Van Remény - 4. fejezet

4. fejezet: Együtt

A tűzrakás nem volt megerőltető vagy túl nehéz nekünk. Máglyakészítésben jók vagyunk, mivel ha belegondolsz, James –t el kellett intéznünk, és bosszút álltam azokon a szemeteken is Rose-ért. Így, se perc alatt megvoltunk Jazzel. Esme is megágyazott Chrisnek a sátramban, vagyis most már az övében. Már a tűz körül ültünk, amikor meghallottuk a lányokat visszafelé jönni. Az egész erdő Alice és Chris nevetésétől volt hangos. Mivel mást nem tudtam, így csak mosolyogtam a dolgon. Itt úgysem hallana meg minket senki sem. Amikor látótávolságba értek a csajok, szinte mind megmosolyogtuk őket. Egymásba karolva jöttek ki a fák közül vigyorogva. Ami új „családtagunkat” illeti, az én pólóm volt rajta, ami majdnem a térdéig leért. Odajöttek a lányok, és mindenki a párjához bújt. Bella és Edward elmélyülten tanulmányozták egymás szemeit, Jasper és Alice a tüzet bámulták, míg Esme és Carlisle csak élvezték a másik közelségét. Chris odaült mellém, arra a fatörzsdarabra, amit úgy fél órája hoztam ide. Elég hosszú volt, szóval két személynek bőven elég hely. Kicsit most mintha visszahúzódóbb lett volna mint délután, mivel akkor teljesen odabújt hozzám. Kíváncsi lennék hogy mit beszélhettek a lányokkal. Mondjuk ez jobban tetszett. Így majd én lehetek az aki lohol utána. Chris nagyon helyes lány, mármint félvámpír, ami nem hátrány, de nem is előny. Ugyanúgy megsérülhet mellettem, mint egy ember. Attól hogy nem tudja magát egyszerűen megvágni, még lazán összeroppanthatom vagy valami. Nagyon féltem ezekbe a dolgokba belegondolni, de muszáj volt. Csak így látom tisztán a helyzetet. A régi Emmett beleugrott volna ebbe azonnal, nem törődve a következményekkel, de az a személy sok évvel ezelőtt meghalt Rose –val együtt. Manapság, mindent végiggondolok, és ha nem is cselekszem helyesen, de legalább tudom hogy „megfontoltam” a dolgot. Csak azt nem tudom, hogy most mi a bajom!? Túl sokat rágódom rajta. De abban bízom, ha majd odaköltözik hozzánk, akkor közelebb kerülünk egymáshoz. De csak bíztam… mert ekkor Chris megszólalt.

- Nem sétálunk egyet? – kérdezi, és nagy ártatlan bociszemekkel néz rám.

- Öhm… aha, persze miért is ne!? – motyogom neki, mire elmosolyodik, feláll és a kezét nyújtja. Nem tudom hogy miért, de habozás nélkül kaptam a kis keze után. Elindultunk a fák felé, mire valaki köhintett egyet. Jazz…

- Hé, srácok! Hova, hova? – vigyorgott, és sunyin rám kacsintott. Csak megforgattam a szemeimet.

- Csak járunk egyet. A közelben maradunk, nyugi! – szól vissza Chris, mire csak további mosolyokat, és bólintásokat kaptunk vissza.

Szótlanul haladtunk egymás mellett egy ideig, majd hirtelen megtorpant, és akkor vettem észre, hogy azon a tisztáson vagyunk, ahol ma rátaláltam. Megfogta a kezem, és elhúzott a közepéig, aztán leült. Mivel a kezem még mindig fogta, ezért én is követtem. Néhány percig összefonódott ujjainkat vizslatta, majd felkapta fejét, és én magamon éreztem a tekintetét. Felé fordultam, és elmerültem égszínkék szemeiben.

- Emmett, én meg szeretnék valamit beszélni veled. – szólalt meg váratlanul, és engem ez rántott vissza a valóságba.

- Persze, mond csak.

