Van Remény - 11. fejezet

11. fejezet: Vihar előtti csend 2/2.


(Chris szemszöge)


Korán ébredtem. De olyan korán, hogy még a nap sem kelt fel. Ránéztem az órára az éjjeli szekrényen, és az hajnali négyet mutatott. Mivel teljesen kipihentem magam, ezért felkeltem és elmentem tusolni. Nem tudom hogy Emmett mikor akart felkelteni, de még akkor sem volt a szobába, amikor kijöttem a fürdőből. Odasétáltam a méretes gardróbomhoz, és most jött a nagy dilemma! Mit vegyek fel? Elvégre, ma jön a Volturi, és a Denali klán is. Mivel szőke hajam van, egyértelműen jól állnak a világos, és az élénk színek, ezért kivettem egy fehér vászon csőnacit, és egy ezüst flitteres felsőt. Nem igazán éreztem így magam még elég jó megjelenésűnek, amellett, még mindig volt egy óriási heg a bal vállamon. Kösz Rose... Ezért, úgy döntöttem, inkább még felveszek egy fehér bolerot is, meg tettem egy szép ezüst színű övet a nadrágomba is. Bár nem csúszott volna le rólam a nadrág, de kiegészítőnek egész jól nézett ki. Felkaptam az egyik kedvenc magassarkúm (persze fehér), majd visszamentem a fürdőbe. Amint belenéztem a tükörbe, egy kicsit elszörnyedtem. A nyakamon is látszódtak még a zúzódások, így begöndörítettem a hajam, hogy lágy csigákban hulljon a hátamra, és a vállaimra. Így már legalább azok sem látszanak annyira. Mondjuk nem mintha a vámpíroknak ne tűnne fel az ilyesmi, de attól még látják az igyekezetet is. Amint újból visszatértem a szobába, egy mennyei illat csapta meg az orrom. Mélyen beleszippantottam a levegőbe, és... hmm... steak és... és sült krumpli. Mennyei. Esme főz nekem. Elmosolyodtam, majd nagy lendülettel elindultam lefelé. A konyhából hallottam a hangokat, így a nappalin keresztül oda indultam. De várjunk csak! Megtorpantam, majd beleszagoltam a levegőbe. Idegen vámpírok vannak a házban. Aztán eszembe jutott, hogy biztos a Denali klán az, mivel ők pár óra alatt ide tudnak érni. Na jóh, gyerünk Chris szedd össze magad! Ők gyakorlatilag az unokatestvéreid... most már... Elindultam, és közben meghallottam Emmett mackó szerű röhögését, és szélesen elmosolyodtam. Már hallottam is hogy egy idegen férfival beszélgetnek, és valami félresikerült vadászatról van szó. Mi máson röhögne ennyire? Biztos valaki bénázott... Ekkor már csak két lépésre voltam a konyhától, így betudtam azt az utolsó kettőt is.
- Jó reggelt! - köszöntem illedelmesen, mire mindenki felém fordult. Négy új arcot fedeztem fel, két sötét hajú vámpírt és két egészen szőkét. Az egyiknek szinte ugyan olyan színű haja volt mint nekem.
- Szia kicsim! - jött oda Em és megcsókolt. - Gyere bemutatlak a családunk egy kicsit távolabbi tagjainak. - húzott be a többiekhez.
- Oké. - vigyorogtam.
- Chris , ők itt Carmen és Eleazar. - mutat a két sötét hajú vámpírra. A nő, mint kiderült Carmen odajött és megölelt. Szinte már olyan volt mint Esme ölelése, bár azt nehéz felülmúlni.
- Nagyon örülök neked Chris. Milyen csinos vagy! - mosolygott rám Carmen.
- Öhm... izéé... köszönöm, és én is örülök nagyon is.
- Chris! Én Eleazar vagyok! De gondolom ezt már láthattad! - jött oda mosolyogva és fogta jobb kezem a markába. Értetlenül néztem rá. Honnan tudja?
