Más élet és a Volturi - 14. fejezet

14. fejezet: Ünnepélyes búcsúzás


Az egy hét gyorsan és eseménydúsan telt. Ahogy Clara és Tia elkezdték megszervezni a partit, mindenki tudomást szerzett róla. Komolyan mondom, ha ezen a héten vagy ötven Volturi tag nem keresett meg, akkor egy sem! Mindenki kifejezte elismerését, és tiszteletét. Ez alól persze csak Jane volt kivétel. Az ő ura Caius volt, és mivel ő már nincs velünk, ezt a szerepet Aro vette át. De engem, engem nem tud vezetőként elfogadni. De legnagyobb sajnálatára, kénytelen lesz elviselni engem azon alkalmakkor, amikor ellátogatok körülnézni. Mióta mindenki megtudta a dolgot, azóta nem tudok úgy végig menni a folyosókon, hogy ne akadnék bele egy vagy két segítőkész vámpírba. Még a gondolat is hátborzongató! Kedves emberevő vámpírok… Talán rosszabb bárminél, de igazából ez a Volturi. Aro vallomása óta a mi kapcsolatunk is megváltozott. Nem mondanám hogy rosszabb lett, sőt inkább mélyült. Noha nem a barátságunk lett szorosabb, hanem a vezetői kapcsolat köztünk. Azzal hogy beléptem a hármasba, Marcus és Aro a bátyáim lettek, de ettől még ez a kapcsolat igencsak hivatalos. Nem akartam sokkal szorosabb kapcsolatba kerülni velük. Egyrészt, mert mégiscsak elraboltattak a családomtól, másrészt, pedig bőven elég ez a „testvéri-vezetői” viszony. Az „igazi” testvéreim és szüleim, szerelmemmel együtt holnap alkonyatkor érkeznek meg. Este lesz a parti, és az éjszakát pedig itt töltik. Alig várom hogy Edward lássa a szobám. Na persze Alice –nek is meg kell mutatnom, és rá kell beszélnem Edward –ot, hogy had csináljuk meg az otthonit is ilyenre. Ma viszont van még egy dolog amit el kellett intéznem. Odamentem az asztalomhoz, amin egy csokor vörös rózsa volt, ezeket még Marcus –tól kaptam. Kivettem belőle a legszebbet majd elindultam le a föld alá, az ősi járatok egyikébe. Abba a járatba amely a kriptákhoz, és sírkamrákhoz vezetett. Ahogy elhaladtam a kamrák bejárata előtt, éreztem hogy egyre közeledek hozzá. Azóta nem jártam itt, mióta síremléket állítottunk neki. Majd amikor megláttam azt amit kerestem, megtorpantam. Ott állt előttem a gyönyörű fekete márvány sír, aminek a tetején vízcseppek voltak. Gondolom a magas páratartalom miatt. Közelebb mentem majd megálltam előtte. A síron csak ennyi állt.


„ FELIX VOLTURI / 1446-2023/ ”

