Van Remény - 12. fejezet

12. fejezet: Nagyszabású tervek 5/1.


(Emmett szemszöge)


A megbeszélés elég jól ment, azt leszámítva, hogy ha Chris nem lett volna ott, és Jazz sem nyugtatott volna egyfolytában, akkor valószínűleg jól megropogtattam volna Demetrit. Az a bájgúnár egész végig úgy bámulta Christ, mintha valami kiállítási tárgy lett volna. Még azt sem akarta figyelembe venni, hogy a karjaim olyan szorosan feszültek Chris hasára, és csípőjére, mint a láncok, amik örök életre hozzám kötik. Anniyra dühített, hogy majdnem nekimentem. Már akkor amikor bejöttek, és hangsúlyoznám hogy mosolyogtak egymásra, már akkor nehezen tudtam türtőztetni magam. A megbeszélés végén úgy döntöttünk, hogy jobb ha mindenki elmegy vadászni.Kis csoportokban mentünk, de mivel úgy számoltunk hogy a lányoknak nagyon részt sem kell benne venni, csak Bellának, szóval hogy ők néhány szarvassal is jók lesznek. Viszont mi, nekünk messzebbre kellett menni, mert sem medve, sem oroszlán nem volt a közelben. Nagyvaddal egy kicsit erősebbek leszünk, bár nem hiszem hogy pont az erőléten fog múlni a dolog. Szóval Bella és én mentünk együtt, mivel a medvét szinte csak mi szerettük. Edward Jazzel ment, amíg Eleazar Carlisleval. Úgy számoltuk, hogy olyan három napig leszünk távol, addig itthon a lányok is kellően összeszedik magukat. Másrészt elég nagy probléma volt hogy a Volturik hol egyenek. Úgy döntöttünk, hogyha elmennek Portlandig akkor ott vadászhatnak. Bár ők csak egy fél napig lesznek távol, amíg mi három hosszú napon keresztül. Segítséget kellett kérnem, ezért félrehívtam Alicet és Roset.
- Mit akarsz Emmett? Éppen vásárolni mentünk volna valami strapabíró ruhákat venni, mivel ahogy láttam a gyakorlás miatt eléggé megcsappan majd a ruhatárunk. - reklamált Alice.
- Nyugi, nyugi. Nem tart sokáig ígérem. Szóval egy szívességet szeretnék kérni tőletek lányok.
- Persze, mond csak. - sürgetett Rose is.
- OKé, szóval azt szeretném hogy figyeljetek erre a Demetrire. - mondtam, mire döbbenten meredtek rám.
- Mi? Ezt most nem mondod komolyan! Mégis miért? - értetlenkedett Alice. Komolyan csak nekem tűnt fel?
- Mi az hogy miért? Nem tetszik nekem a srác. Nem akarom hogy Chris körül ólálkodjon. Megtennétek akkor hogy figyeltek rá... rájuk? - hadartam el.
- Em, legalább kétszer annyi idős mint te, ha nem háromszor, szóval már nagyon nem srác. A másik meg, Chris szeret téged, el se hinnéd mennyire! Szerinted engedne egy ilyen nőcsábásznak mint Demetri? Hagyd már! Ezerszer fontosabb dolgaink is vannak. - akadékoskodott Rosalie.
- Tényleg? Mint a vásárlás? Kérlek lányok, egyébként meg alakilag kb. 18-19 éves lehet, szóval nyugodtan lesrácozhatom. Még valami amibe beleköthetnétek? - gúnyolódtam.
- Jól van Emmett! Majd megoldjuk, de ezért jössz egy évtizeddel. - sóhajtott fel Alice.
- Köszönöm! Imádlak titeket! - kaptam fel őket, és ők meg csak sikítoztak. Simán elbírtam őket, olyan volt mintha mind két karomban egy-egy tollpárnát tartanék.
- Oké, csak tegyél le. - nevetett Rose.
- Köszi, még egyszer, de most megyek, mert Bella dührohamot kap, és még Christől is el akarok köszönni. - mondtam, miközben leparkoltam a kanapénál, és rádobtam őket.
- Szia Emmett! - kiáltottak utánam, de én már követtem is a legkedvesebb hangot a házban. Egy hevesen dobogó kicsi szívet. Életem legjobb hangja. Hallottam ahogy a szobánkban pakolászik, és éppen beágyaz maga után jó hogy egy nappal később eszébe jutott. Nevetnem kellet ahogy benyitottam és megláttam őt. Az ágy előtt térdelt négykézláb, és az ágy alatt kotorászott valami után, a fenek viszont fent maradt a magasban. Elég piszkos a fantáziám, és ahogy ott ült valami megmozdult bennem. Odamentem hozzá, és végigsimítottam a hátán, majd a kezem elkalandozott a fenekére is. Hirtelen érhette az érintésem, mert a fejét beverte az ágy keretébe, amikor fel akart ugrani. Aztán amikor meglátta hogy csak én vagyok, elnyúlt a padlón és nevetett. Magára húzott, és mohón kapott az ajkaim után.
- Tudod, nagyon tetszett az előbbi póz. - vigyorogtam rá.
- Perverz vagy! - nevetett rajtam.