- Elnézést, de honnan tudja? - kérdeztem.
- Oh, Chris, én képes vagyok bemérni a képességeket. A tiéd egészen figyelemreméltó. - mondta még hatalmasabb vigyorral, és furcsa de átható tekintettel.
- Nos, akkor már értem. Viszont nem láttam semmit sem, mert erről Bella tesz. Ha a közelben van, mondjuk úgy két mérföldön belül, akkor nem igazán vagyok használható. - magyaráztam, mire kicsit ledöbbent, de nem volt sok ideje elcsodálkozni, mert egy izgatott szőke lány, akinek a haja olyan mint az enyém, arrébb tolta.
- Szia Chris! Én Kate vagyok! Úgy örülök hogy találkoztunk! Van még egy unokahúgom! Szuper. - lelkendezett kacagva. Olyan édesnek tűnt, és leginkább Alice szőke változatának ment volna el. De aztán amikor megakart ölelni, akkor hirtelen elhúzódott, majd odaszaladt a dohányzó asztalhoz, és megfogta a lábát, ami valami nehézfémből készülhetett. Nem tudtam mit csinál, de amikor visszajött, a nyakamba ugrott. - Bocsi, de egy kicsit feltöltődött a karom. - nevettet a nyakamba.
- Oké, ebből egy szót sem értettem, de jól van. - hessegettem el a gondolatait. Mire mindenki nevetett. Azt hiszem Kate és én jól kijövünk majd egymással. Amikor Kate elengedett, akkor végre megismerhettem Irinát is. Ő inkább csendesebb lány volt, de ő is gyönyörű. Nagyon jól elvoltunk, amikor hirtelen hiányolni kezdtem két személyt. Az egyik persze Bella volt, már vártam a reggeli szócsatánkat. A másik pedig Tanya akivel még nem találkoztam. Így Edward felé fordultam.
- Ed? Bella hol van? - kérdeztem.
- Ahogy hallom kint a teraszon, de nem biztos. Nem mondta hová megy, de reggel sürgősen el kellett mennie, hogy egyedül legyen. Nem igazán akartam erőltetni, majd elmondja ha van valami baj. - magyarázta egy kicsit elkomorodva.
- Öhm, köszi. Esme szólsz ha kész a husi? - érdeklődtem, mert már elég éhes voltam. Wáo, éhségérzet. Rég volt már...
- Persze édesem. Menj csak keresd meg. - mondta mosolyogva, mire felálltam az asztaltól, és kimentem a teraszra át a nappalin.
- Bella? - kérdeztem, mert azért korom sötét volt, és a nappaliban sem égett semmi, ezért nem is szűrődött ki fény. Tudom, vámpírhallás, látás, de ez nálam nem olyan tökéletes. Legalábbis a látás éjszaka.
- Bella itt vagy? - kérdeztem újra, mire egy halk sóhajt hallatott valaki az egyik napozóágy felől.
- Itt. - válaszolt tömören, és tudtam hogy most nagyon morcos valamiért.
- Leülhetek melléd? - érdeklődtem egy kicsit félve, mert mi lesz ha leordítja a fejem?
- Gyere. - jött a rövid, tömör és határozott válasz.
- Elmondod? - kérdeztem amikor letelepedtem mellé.
- Nem hiszem hogy akarod tudni. Hülyeség az egész.
- Én azért mégiscsak kíváncsi lennék rá. - erősködtem.
- Hát, te ismered Tanyát? - kérdezte rám pillantva. És akkor láttam meg a szemeit. Még így a sötétben is lehetett látni hogy feketébbek mint az éjszaka. Nagy gáz van!
- Még nem találkoztam vele, de annyit tudok hogy hogy néz ki, és hogy a Denali klán "vezetője".
