Van Remény - 9. fejezet

9. fejezet: Rosalie


(Chris szemszöge)


Amikor Esme kiadta magából minden dühét, és ez nem rám hanem Rosalie irányába összpontosult, akkor egyszerűen nem tudtam mit csinálni kavargó érzéseimmel. Leugrottam a konyhapultról, és mint egy kislány, Esme ölébe bújtam és csak sírtam, sírtam és sírtam. Enyhén szólva is hisztérikusan viselkedtem, de egyszerűen eluralkodtak rajtam egy egész évszázad szenvedései. Minden megpróbáltatásért és fájdalomért most találtam meg azt, akin kisírhatom magam. Ott ülhettem már vagy fél órája amikor felemeltem a fejem, és Esme szemébe néztem. Rengeteg érzést láttam a szemében, és nem tudtam ott tartani a tekintetem, mivel úgy érzem nem érdemeltem meg. Körbenéztem és mindenki engem figyelt, egy embert leszámítva. Emmett a földet bámulta, és egyáltalán nem itt járt. Nagyon rossz érzésem lett ezzel kapcsolatban, és ekkor már az érzelem kitörés határán álltam megint.
- Ó, az isten szerelmére! - kiáltott fel Jasper a nappaliban, de hallottuk ahogy közeledik a konyhához.
- Chris hagyd abba, vagy felrobbanok! De tényleg! Ennyi bűntudatot és fájdalmat nem tudok elviselni. Sajnálom de nem megy, nem bírom feldolgozni. Kérlek ne gondolj a múltra! Most már mindent elmondtál, és látod hogy senki sem haragszik rád. A családunk tagja vagy, még ha te nem is tekinted magad annak. És ti, többiek, ezt a sok sajnálatot és hálát is fejezzétek be, mert így nem tudok Rosera koncentrálni. Alig tudom így tartani így is. - kelt ki magából, és mindenki csak bámult rá. Felálltam, és megöleltem Jaspert.
- Köszönöm! - súgtam a fülébe, de mindenki hallotta a helységben.
- Mindenkinek köszönöm! - bújtam ki az ölelésből és a családom felé fordultam.
- Nagyon szeretlek titeket, és csak azért nem mondtam el Rosaliet mert ez nem csak nektek de nekem is fájdalmas lett volna. Tudom el kellett volna mondanom, de ezen már nem változtathatok. Meg tudtok bocsátani? - tettem fel a legfontosabb kérdést.
- Chris, a családunk tagja vagy, és mi mindent megbeszélünk, ha ezt be tudod tartani, akkor minden további nélkül elfelejtjük. - jelentette ki Carlisle.
- Na persze... - horkant fel Emmett, mire mindenki hitetlenkedő és döbbent tekintettel meredt rá.
- De Em... - kezdett volna bele Alice, de én félbeszakítottam.
- Srácok kimennétek egy picit? Szeretnék beszélni Emmettel. - mondtam egy kicsit erélyesebben, mire mindenki egy szó nélkül távozott. Em még most sem nézett rám, hanem kimeredt az üvegfalon, miközben a konyhapultnak támaszkodott karba tett kézzel. Odaálltam elé, mire lenézett rám. A tekintetétől megrezzentem. Teljesen fekete lett, és olyan düh, csalódottság és fájdalom volt benne, hogy úgy értem a szívem teljesen összefacsarodott.
- Nézd Emmett sajnálom! Mégis hogy kellett volna elmondanom? Az tetszett volna például hogy: " Hé szívem, ismerem a volt nejed, aki történetesen a mostoha anyám akar lenni." Annyi mindenen kellett keresztül menned, nem akartam még több fájdalmat okozni. Persze ez nem ment fel a tény alól miszerint senkiben sem bíztam annyira hogy elmondjam neki. Meg ott volt az is, hogy ha elmondom neked, és tudni fogod hogy él, majd őt akarod helyettem. - hajtottam le a fejem. Csak most jöttem rá, hogy ez volt a legnagyobb félelmem azóta, mióta megláttam a képen Em oldalán. Micsoda egy önző szemét vagyok. Hirtelen egy lágy érintést éreztem az államnál, és az illető felemelte a fejem hogy a szemébe nézzek.