Most, ahogy itt álltam, elöntött a keserűség, és a fájdalom. Ahogy visszagondolok, egy percig sem jutott eszembe, hogy őt hibáztassam a történtek miatt. Igazából akármennyire is igazságtalannak tartom hogy önön ítélkezett az én jövőmről és sorsomról, nem tudom utálni, gyűlölni vagy megvetni. Ő csak azt tette, amit a szíve mondott neki, és kellemes 15 évet töltöttünk el együtt. Imádtam vele lenni. A vadászatok, az ezután jól megérdemelt éjszakáink ( :P ), a fagyasztás óráim, minden amit csináltunk, vagy tettünk az csak a családunk és a mi boldogságunk helyezte előtérbe. Amiben még most is biztos voltam, az nem más volt mint hogy ha az újszülött éveimet nem vele töltöm, akkor biztos beleőrültem volna. Nem tudom hogy mi lett volna ha Bella Cullen -ként változom már át, de egyáltalán nem bánom hogy a Volturival és Félix –vel kellett eltöltenem azt az időszakot.
- Még mindig szereted őt. – hallottam a bársonyos mély hangot mögöttem, amit már nagyon jól ismertem. Ő tudja mit érzek.
- Igen, igazad van. De tudnod kell, hogy nem élhetek örökké csak az ő emlékével. Most már Edward nélkül, nem is tudnám elképzelni a létezésem. El kell hogy menjek, hogy új életet kezdhessek, és ez nem tudom mennyire lesz lehetséges, tekintve hogy a húgod lettem. Úgy érzem, hogy elég gyakran fogjuk látni egymást.
- Igen, mondasz valamit Bella. Miért jöttél ide? Annyi fájdalmat és keserűséget mégis boldogságot érzek benned, hogy komolyan elgondolkozom rajta, minden rendben van –e veled.
- Ne félts engem bátyám. Az ok amiért idejöttem pedig az, mert el szerettem volna köszönni tőle. Nem szándékozom többet ide lejönni. A fájdalom és keserűség az ő hiánya. A boldogság, pedig gondolom azért volt, mert a közös élményekre gondoltam, utána pedig Edward –ra. Nincs semmi bajom.
- Szeretnéd hogy magadra hagyjalak? – kérdezi meg somolyogva, mert már érzi a megkönnyebbülésem a szavaira.
- Igen, kérlek. – suttogtam, mire két erős kar megfordít, és szorosan magához húz. Nem tagadom jól esett az ölelése, így visszaszorítottam, de lehet hogy erős voltam. Mert elég hamar elhúzódott.
- Rendben Bella, ha végeztél akkor menj fel Tia -hoz, már nagyon várnak rád.
- Köszönöm Marcus, és nem csak ezt, hanem mindent.
- Nem kell megköszönnöd. Te egy nagyon tehetséges és szeretni való lény vagy. Szívesen tettem mindent, és egy csepp megbánás vagy bűntudat sincs bennem. – vet rám egy sokatmondó pillantást, majd elindult felfelé. Igaza van, még mindig szeretem, és már rég megbosszultam volna, ha tudom hogy ki ölte meg.
- Esküszöm neked Félix, ki fogom deríteni, és akkor magam égetem el az illetőt. Szeretlek örökké és köszönök mindent. – búcsúztam el hangosan, majd a vörös rózsát, amit még mindig ott szorongattam, letettem a vizes márványra. Megfordultam és elindultam felfelé. Már majdnem Tia –nál voltam, amikor hangokat hallottam. Sok női hangot. A hangok Tiá –tól jöttek. Te jó ég! Ezek most akarják megtartani a ruhapróbát. Nagy levegőt vettem majd benyitottam. (Ezt is imádtam, bármikor rátörhetek bárkire, kopogás nélkül is.) Ahogy beléptem hangos sikítás és kiabálás fogadott. Ne is akarjátok megtudni, hogy milyen az, ha 15 -20 vámpírnő ront rád egy-egy aranyszínű ruhával a kezükben. Várjunk csak!
- Öhm, Tia? Miért nem vörös a ruhám? A „hármak” köpenye és ruhája általában vörös, főleg ha ünnepségről van szó.
- Ó kedvesem! Látod még mennyit kell tanulnod?! – viccelődött velem, de nem gúnyosan, ő tudja hol a határ, és egyébként is mivel Marcus felesége, ezért egyenrangú velem.
- Én ezt nem értem. Elmagyaráznád?
- Persze! Gyere Bella! – húzott az ágy felé, és leültetett a végére, majd a lányok mind körénk telepedtek, Tia és Clara pedig mellém az ágyra. – Na, kezdjük az elején. Tudod, Szt. Marcus napján, azért öltöznek pirosba az emberek, és azért ragyog vörösen az egész város, mert az a bizonyos Szent Marcus, aki persze az én férjem, Volturi Marcus, bíbor színű talárban osztotta az igét. Ez a vörös vagy piros szín pedig a mi világunkban a vért jelképezi, de főleg a szemszínre utal amit szintén az emberi vér okoz. Már pedig mivel a tiéd hamarosan aranyszínű lesz, az állati vértől, ezért úgy gondolták Aro –ék hogy hozzád illően valami arany cuccot keressünk neked.
- Uhh, ez most komoly lányok? Én meg az arany? Habár, a piros még melegebb szín mint az arany. Na jó, de nem adhattok rám akármilyen szörnyűséget, én fogom kiválasztani a ruhám. Várjatok egy pillanatot! – értetlenül néztek rám az utolsó mondatom miatt, de végül nem mondtak semmit sem. Elővettem a telefonom, és benyomtam a gyorshívásoknál a 2-es gombot.


- Szia Bella! Tudom mit akarsz. De nem akarod mégiscsak felpróbálni őket? Olyan gyönyörűen állna rajtad mind.
- Szia Alice! Köszönöm de nem. Szóval?
- Ahh, rendben. Azt fogod választani ami Renata –nal van. Gyönyörű leszel! Holnap hajnalban indul a gépünk, és késő délután fogunk odaérni.
- Tudom, beszéltem Edward –al, és köszi a ruhatippet. Holnap találkozunk!
- Abban biztos lehetsz. Szia!
- Szia.