- Szóval… én tudod csak azt akartam mondani, hogy nagyon fontos vagy számomra, és tudom hogy alig ismersz még engem, de én már sokkal előbb láttalak téged. És szerintem nekem ezt hangosan is ki kell mondanom, már csak azért is, mert ha odaköltözöm hozzátok akkor tudnod kell hogy hogyan igazodj hozzám. Persze meg fogom érteni ha utána nem is akarsz látni, de ettől függetlenül ki kell mondanom. Emmett… én szeretlek téged. – igazából nem tudom hogy mégis mi vitt rá, de ahogy kimondta azt a szót, odahajoltam és megcsókoltam. Csodálatos lány, bátor, kedves, önzetlen, és gyönyörű. Nagyon gyorsnak tűnhetett kívülről az ahogy mi „összebarátkoztunk” de van egy olyan érzésem vele kapcsolatban mintha mindig is ismertük volna egymást. Most, így több mint 100 év elteltével újra úgy éreztem, hogy van remény. Hosszú, forró szenvedélyes csókunknak végül ő vetett végett, mert már alig kapott levegőt. Ezt a kis időt ki is használtam, arra hogy megvalljam én mit is érzek.

- Tudod kicsim, lehet hogy furán fog hangzani tőlem két nap után, de én is szeretlek. – erre a mondatra a nyakamba ugrott, és ott folytattuk ahol abbahagytuk. Egész éjjel az erdőben ott a tisztáson feküdtünk. Az első napsugarak térítettek minket észhez, és mintha a mi kis rózsaszín buborékunk egyszerre pukkant volna ki vele együtt. Észre sem vettük hogy ilyen hamar eltelt az idő. Elmerültünk egymás vágyakozó és csillogó tekintetében. Akkor jutott eszembe valami nagyon fontos.

- Chris? Neked nem kellett volna pihenned egy kicsit? – kérdeztem, és erre hatalmas vigyor jelent meg az arcán.

- Kedves hogy aggódsz! – könyökölt fel és szinte már rajtam nevetett. Most erre mégis hogyan reagáljak? Inkább csak megforgattam a szemeim és nem szóltam vissza.

- Persze hogy aggódom. Hiszen szinte alig mondtál valamit magadról! Az alvást meg azért hoztam fel, mivel te eltudsz ájulni, ezért gondoltam hogy talán alszol is. Javíts ki ha tévednék!

- Jó oké, oké. Ma ha hazaértünk mindent elmondok rendben? Leülünk a nappaliban, ha jól láttam, és megbeszélünk mindent. – már megint az a mindentudó arc! Olyan kis édes.

- Rendben, de most viszont menjünk vissza, mivel a többiek korán haza akarnak érni ma. – válaszolom, és láthatóan kicsit izgult a család reakciójától.

- Ok, de ne haragudj rájuk hogy ha valami nem fog tetszeni nekik. Megérteném.

- ugyan mi nem tetszene Chris? Boldog vagyok, és téged is kedvelnek. Nincs itt semmi gond. Egyébként hallod? Már ránk várnak. – váltottam gyorsan témát, mert már hallottam ahogy a hátizsákokat rendezik el. Persze megint mi voltunk a téma.

- Igen hallom. Már készek az induláshoz. Majd figyeld Edward képét! – válaszolt, de valami nagyon vicces dolgot láthatott, mert széles mosoly volt az arcán. Elsőre még nem tudtam mire is gondol, de amikor kiértünk a fák közül, Edward vigyorgó önelégült arca mindent elárult. Gondolom, tudnak mindent, ha más nem Alice és Edward mindenkit tájékoztatott. Még mielőtt bárki reagálhatott volna, Chris elengedte a kezem és odalépett Carlislehoz.

- Nagyon köszönöm, és szívesen elfogadom az ajánlatot. – villantott egy gyönyörű mosolyt apára, aki ettől rögtön ellágyult.

- Igazán nincs mit, és örülök nektek. Üdvözöllek a családunkban. – azzal megölelte újdonsült „lányát”, és elindultunk haza. Mindenki kedves volt Chrisszel, és mindenki meg volt döbbenve a gyorsaságán. Ahhoz képest hogy ő félig vámpír csak, meglepően sok tulajdonsággal rendelkezik. Haza hamarabb hazaértünk, így mindenki hatalmas sóhajok közepette dobta le magáról a táskáját. Mintha elfáradtak volna… Ledobtam hát én is a cuccom, aztán vettem csak észre, hogy hírtelen mindenki elslisszolt a saját szobájába, és egyedül vagyunk lent Chrisszel.