- Soha senkit nem szerettem még annyira mint téged. Még most sem, hogy ott fekszik kint, még most sem, hogy lebuktál. Egyszerűen haragudni sem tudok rád. Viszont borzalmasan fáj, és csalódott is vagyok. Megérdemeltem volna annyit hogy elmond. De ha nekem nem is, akkor Alicenek vagy Carlsilenak. De te mindenkit átvertél nem csak engem. Most mégis, még csak haragudni sem tudok rád. - simogatta az arcom Em miközben beszélt hozzám. A könnyek elszorították a torkom, de azért megpróbáltam valamit kinyögni.
- Mindent megteszek, hogy újra 100 % -osan megbízhass bennem. Szeretlek!
- Ajánlom is, és én is szeretlek! - motyogta az ajkaimba, majd megcsókolt. Ebben az egy csókban minden benne volt. Harag, düh, csalódottság, bizalmatlanság, szerelem, öröm, rajongás, és a remény. Nagyon hosszú csók volt, és vagy tíz percig biztos eltarthatott, de aztán megzavartak minket. Bella... ki más?
- Khm... bocsi, de Jasper teljesen kikészült a sok érzelem miatt, és Rosalie fel fog ébredni. Alice szerint úgy nagyjából két perc múlva. Nektek is ki kellene jönni. -mondta, majd Em megfogta a kezem, és kihúzott a nappaliba. Amint kiértünk, és meglátták a többiek hogy minden oké, látványosan megkönnyebbült mindenki. Em nem bírta ki és kiröhögte őket.
- Jó tudni hogy ennyire izgultok miattunk. - nevetett, és most még jobban megkönnyebbültek a többiek.
- Jó elég, Én nagyon kíváncsi lennék rá hogy a drága Rose mit keres itt, és miért nem köszönt be. - morogta Bella, és most komolyan félelmetesnek hatott.
- Ahogy mindenki lányom. Jasper! Keltsd fel! Hadd halljuk a történetet. - tett rendet Carlisle.
-Rendben, de Bella gyere ide a másik oldalára. Te vagy a legerősebb a családban, te le tudod fogni. - mosolygott Jasper, Bella pedig bólintott, majd odament és felültette Rosaliet és a vállára tette a kezeit.
- Oké, Jazz keltheted. - mondta Bella, tiszta csilingelő hangján. Jasper hangosan kifújta a levegőt, majd mindenkit elárasztott a nyugalom, Rose szemhéjai meg megrebbentek. Pislogott néhányat, majd körbepillantott. Amire senki sem számított, az a hatalmas fájdalom és öröm keveréke ami az arcán volt.
- Minek örülsz ennyire? - tette fel a mindenkit foglalkoztató kérdést Jasper.
- Annak hogy lát minket. Emmett és Chris ebbe nem tartoznak bele. - mondta Edward, majd Rose szólalt meg.
- Már el is felejtettem milyen idegesítő ha turkálnak az agyamba. - horkantott fel, mire Edward gúnyosan elmosolyodott.
- Mintha lenne mibe. - szólt bele ingerülten Alice. Ilyet se hallottam még soha tőle. Persze Emmettnek tetszett a poén és hangosan nevetni kezdett rajta. Akkor hirtelen összeakadt a tekintetem Roseéval, és abban óriási fájdalom volt. Nem bírtam elviselni, ezért oldalba vágtam Emmettet.
- Áu! Ezt meg miért? Nem én voltam most a humorzsák. Ne engem bánts. - háborodott fel, de a karjait a derekam köré fonta még szorosabban.