- Ahha, akkor nem ismered. Nem nagyon akarlak befolyásolni, de az a nő egy utolsó.... ahh, mind egy. Összevesztünk megint. Állandóan ez van. A féltékenykedése az őrületbe kerget, és olyankor felhúzom magam. Ha felhúzom magam, akkor pedig elfeketedik a szemem, és vörös köd telepszik az agyamra, a pajzsom kiengedésével egy időben. Ezt csak azért mondom, mert láttam hogy bámulsz a szemeimbe. Felidegesített. De nyugi nem a szomjúságtól van, bár egész jó illatod van. - nézett rám.
- Új tusfürdő. - humorizáltam, mire ez kicsit hatott is. Nevetett, és már kezdett is világosodni a szeme.
- Szóval mivel idegesített fel? -tértem vissza témánkhoz.
- Tudod, Tanya már vagy másfél évszázada lohol Edward után. Erre jött a kis szerencsétlen emberlány, akibe Edward beleszeretett. Már akkor is húzta emiatt Tanya a száját, sőt, az esküvőnkön úgy méregetett, mintha most rögtön el akarná törni a nyakam. Miután Edward átváltoztatott az esküvőt követő éjszaka, és hazajöttünk a nászútról, hát én összefutottam Tanyaval. Mondanom sem kell, az még jobban zavarja hogy Edwardnak most már egy halhatatlan a párja. Amíg ember voltam, valamilyen szinten abban reménykedett, hogy majd Edward úgyis megöl amikor elveszíti a kontrollját. Nos, ugye ez nem történt meg, és emiatt képtelen beismerni, hogy Ed sohasem lehet az övé. Bár Edward sohasem úgy tekintett rá mint "szabad prédára" Tanya újból és újból felkínálja magát. Még így is, hogy majd 110 éve vagyok Edward felesége. Tudod ez elég dühítő. Hiába kapja meg minden egyes alkalommal a visszautasítást, nem képes felfogni. Ma amikor megjöttek egy órája, tanya rögtön Edward szobájába ment, és a nyakába ugrott. Arra jöttem ki a fürdőből egy szál törölközőben. Az a szemét meg még rám is kacsintott Edward válla fölött. Miután kiválogattam már a cuccaimat mára, visszamentem felöltözni. Amikor újból kiléptem, Tanya ott ült a hintaszékünkben, amit még az emberi életemből mentettünk meg. Ott terpeszkedett, és hol vigyorgott, hol ellenségesen mért végig, és a mindennapjaimról kérdezgetett meg Edwardról. Nem is tudom hogy hol szakadt el a cérna, de úgy vágtam be a gardrób ajtaját, hogy eltört az egyik zsanér. Csoda hogy nem tört ketté az ajtó. Asszem ezt még meg kell köszönnöm Emmettnek. Valamivel meg van erősítve, de jó, mert simán kettétörném néha. Szóval berágtam és leugattuk egymást, persze nekem volt igazam, mert ő mi jogon van a MI szobánkba, sőt az ÉN szobámban. Ha Edward is bent lett volna, még megtűrtem volna ott a csajt, de kettesben már igazán nem fogok vele bájcsevegni. Edwardot meg ez egyáltalán nem érdekli. Mindig azt mondja hogy engem szeret a világon a legjobban, és tudom hogy így van. Ez az egyetlen szerencséje annak a libának, mert ha egy parányi esély is lenne rá hogy elvegye tőlem, akkor olyan gyorsan tépném szét, hogy még csak sikítani se lenne ideje. - hadarta el az egészet. Na most tényleg betojtam! Volt már hogy a frászt hozta rám Bella, de ez durva. Az éjfekete tekintet, és az egész kisugárzása olyan.... nem is tudom... negatív? vagy inkább fenyegető? De valamilyen szinten megértem. Én nem is tudom hogy mit csinálnék egy ilyen helyzetben.
- És most hol van a kis barátnőd? - vettem megint humorosra a figurát, hátha segít neki.
- Oh, biztos vadászik a szentem. - válaszolta gúnyosan.