Zsebre vágtam a mobilom, és körbe néztem a szobában. Mindenki úgy meredt rám, mint akik semmit sem tudnak Alice –ről.
- Alice Cullen –nel beszéltem. Tudjátok ő látja a jövőt… - még mindig semmi, csak az értetlen arckifejezések. Leszámítva persze Tia, Kate, és Clara. Ők csak mosolyogva csóválták a fejüket.
- Nem világos? Megkérdeztem, hogy melyik ruhát fogom választani! – erre már végre mindenkinek leesett. Néhányan nevettek, és néhányan döbbent nagy szemekkel figyeltek engem. Vajon mi játszódhatott le akkor a fejükben? Biztos valami olyasmi, mint pl. „Ennek totál elmentek otthonról! vagy Úr isten! Biztos ő lép be holnap a HÁRMAK közé?” A gondolaton jót kuncogtam, de igazából nem érdekelt. A ruhám viszont annál jobban. Renata a legtávolabbik sarokban ült, egy csillogós krém és aranyszínű estélyivel. Az utolsók között próbáltam volna fel tuti! Miért ült olyan messze?
- Mit mondott Alice? – rázott fel Kate.
- Ja ő, izéé. Azt mondta, hogy azt választom majd, ami Renata kezében van. Mindenki őrá kapta a pillantását, mire ő tüntetőleg lesütötte a szemét. Közben felállt és odahozta nekem a ruhát. Gyönyörű volt! Pánt nélküli, fűzős, az alsó része pedig a lábaimtól elállt, térd felett kissé fodros volt. Azonnal beleszerettem a ruhába, és fel is próbáltam. Szinte egész éjjel abban voltam amíg beszélgettünk a lányokkal. Nagy részük még sohasem látta Edward –ot, de én meséltem nekik róla. A végén már kezdtem attól félni, hogy holnap eljön ide és lecsapja valamelyik csaj a kezemről. Reggel, mindenki kiment a szobából, és Kate mondta hogy tíz perc múlva visszajön nekem segíteni. Az a tíz perc végül öt lett, és egy nagy bőröndöt cipelt be rajta. Kiderült, hogy az az ő sminkes bőröndje, és hogy itt is marad, mert ezentúl ez lesz az ő szobája. Gyanítottam hogy Benji miatt egyébként. Kate ápolta őt, és nagyon jól elvoltak. Kate kérésére levettem a ruhám, nagy nehezen, mivel be kellett látnom, hogy estélyibe nem jó dolog hajat festeni, meg zuhanyozni sem tudnék. Tehát, hajat festettünk, tusoltunk, sminkeltünk aztán végül visszavehettem a ruhám. Kate –től kaptam hozzá egy gyönyörű szettet is, amiben egy gyémántokkal körberakott nyakék, egy karkötő, és egy pár fülbevaló volt. Imádtam ezt az egészet. A cipőm is aranyszínű lett, azonos árnyalatú a ruhámmal. A hajamat Kate becsavarta, majd szárazra szárította. Amikor már kész lett, lágy göndör fürtök lógtak le a vállamra. Mikor még a tükör előtt tollászkodtunk Kate –vel, mivel ő is összekapta magát közben, már délután öt körül járhatott az idő. Határozott kopogás az ajtón, és megéreztem az illatát a látogatómnak, aki az ajtó előtt várt. Azon kaptam magam, hogy rohanok ajtót nyitni. Szinte feltéptem az ajtót és ő állt ott. Teljes életnagyságban itt volt előttem Edward.
- Edward… - suttogtam majd a nyakába ugrottam. – Jaj, én annyira örülök! Hogy hogy ilyen korán? Csak egy óra múlva kellett volna megjönnötök.
- Oh, Bella! Nagyon hiányoztál, és tudod, hogy vezetek. Hamar ideértünk. Már Aro –val is beszéltem, és elmondott mindent. Nagyon jó lesz úgy kicsim! Egyébként küldött neked valamit, és azt mondta hogy ezt fel kell venned.
- Igazán? Mit? – kérdeztem, mire egy bíborszínű selyemköpenyt nyújtott át nekem. Azonnal felvettem és a tükör elé táncoltam. Edward is beljebb jött az ajtóból, de Kate csukta be maga mögött. A kis ravasz itt hagyott minket. Nem mondom, érdekes színösszeállítást alkotott a ruhámmal, de nekem azért tetszett. Edward mögém lépett, majd a fülembe suttogott.
- Csodálatosan szép vagy! - szavaira megfordultam és szenvedélyesen megcsókoltam. Nem is tudom hogy mennyi ideig állhattunk ott egymás karjaiban, de egy halk kuncogás szakított félbe minket. Emmett… Szétváltunk, de épp csak annyira hogy Edward mellkasának dönthessem a fejem, majd az ajtó irányába néztünk. A családom állt ott. Mindenki, akit annak tekintek, a Volturi és a Cullen család egyaránt.
- Akár előbb is kezdhetnénk… Induljunk is a nagyterembe. – rendelkezett végül Marcus, mire mindenki elindult. A terem csodásan fel volt díszítve, elegáns és hangulatos környezetet varázsoltak a lányok. Nagyon tetszett az egész. A parti alatt rengeteg ajándékot kaptam, és jókívánságot, amelyek igazán őszintének tűntek. Amin meglepődtem az az volt, hogy Jane is eljött. Nem rontott a partin de nem is emelte annak fényét. Körülbelül négy, de maximum öt órán át tartott a kis összejövetelünk. Majd szép lassan mindenki elszállingózott vadászni, vagy épp a szobájába kikapcsolódni. Én, Edward -val indultam el a szobám felé, annak a reményében, hogy egy csodás éjszakát töltünk el ketten, még mielőtt eljön a búcsúzkodás ideje holnap. Nem gondoltam volna, hogy még ennél is nagyobb meglepetéssel fog majd szolgálni számomra.