- Igen, de te kezdtél úgy hahotázni, hogy majd ránk omlott a három emelet. - szúrtam le.
- Srácok, ez nem a legalkalmasabb pillanat. - szólt ránk Bella. - Szóval Rose, mit keresel itt? - kérdezte meg Bella a lényeget.
- Hogy én? Inkább Chris mit csinál itt veletek!? - förmedt rá a többiekre, de csak azért mert Bella a háta mögött állt és nem tudott a képébe mászni. - Egyébként Dave küldött. Chris gyere haza hozzánk. Te hozzánk tartozol. - fordult most már felém. Na erre lettem igazán dühös.
- Igen? Hát most nagyon figyelj rám! Évekig, sőt évtizedekig tűrtem ahogy te és az apám sanyargattok. Eszem ágában sincs visszamenni. Látod ezt itt? - emeletem fel a nyakamból a láncot a címerrel. - Én ide tartozom. A szerelmemmel, és a testvéreimmel és a szerető szüleimmel együtt. Ők az én családom. - jelentettem ki büszkén, mire hét csillogó, és hálás szempár fordult felém.
- Tudod mit? Ettől hányingerem van! Idenézz kicsikém! - mosolyodott el gúnyosan, és előhúzott a zsebéből egy nyakláncot, amin egy nagy Cullen címer volt. - Hát itt a te szerető családod. majd téged is eldobnak mint engem. A szerelmed, a testvéreid, a szerető szüleid. És soha, de soha nem fogod megtudni hogy miért nem voltál nekik elég jó! - üvöltötte. Mondanom sem kell, hogy síri csend telepedett a házra. Mindenki megfagyott, és még levegőt sem vett rajtam és Rosen kívül, aki hangtalanul zokogott.
- Mi a franc? - ugrott fel hirtelen Edward. Gondolom a gondolataiban olvasott. Majd hirtelen odament Rosehoz, letérdelt elé, és átölelte. Bella karjai lecsúsztak a válláról, és neki is meg kellett kapaszkodni a kanapé támlájában. Mindenki halálra vált arccal figyelte az eseményeket, és csodálkozva néztek az Edward-Rosalie párosra. Ha jól hallottam ilyet még régen sem lehetett látni tőlük nemhogy most.
- Na jó, elég! Most azonnal elmondod hogy ez mit jelentsen, mert egy szavadat sem értjük. - kelt ki magából megint Esme, miközben Rosaliet és Edwardot vizslatta. Ma ez már a második.
- Majd én elmondom. - bújt ki Edward az ölelésből, és Rose hálás tekintettel nézett rá. Hálás? Rosalie Hale? Mi van itt?
- Régen, amikor Em és Rose elváltak egymástól, Rosenak azt mondták, hogy két újszülött megölte Emmettet. Majd Carlisle aki személyesen is találkozott Roseval, megmondta neki, hogy nincs helye többé a családunkban. De ezt nem értem... Carlisle nem ment sehová Rose. Na mindegy. Szóval Rose ez után találkozott a Romániai coven vezetőjével, aki mint kiderült Robert. Ő ugye Rose öccse. Robert mutatta be Davenek, és azóta együtt van Davevel. Mivel azt hitte hogy hátat fordított neki az egész család, ezért abbahagyta a vega életmódot is. - mondta Edward, mire mindenki csak hallgatott.
- Igen így volt. Te eljöttél a Romániaiakhoz, és a szobámban beszéltünk. Mondtam hogy csak egy kis időre van szükségem Emmett halála miatt, erre azt felelted, hogy már nem tekintesz a lányodnak, és ne térjek vissza a családba. Valami olyasmit mondtál hogy elárultalak titeket vagy nem tudom. A szívem szakadt meg Carlisle! A szívem! - zokogott Rosalie, mire Carlisle összerogyott. Esme kapott ijedten utána, és megtartotta.