- Akkor reméljük hogy biztonságban visszatér. - mondtam neki vigyorogva.
- Csak reméld egyedül. - mordult föl.
- Jó, csak ne menj utána. - hajoltam hozzá közelebb.
- Erről győzködöm magam már lassan 45 perce. - nézett rám.
- Szóval akkor ezért ülsz kint... - állapítottam meg.
- Nem, azért ülök itt kint, mert Jazz érzelmileg így is az összeomlás határát súrolja, Edward pedig megrémülne a szemeim miatt. Ami pedig egy újabb érzelem hullám lenne Jazz felé. Tehát ezért ülök itt. - magyarázta.
- Szegény Jazz... - motyogtam.
- Jah, nem kevés hülyeséggel kellet megbirkóznia az elmúlt 24 órában. - válaszolta mosolyogva, és a szeme határozottan kezdett világosodni.
- Kész csődtömeg ez a család néha. - jelentettem ki, amin mind a ketten hangosan nevettünk.
- Hát igen, néha tényleg az. De a mai nap egy különleges nap. Főleg neked. - mondta egy rejtelmes kis mosoly kíséretében.
- Na ne! - nyögtem elkínzottan. - Bella mit tervezel? - sandítottam rá gyanakvóan.
- Ne izgulj! Bemutatom néhány barátomat neked. Ők a Volturiból jönnek, és Aro bizony nagyon kíváncsi rád. Elég jóban vagyok Aroval, gyakorlatilag barátok vagyunk, mióta először jártam vámpírként Volterrában. - mondta mosolyogva, és kezdtem megnyugodni, ahogy fényesen izzó arany szemeibe néztem. Közben felálltunk, mert a reggeli köd kezdett leereszkedni és világosodott az ég. Majd egymás derekát átkarolva mentünk be a házba. Már éreztem is a kajám illatát, és hogy kész van. Még mindenki ott volt ahol hagytuk őket. Amint beléptünk, mindenki ránk nézett, és Edward aki Rosalieval és Emmettel beszélt, eltátotta a száját, amire Rose és Em is felénk fordult. Kezdett idegesíteni, és Bella sem értette hogy mi van... Megszorítottam egy picit a kezét.
- Most mi van? - kérdeztük egyszerre Bellával, és kitört a röhögés. Majd Bellával egymásra néztünk, és akkor láttuk meg a nagy dilemma nyitját. Ugyan úgy voltunk felöltözve, csak az én ezüst-fehér kombinációm helyett ő sötétkék-fekete összeállítást használt. Vicces volt hogy ugyan olyan rajtunk minden, még a hajunk is hasonló volt, mivel neki is be volt göndörítve.
- Caak a haj és szemszín más. - szólalt meg Esme. - Gyere Chris! Kivettem a husit a sütőből. Sőt már ott van az étkezőben kirakva a reggelid. - mondta újdonsült anyukám, és így mindenki elindult az ebédlőbe. Én mindig Emmett és Bella között ültem, és most sem volt ez másképp. Máskor ha ettem, mindig találtak valami elfoglaltságot körülöttem. Laptop, könyv, rejtvényfejtés, valami... De most, mindenki engem nézett. Főleg a Denali családból. Nagyon jól nézett ki a husi és a krumpli. Bőven leöntve ketchuppal, és egy pohár kóla az asztalon előttem. Megjegyzem a sok ketchup a színhatás miatt kell, és mert jobban csúszik tőle. Hozzáláttam, de még két falatot sem nyeltem le, amikor Eleazar megszólalt.
- Bámulatos... - majdnem félrenyeltem, de szerencsére egy korty kólával megoldottam.
- Micsoda? Csak eszek. - morogtam.
- Igen tudom. De... mind egy. Ne haragudj, de még sohasem találkoztunk félvérrel, és nem láttam még vámpírt sem aki fintorgás nélkül evett volna emberi ételt. Nekünk az olyan mint a homok. - magyarázta nagyokat sóhajtva közben.
