és szeretettek. Megváltozott, és csak nézzetek rá, embereket eszik, azonkívül kegyetlen is. Amikor Romániában elvesztettétek egymást, - itt felém fordult - akkor ő nem halt meg, legalábbis testileg sértetlen maradt. Annak a romániai covennek a vezetője, Robert Hale.
- Na ne! - csattant fel Edward váratlanul, mire mindenki várakozóan tekintett rá.
- Robert Hale, azaz Rosalie öccse, is ott élt amikor Roset átváltoztatta Carlisle. Két öccse volt, Michael és Robert. Robert az idősebbik volt. Ezek szerint őt is átváltoztatta valaki. - hadarta Edward.
- Igen valaki. - szólt közbe Chris Edward mondandójába. - Dave volt az. Miután anyám meghalt, Dave átváltoztatta Robertet.Azt nem tudom hogy miért, de megtette. Amikor pedig Rose és Em Romániában voltak Robert felismerte a nővérét, és elraboltatta. Aztán Dave és Rose találkoztak, egymásba szerettek, és ennyi. Azóta üldöznek, így nem maradhatok sokáig egy helyben. Főleg most, mivel a kis vámpírlány, az a nyomkövető akit megöltem, Robert párja volt. Valószínű hogy a bosszúja üldöz. Ezért keres engem most mindenki. Rosalieval az erdőben találkoztam.
- Chh... - szisszent fel Bella. - még hogy találkoztál vele?! Simán megölt volna, ha nem rúgom le rólad. Így is elkéstem, mert addigra már telibe kaptál egy sziklát, meg két fát. -pirított rá Bell.
- Azért azt megnéztem volna nem lehetett semmi. Mármint a rúgás.- röhögött bele Edward. De Esme le is állította.
-Edward! Ez most nagyon komoly dolog! Azt beszéljük meg hogy mi legyen vele, mert én nem tűröm meg a házban. Majdnem megölte az egyik lányom, aztán meg nem is bírom elviselni a szagát sem. Bűzlik róla a sok vér. Ez egy gyilkos, és nem a családtagunk már. - mindenki hatalmas kikerekedett szemekkel nézett Esmere aki forrt a dühtől. Egyszer csak Chris leugrott a pultról, és Esme ölébe vetette magát, és hangosan zokogott. Én meg csak álltam, és azon tűnődtem, hogy mivel érdemeltem ki ezt az egészet.