- Na mehetünk? – kérdezi tőlem mire zavarodottan összevontam a szemöldököm.

- Hova is?

- Na szerinted? Láttam, hogy körbe vezetsz. – nevetett fel, és már mindent értettem. Megfogtam a kezét, és elkezdtem vezetni a konyha felé, majd az összes helységet megmutattam neki ami a földszinten volt. Az első emeleten megmutattam neki hogy merre van Esme és Carlisle lakosztálya, és Carlisle dolgozószobája. Aztán elindultunk a másodikra, ahol Alice és Jasper szobáik voltak. Nem értem hogy minek nekik külön szoba, amikor Jazz minden éjszakát Alicenél tölt. Mindegy is mivel már odaértünk az én szobámhoz is, ami mostantól közös Chrisszel, ami más kérdés, hogy az ágyát mikor osztja majd meg velem közösen. Mondjuk erre most még gondolni sem akartam, mivel Roseval elég testi volt a kapcsolatunk, és szinte alig beszélgettünk. Ha beszéltünk is, akkor is vagy éppen ki kellett engesztelnem, vagy a divat és az ő hóbortjai volt a téma. Ne értsen félre senki, szerettem őt! Nagyon is, de akkor más voltam, és most már nem csupán a testiségre vágyom, vagy Rosera. Most Chris a legfontosabb és minden ami vele kapcsolatos. Úgy érzem, sikerült tovább lépnem, és egy új élet elé nézünk ketten.

- Halihóó!! Em szívem itt vagy? – bökdös oldalba Chris és erre már magamhoz tértem.

- Óh, igen. Ne haragudj, elkalandoztam!

- Azt vettem észre. – teszi csípőre a kezét. – Ez a te szobád?

- Nem. Ez a miénk. – jelentettem ki, mire elmosolyodott, és kinyitottam előtte az ajtót. Mindent alaposan megnézett, de úgy tűnt mintha már járt volna itt, majd leesett hogy valószínűleg ő már látta…

- Ki ez a lány? – kérdezte váratlanul, mire odakaptam a pillantásom. Chris rémült arckifejezéssel bámult a képre, amin Rosalieval voltam a 7. esküvőnkön. Odaléptem hozzá, és megnyugtatóan átöleltem hátulról, majd kivettem a kezéből a lépet, és lefordítva visszaraktam a szekrényre. Felkaptam a karjaimba, majd lefektettem az ágyra és mellédőltem én is, átkarolva a derekát. Úgy tűnt, hogy egy kicsit lenyugtatja a közelségem.

- Tudod, ő a feleségem volt. Rosalie Halenak hívták. Ő már régen, 106 évvel ezelőtt halt meg. Romániában összeakadt két újszülöttel akik végeztek vele, legalábbis ezt mondta az ottani coven vezetője. Egy valamit tudnod kell, ő a múltam. A jelenem és a jövőm pedig te vagy, szóval igazán nem kell félned semmitől sem. Itt vagyok veled és mindig is itt leszek. – néztem bele még mindig könnyes szemeibe, amiben óriási megkönnyebbülést és még nagyobb hálát láttam. Lágyan végig simítottam a hátán, és megcirógattam az arcát.

- Ígéred? – szipogta nekem.

- Ígérem. Most pedig ha van még erőd, akkor menjünk le a többiekhez, mert szerintem már mindenki lent vár minket. – nyugtatgattam.

- Tudom. És sajnálom. Nem kellett volna ennyire kibuknom. Ne haragudj rám. – mosolyodott el, és lassan felült engem is felhúzva majd lágyan megcsókolt. Az ajkai olyan puhák, mégis jéghidegek voltak, hogy még én is beleborzongtam. Szinte fájt amikor elváltak ajkaink egymástól, de tudtam hogy most le kell mennünk. Chris megmosta az arcát most még gyorsan, csak hogy a többiek ne láthassák a könnycseppek nyomait, és már egy percen belül lent is ültünk az étkezőben. A nagy asztal körül, most ismét teljes volt a létszám Chrisszel.

- Tehát, ezt a kis gyűlést most Chris miatt tartjuk, csak hogy megtudjuk milyen szükségletei, és tulajdonságai vannak az ő életének, és hogy segíteni tudjunk neki mi is. – mondta Carlisle majd Chrisre nézett, aki egy hangos sóhaj után válaszolt.