- Rosalie, én már legalább 200 éve nem voltam Romániában. Neked pedig soha de soha nem mondanék ilyet. A lányom vagy, és szeretlek. Ki tehette ezt a családunkkal? - fakadt ki Carlisle.
- Akkor most mi van? - tette fel szerelmem a nagyon értelmes kérdését.
- Ajj Emmett. Szóval, a románok megrendezték a halálotokat egymás számára, hogy szétszedjenek titeket. Ezzel gyengítették a Cullen családot is, és Robert visszakapta a húgát, na meg persze gondolom Dave keze is benne lehet a dologban, mivel ő meg kapott egy álomszép feleséget. - foglalta össze Alice. Esme felzokogott, és megölelte Roset, Carlisleval együtt. Jasper és Alice is odabújtak hozzájuk, csakúgy mint Edward és Bella. Emmett ottmaradt velem, de annyira elgyengült a szorítása derekamról, hogy simán lecsúsztak rólam a kezei. Nem tudom miért, de a pillanat az ahogy újra együtt vannak az mindennel felért. Olyan megrendítő volt, hogy csakúgy potyogtak a könnyeim, amiket Emmett nem győzött letörölni. Kedvesen mosolygott rám, és látszólag egyáltalán nem érdekelte Rosalie. A nagy családi összebújásnak hamarosan vége lett, és Bella tette fel megint a legfontosabb kérdést.
- Akkor most mi lesz Rosalieval, és mit csinálunk Chris apjáékkal? - nézett körbe komolyan Bella.
- Megölöm őket. Robot és Davet is. Megérdemlik a halált. Megkeserítették az életem, és Dave még a saját lányáét is. - mondta Rosalie, és ökölbe szorult az ökle. Majd rám, és Emmettre nézett. - Chris? Sajnálom a sok piszkálódást és undokoskodást, de az a sok kék-zöld folt nem amiatt volt rajtam mert a vadászatokon szereztem. Davenek nem lehetett ellent mondani, és muszáj volt. Azt mondta mindig, hogy jót tesz a gyereknek a szigorúság. Persze, ha nem értettem egyet vele, akkor én i kaptam egyet kettőt. - hadarta el Rose, és mindenki hangosan felhördült. Nekem tátva maradt a szám. Szegénynek ugyan olyan rossz élete volt mint nekem.
- Megbocsátok Rose, de akkor miért nem tettél valamit? Dave se nem olyan jó harcos, sem olyan okos mint te. - értetlenkedtem.
- Azért, mert azt mondta, hogyha segítek neked megöleti a Culleneket is. A Románok sokan vannak. Na meg szerettem is. Nem viccből mentem hozzá. Nagyon szerettem őt Chris. - vallotta be.
- Jah, izé, Rose! Bocs a rúgásért. De nem tudtam mit csináljak és ez tűnt a legkézenfekvőbbnek. - motyogta Bella.
- Semmi gond. Már nem fáj. De szép volt. - mosolyodott el.
-Kösz. Akkor most mi lesz? Mert egyedül nem szállhatsz szembe mindenkivel. Segítünk mi is! Igaz srácok? - lelkesült be Bella.
- Persze.
- Igen.
- Naná! - mondta mindenki, utóbbit persze Emmett. Mire Rose ránézett, és megint ott volt az a sok fájdalom a szemében.
- Nem lehet. Évekig azért tűrtem mert titeket akartalak megvédeni. Nem most fogok mindenkit feláldozni. - hebegte Rose.
- A családunk tagja vagy, még mindig. Mi pedig, senkit sem hagyunk cserben. Egyébként is sok barátunk van. A Denaliak, sőt a Volturiból is páran. Bella elég jóban van velük, mivel ugye vissza kellett menni megmutatni hogy átváltoztattuk. Aro imádja. Szóval ne félts minket. - bátorította Emmett. Így hát mindent átbeszéltünk, és mindenki utazni és telefonálni indult, hogy időben felkészülhessünk a harcra.