- Hát, ha salátát kellene ennem, akkor asszem én is fintorognék. Azt például utálom. Nem bírom a zöldségeket, és gyümölcsöket. A keményítővel, és a fehérjével még elbírok, de a vitaminokra nincs szükségem. - mondtam, miközben tudásszomjas szemeibe néztem. Ekkor végszóra egy eperszőke lány sétált be a helységbe kecsesen, és leült Kate és Irina közé, pont szembe Bellával.
- Szia! Tanya vagyok, nagyon örülök. - biccent oda nekem, de már farkas szemeznek is Bellával. Ez így kicsit meredek lesz. Gyorsan befaltam a reggelim, a csodálkozó, és elismerő tekintetek kíséretében és felálltam hogy Esme arcára nyomhassak érte egy puszit. Nem igazán történt semmi sem egész délelőtt, azon kívül hogy Emmett és Bella el akartak rejteni engem a harc alatt. Ez volt a nagy tervük, és ezen dolgoztak, amíg én az egészet porrá nem zúztam. Ugyan is, kijelentettem, hogy semmi esetre sem hagyok el mindenkit, és legkevésbé sem fogok elbújni. Nem vagyok gyerek, és ha amúgy is jön a Volturi akkor meg nem is kell. Velük legalább dupla olyan erősek leszünk mint a Románok. Pont ezen filóztam, amikor csengettek az ajtón. Mivel épp akkor jöttem le a lépcsőn, elkiabáltam magam hogy kinyitom. Siettem az ajtóhoz, és gondolkodás nélkül nyitottam ki. Még az sem tűnt fel közben, hogy a huzat idegen "nem vegetáriánus" vámpírok szagát hozza be. Amint kitártam az ajtót, hat köpenybe öltözött csuklyás alakot pillantottam meg, és ledermedtem. Aki legelöl állt, fekete köpenybe, levette a csukját a fejéről, és azonnal megismertem Carlsile festményéről. Ő volt Aro.
- Szerbusz kedvesem!

- Jó napot! Christina Cullen vagyok. Jöjjenek csak be. - invitáltam be őket udvariasan.
- Nyugodtan csak tegezz minket. Az nem árt meg senkinek sem, és mi sem érezzük magunkat tőle öregebbnek.
- Rendben Aro. Milyen volt az út? - kérdeztem, mintha tényleg érdekelne, hogy szelték át az óceánt és egész Európát fél nap alatt, bár lehet hogy érdekes sztori lenne.
- Köszönjük, az út gyors volt. És te tudod hogy hogy hívnak? - kérdezte őszinte meglepődöttséggel a hangjában.
- Persze. Carlsilenak van egy igazán szép festménye. - mondtam, majd mindentudó mosolyt villantottam.
- Ah, már értem. Nos én Aro Volturi vagyok, és ő a bátyám Marcus Volturi. Mutatta be a másik fekete köpenyes alakot, aki most levette a csuklyáját. - Ők pedig a testőreink, és egyben családunk tagjai is. Jane, Alec, Félix, és Demeteri. - Mutatott végig az eléggé félelmetes egyéneken.
- Nos, nagyon örülök. - biccentettem vissza mindnek, kivéve Félixet, mert ő kezet is nyújtott. Rendesnek látszott, bár ő volt a legfélelmetesebb. El nem tudtam képzelni hogy ami nőies és törékenynek látszó Bellánk, hogy lehet erősebb nála!?
- Hát még én. - jött a vidám hang a hátam mögül. Bella kopogott ki a konyhából.
- Jajj, Aro! Jó újra látni téged. - ölelte meg az öreg vámpírt.
- Téged is kicsi Bella! Nos jöttünk, hoztam akit kértél, és még Marcus is jönni akart, mondván hogy úgy is ritkán mozdulunk ki. - mesélte Aro.
- Nahát Marcus! Jól tetted hogy eljöttél. - ropogtatta meg most Marcust is.