- Rendben Carlisle, kérdezzetek amit csak akartok.

- Hát először is az életfunkcióid érdekelnének. A testi dolgok, mint például a testhőmérséklet, a vérkeringés, stb. – érdeklődött apám.

- Hm… hát ver a szívem, és vért pumpál az ereimben. A vérnyomásom átlagban nem igazán magas, körülbelül olyan mint egy emberé. A testhőmérsékletem, na az fura! Az ajkaim, és az ujjaim szerintem még nálatok is hidegebb, legalábbis Emnél biztosan. A testem többi részén meg olyan lehet mint a tiétek. Aztán, a szemem színe sem változik táplálkozás után. Ami még fura az az, hogy anyámnak zöld szeme volt, Davenek emberként pedig barna. Szóval ez az élénk kék írisz valószínű, hogy a félvérségem miatt van. A bőröm, az teljesen olyan mint egy vámpíré. Falfehér, és kemény akár a gránit, viszont nem csillogok annyira mint ti.

- Értem, és mi a helyzet a táplálkozással? – folytatta Carlisle az analízist.

- Az is furcsa egy kissé, merthogy nem igazán szeretem az emberi kaját, inkább a vért, de két dolognak nem bírok ellenállni. És ez pedig a steak sült krumplival, és a kóla. Imádom mind a kettőt. – ahogy ezt magyarázta, Esme arca rögtön felderült, és ezt mindenki észrevette, amin halványan elmosolyodtunk. Mindenki tudta hogy mi járhat most anyánk fejében.

„Vajon melyik szakácskönyvben van benne, a steak elkészítése?”

Abban pedig hogy ezt gondolta, mind biztosak voltunk.

- Igen Esme, megköszönném. – szólalt meg Chris, mire mindenki kérdőn nézett rá Esmet és Alicet leszámítva. Hárman egymásra nézetek és felnevettek.

- Elmondanátok mi olyan vicces? – érdeklődött Jasper, de ő sem bírta mosolygás nélkül.

- Csak az van Jazz, hogy Esme, mire holnap hazaérünk a suliból, már finom steak -kel fogja várni Christ. – magyarázta meg neki Edward, amire már mindenki nevetett, de nem szórakozhattunk sokáig, mert Carlisle folytatta a faggatózást.

- És a pihenés? Szoktál aludni?

- Igen, szoktam. Bár elég jól bírom. Elég ha 3-4 naponta átalszok egy éjszakát. Már kezdek kicsit fáradt lenni, szóval szerintem a mai pont ilyen alvós lesz.

- Tudod, ez lenyűgöző. Még sohasem láttunk hozzád hasonlót, és ha te nem keresel meg minket akkor nem is tudnánk erről semmit sem. Nagyon boldogok vagyunk hogy a családunk tagja lettél. Bár tudom hogy ez mind nagyon gyorsan és váratlanul ért mindenkit, de hát vámpírok vagyunk! Tartani kell a sebességet. Most pedig mehettek, vége a kis gyűlésünknek. – zárta le Carlisle a dolgot, mire mindenki eltűnt. Esme vásárolni, Carlisle éjszakás műszakra ment a kórházba, Bella és Edward a rétjük felé vették az irányt, Alice és Jasper meg valószínűleg fent vannak. Chris csak nézte ahogy mindenki feláll és eltűnik az asztaltól, és mikor ketten voltunk már csak, akkor vettük észre hogy odakint alkonyodik.

- Emmett, fáradt vagyok. – motyogta nekem dőlve, mire felkaptam és a karjaimban vittem fel a szobánkba. Lágyan az ágyra fektettem, és betakartam.

- Aludj csak kicsim, itt leszek és őrzöm az álmod és téged. – mondtam, mire hátat fordított nekem, de a karomat maga elé húzta és belepuszilt a tenyerembe.

- Szeretlek, és jó éjt! – motyogta már félálomban, és én erre csak közelebb bújtam hozzá és a fülébe suttogtam.

- Én is, szép álmokat. – azzal elnyomta az álom, és egész éjjel alig mocorgott. Talán egyszer, kétszer bújt közelebb hozzám.