- Igen az lehet. De ne csodálkozz rajta! Nem sok mindenkinek ilyen szexi a menyasszonya. - erre a mondatra megdermedt, és tudtam hogy az utolsó szavamon akadt fent. Már legalább két hete megvettem a gyűrűjét, csak nem tudtam hogy mikor adjam oda neki. Ez még talán adu is lehet a kezemben, mivel a gyűrű ott fog virítani Demetri szeme előtt a kezén minden nap.
- Hogy mondtad? - kérdezett vissza, még mindig kővé dermedve.
- Várj meg itt. - pattantam fel, és odamentem az éjjeliszekrényemhez. Kihúztam a fiókot, és kivettem belőle a kis rózsaszín bársony borítású dobozt. Visszamentem hozzá, majd felhúztam a földről. Nonytam egy puszit az arcára, majd letérdeltem elé. Olyan vicces képet vágott. Hogy megdöbbent! Ennyire nem számított volna rá?
- Christina Halfblood Cullen. - mondtam a nevét, mire a középsőnél elhúzta a száját. - Megígérem hogy szeretni foglak míg élek. Hozzám jönnél feleségül? - kérdeztem végre meg, mire megremegett, és lerogyott elém. A nyakamba ugrott és úgy suttogott a fülembe.
- Igen, igen igen. Ó istenem! Annyira szeretlek.
- Az jó, mert én is nagyon szeretlek. - mondtam, majd felhúztam a gyűrűjét. Olyan gyönyörű volt ahogy ott csodálgatta. Ez volt az első gyűrű amit magamtól vettem. Rosenak sohasem volt jó, és mindig ő választott. Nem is értem hogy mit ettem akkoriban rajta. De mindegy is. Csak Chris számít és senki más. A kis aranygyűrű elején egy szép szív alakú átlátszó gyémánt csillogott, és a gyűrű belsőfelére, pedig a mi nevünk volt gravírozva. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, és gyorsan le is törölte.
- Ez gyönyörű Emmett. Köszönöm. Nagyon szeretnék a feleséged lenni. És azt hiszem hogy én leszek a világ legboldogabbja is. - mosolygott rám, és megint magamhoz húztam. - De a rózsaszín doboz túlzás. Nem vagyok Barbie baba. - morogta játékosan. Tudtam hogy ezzel picit felhúzom. Tényleg úgy nézett ki mint egy Barbie, főleg hogyha valami rózsaszín volt rajta, és ezen sokszor humorizáltunk is Edwarddal. Most is csak nevettem, és megcsókoltam.
- Mindjárt indulunk Bellával. Három nap nélküled. Hmm. Nem fogom kibírni. - motyogtam a hajába. Olyan finom illata van. De nem a vére miatt, hanem nem is tudom... kezdettől fogva csábított az illata.
- Tudom. Nem lesz könnyű, de mi erősek vagyunk. Nézd meg Edward és Bella példáját. Már ők is simán kibírnak egymás nélkül egy-két napot. - nevetett, és belecsókolt a nyakamba. Beleborzongtam, mivel jóval hidegebbek az ajkai, és már egyébként is rongyosak volt az idegeim. Nem tesz jót ez a sok izgalom.
- Na ja. Láttad volna őket 50 éve. Volt hogy napokra eltűntek. Szó nélkül. Mi ehhez képest, nagyon jók vagyunk. De lassan tényleg indulnom kell kicsim.
- Rendben. - sóhajtott fel megadóan, és most ő húzott fel engem a földről. - De lekísérlek.
- Oké, gyere menjünk, már lent van mindenki. - húztam magam után. Megszaporázta a lépteit, és én nem tudom hogy, de még abban a tíz centis tűsarkúban is tökéletesen járt diktálva az én tempóm. Mikor leértünk a lépcsőn, a Volturik a nappaliban beszélgettek a lányokkal, Bella és a többi fiú meg ott várt minket a lépcső aljában. Amint meglátott minket Edward, önelégülten elvigyorodott.
- Hé, Em. Már ideje volt. - vigyorgott rám, Bella pedig egyből Chris kezét nézte, és a nyakába ugrott.
- Ez az Chris! A ruhádat együtt vesszük majd meg! Aliceék csinálhatják a többit! Hatalmas esküvőt csinálunk majd nektek ha ennek vége. - ujjongott a nyakába.
- Öhm, Bella? Megfojtasz! - nyögte szegény elhalóan.
- Jaj bocsi. - lépett hátrébb rögtön húgom.
- És ne is szaladj annyira előre. Először legyünk túl mindenen. - csendesítette le Chris Bellát.
- Oké, oké. De azért nagyon örülök húgi. - Kacsintott rá, majd felém fordult.
- Em, mehetünk? - kérdezte.
- Igen. Egy perc és megyek. - válaszoltam, majd figyeltem ahogy a fiúk tapintatosan kivonulnak Bellával együtt a verandára.
- Nagyon szeretlek és vigyázz magadra! - suttogta kedvesem. Majd szorosan hozzám bújt.
- Nyugi, semmi baj nem lesz. Mi lehetne? Csak egy-két maci. Ne izgulj! Vadásszatok sokat, és gyakorolj majd néha Roseval. Három nap és jövök is vissza hozzád. - mondtam neki, majd még utoljára megcsókoltam.
- Rendben. Szia. - köszönt el.
- Szia kicsim. - szorítottam még meg a kezét, majd kiléptem a többiekhez, és már indultunk is fel a hegyekbe.