- Persze, persze, de Bella? Én sem vagyok vajból, de ne szoríts ennyire. - nyögött fel Marcus.
- Ahha, bocsi. sziasztok srácok! - ment most oda a "testőrökhöz". Amint láttam Alec, Félix, és Demetri szeretik Bellát, mert meg is ölelték egymást üdvözlésképp, de Jane más tészta volt. Olyan ellenségesen bámulta, mintha szemmel verné. Majd Bella biccentett egyet Janenek, aki erre elfordult. Nahát, mint az oviban. Ha nem lenne Volturi, most ezt a poént nem tartottam volna meg magamnak, az tuti.
- Egy ember van a házban? - kapta fel a fejét Jane. Ő állt hozzám a legközelebb. A francba! A szívem. Csak úgy vágtázik most az izgalmak miatt.
- Nem nincs. - morogtam. Minden olasz vendég észrevette a hangulatváltozásom, mert mindenki rám nézett. Majd ismét Bella mentett meg.
- Khm... Figyeljetek. Chris félig ember és félig vámpír. - mondta, mire Aroék hangosan felhördültek.
- MI? Miket beszélsz? De Bella ez lehetetlen! - makogta Marcus.
- Nem nem az. Én vagyok az elő bizonyíték. És nem vagyok kísérleti alany. - szögeztem le előre.
- Christina kérlek add a kezed. - nyújtotta felém Aro a sajátját. Nem tudtam mit akar, de bátorítóan rám mosolygott. Ezért belecsúsztatta a kezemet az övébe. Amint megfogta a kezem, mintha megdermedt volna. A szemeit behunyta, és erősen koncentrált. Vagy 4-5 perce ott állhattunk, amikor végre felnézett, és sajnálattal és csodálattal vegyes érzéseket láttam a szemében. Most mi van? Nem kell engem sajnálni! És még mindig fogja a kezem.
- Igen fogom, és így látom a mostani gondolataidat is, és megnéztem az összes eddigit. Szóval Emmett a te párod. Ez érdekes. De legalább már mindent tudok erről a Román ügyről is. Egyszerűbb mintha valaki el akarná magyarázni. - mondta, miközben engedte kicsúszni a kezem az övéből.
- Akkor most mindent láttál? Mindent mindent? - kérdeztem félve, és hallottam Bella kuncogását. Tudtam hogy ő megérti miért kérdeztem. Nem lenne jó ha a szexuális életembe is betekintést nyerne Aro.
- Attól tartok mindent mindent. De ne izgulj! Nem fogja kipakolni a szennyest. Mi is így jártunk Edwarddal. Sőt az egész nászutunkat. Szóval ne légy zavarban. - nevetett rajtam nővérem.
- Jó mindegy. - morogtam, és újra végignéztem a társaságon, és Demetri vigyorgó fején megakadt a tekintetem.
- Most mi olyan vicces? - kérdeztem rá, mire még szélesebb lett az a bizonyos vigyor.
- Semmi csak olyan édes volt ez a rémült-durcás arckifejezésed. - nevetett, és Alec is csatlakozott hozzá. Na jó, lássuk csak. Alec alacsonyabb nálam, hiszen, jó ha testileg van 14-15 éves. Őt legyűröm. Demeteri meg... majd szólok Bellának. Nem lesz itt humorgyár.
- Ha-ha. Inkább menjünk az ebédlőbe, Carlisle már vár titeket, és a Denaliak is. - morogtam.
- A Denaliak? Hisz ez nagyszerű. Most beszélhetek végre Katevel. - örvendezett Aro.