(Chris szemszöge)


Néztem ahogy eltűnnek az erdő sűrűjébe, és meglepetten tapasztaltam hogy megint éhes vagyok. Hangosan korgott a gyomrom. Ez annyira furcsa. Eddig mindig csak akkor ettem, ha megkívántam, viszont most és tegnap is, éhes vagyok/voltam. Bementem a nappaliba, és üdvözöltem mindenkit.
- Sziasztok! - intettem körbe.
- Szia, hallottuk hogy Emmett végre elszánta magát. - nevetett fel Kate, a gyűrűmre pillantva.
- Jah, aranyos volt. - vigyorogtam. - Öhm, Esme? Van még a tegnapiból? - kérdeztem, de ő rögtön tudta mire értettem.
- Persze, a hűtőben. Jól vagy? Nem szoktad ilyen gyakran megkívánni. - nézett rám meglepetten.
- Ahha, jól vagyok. Én sem értem, de mindegy. - motyogtam zavartan.
- Segítsek megmelegíteni? - kérdezte anyáskodva.
- Kösz anyu, de a mikróval még elbírok. - fintorogtam.
- Rendben kicsim. - nevetett. Elindultam a konyhába, de hallottam hogy valaki utánam jön. Ismerős lépések... és ismerős illat. Mit akar már megint? Leült a konyhapult szemközti oldalára, amíg én egy tányérra pakoltam husit, meg krumplit. Azt bedobtam a mikróba, és elővettem a ketchupot, meg a kólát. Végig figyelte a mozdulatsorom, és már majdnem rákérdeztem hogy mit bámul, amikor csipogott a mikró, jelezve hogy kész a kaja. Kivettem, és leültem vele szembe. Szabályosan leöntöttem ketchuppal a krumplit, mivel zavart az élénk sárga színe.
- Hmm... íncsiklandozónak tűnik. Soha nem enném meg. - vigyorgott rám szemből Demetri.
- Az a te bajod. Pedig nagyon fincsi. - mondtam, majd feltűztem a villámra egy darab husit, és lassan bevettem a számba. Egész végig lesett, először a villát majd az ajkaim. Amikor lenyeltem a falatot, ő is nyelt egy nagyot. Elvigyorodtam.
- Na és ti mikor mentek vadászni? - kérdeztem tök lazán, mivel tudni akartam hogy mikor lesz végre nyugalmam tőle. Ekkor bevillant egy kép.