- Igen, mindenki itt van már. De nem az ebédlőbe megyünk, mivel mindenki felvonult a tárgyalóba ahogy megjöttetek. Fent van a harmadikon, egy nagy üres szoba, és vettünk bele egy konferencia asztalt. Ott mindenki kényelmesen elfér, és kidolgozhatjuk a tervet. - mosolygott Arora, mire az átfogta a derekát és magához húzta. Úgy lépkedtek utánam halkan sutyorogva. Majdnem 100 % -ig biztos voltam benne hogy rólam van szó. Mikor felléptem az első lépcsőfokra, valaki a könyököm alá nyúlt, mintha most tanulnék tűsarkúba lépcsőzni. Odanéztem, és majdnem ugrottam két emeletet. Demetri fogta meg a karom, amit ki is húztam rögtön. Eléggé megbántott képet vágott.
- Köszi de tudok járni. - világosítottam fel.
- Oké, csak gondoltam segítek hogy ne ess el ebben a cipőben. - mondta, és már vigyorgott megint.
- Szerinted mióta esnek el a vámpírok? Vagy vesztik el az egyensúlyukat? - kérdeztem durcásan.
- Te csak félig vagy az, és ezért gondoltam hogy... - mentegetőzött volna, de félbeszakítottam.
- Tudod, azért mert az anyám ember volt, még nem küzdök semmiféle hátránnyal. Azon kívül hogy szoktam emberi kaját enni, és néha aludni, még teljes értékű vámpír vagyok. Ugyan olyan erős mint a többiek nagy része, és ugyan olyanok a képességeim, sőt a jövőt is látom időnként. Szóval ne nagyon bízd el magad ezzel a félvér dologgal. - torkoltam le.
- Mindig így mutatkozol be? - kérdezte meg szemtelenül.
- Nem, csak neked, csak most. Limitált kiadás. Élvezd ki. - mondtam, majd akkor már a második emeleti lépcsőfordulóban voltunk.
- Harcias egy lány vagy Christina. - röhögte.
- Te meg idegesítő egy pasi vagy Demetri, és csak Chris. - mosolyogtam rá. Amilyen idióta volt ez a vámpír, annyira bírtam is. Ritka az ilyen.
- Oké, akkor csak Chris. Szóval akkor azért jöttünk hogy kinyírjuk apádékat? - uhh, ez így elég nyers megfogalmazás....
- Hát végeredményben igen. De nem mi fogunk támadni. Dave bizonyára már hazaért a Románokhoz, és látomásom is volt. A Baseball réten lesznek egy hét múlva. De vagy 50-en. Sokan vannak. Csak ennyit láttam. Alice meg még ennyit sem. - avattam be.
- Majd lesz valahogy. Ránk férne már egy jó kis bunyó. Lassan 10 éve hogy csak a kaját hordjuk. - panaszolta.
- Hé! Az én anyukám ember volt. Szóval ne merészeld kajának hívni őket. - lengettem meg az ujjam az orra előtt.
- De Chris, számunkra csak azok... - motyogta mellettem.
- Az lehet, de számomra nem. Én inkább eljátszok egy grizzlyvel, mint egy nővel az egyik sikátorban. - vágtam vissza.
- Egészségedre. - nevetett megint. Ezek a hangulat változások... Még Emmettnél is szörnyűbb. Gondolatmenetem végére odaértünk a tárgyaló ajtajához, és be is nyitottam kopogás nélkül. Tekintetemmel Emmettet kerestem, és amikor megláttam, rögtön észrevettem hogy elég morcosan néz a szorosan mögöttem álló Demetrire. Óh anyám... Inkább odamentem és hozzábújtam. A megbeszélés elég hosszú volt, de megérte, mert kidolgoztuk a tökéletes tervet. Ha eljön a harc nem lesz menekvés, főleg miután végre felvilágosítottak róla hogy mire képes Alec és Jane. Így már nem is olyan bombabiztos az hogy lenyomnám Alecet. A közelébe sem tudnék menni. Na ennyit erről... pedig milyen jó szórakozás lett volna. Majd Rosalieval gyakorolok a héten. Mert erre a hétre mindenkinek ez a programja. Marcus és Jazz kidolgozták a stratégiát, amire még rá kell gyúrni.