" Én nem megyek vadászni, mielőtt elindultunk az előtt voltam épp. Majdnem otthon hagytak"

Látomás. Bella elég messze került tőlem, így most teli leszek ilyen kis képekkel a három nap alatt. De mi? Ő nem megy? A francba!
- Ne! Ne válaszolj. Itt fogsz lógni a nyakamon. - morogtam, mire hangosan nevetett.
- Nahát, csak nem láttad? - nézett rám csillogó szemekkel. Most figyeltem először meg a szemeit. A vörös és az arany furcsa keveréke volt. De tényleg igazán szépek.
- "Majdnem otthon hagytak." - Idéztem, és ezen megint csak röhögött.
- Ja, majdnem. Jó hogy eljöttem. Most nem ismernélek téged.
- Most sem ismersz. - vágtam a képébe.
- Rendben ez igaz. Akkor ha nem jöttem volna nem találkoztunk volna. Ezért megérte. Így jó?
- Mondjuk jó. Kérdezhetek valamit?
- Kérdezz. Max nem válaszolok. - nevetett már megint, és persze rajtam.
- Jó szóval, miért ilyenek a szemeid? - érdeklődtem, és láthatóan megkönnyebbült. Vajon mire számított? Szerinte mire lehetnék kíváncsi....
- Hát, azért mert én nem csak emberekre vadászom. Néha ha elmegyek egy erdő mellett vagy valami, és a közelben van egy állat, hát azt is elkapom. Nincs jó íze, de jobban eltelít mint az emberi vér, és a kettővel együtt van hogy három hetet is kihúzok vadászat nélkül. - válaszolta, nekem meg az államat valahonnan a földről kell majd felkaparni.
- Azta. Ez komoly? Tök jó. - mondtam őszinte csodálattal. Egy Volturi, aki állatokat is eszik. Fura.
- Jah, de ne híreszteld. Így is csak a három vezető és Félix tudják Volterrában. Nem kell hogy emiatt esetleg csökkenjen valamit a tekintélyem.
- Oké, lakat a számon. - mondtam, majd gyorsan elpusztítottam a maradék ételt is a tányéromról. Odakint esett az eső, és én meg arra gondoltam, milyen szép is lenne ha leshetném most a csillagos eget. Demeterit ott hagytam a konyhába, és kijöttem a teraszra. Fáztam, ezért az egyik napozóagyba feküdtem, mert abban találtam két párnát, meg egy kis plédet. Arra koncentráltam hogy abba tudjam hagyni a remegést, mert már a fogaim is összekoccantak. Végül sikerült, de nem azért mert annyi fázás elleni kontrollom van, hanem mert elállt az eső, és eltűntek a felhők. Hirtelen még kicsit fülledt is lett az éjszakai levegő. Okéééé, na ez volt az igazán fura!