Más élet és a Volturi - 2. fejezet

2. fejezet: Seattle…

(Bella szemszöge)

- Alice? Tanyaék hol vannak? Nem úgy volt hogy velük jöttök haza, és hogy csak holnap reggel?
- De igen Bella. Úgy volt. Csakhogy a fiúk el akarták csalni Edward-ot ma vadászni ezért mi is elrabolunk… Tanya és a többiek holnap érkeznek….


Már vagy az ötvenedik üzletbe akartak berángatni Alicék, de mivel az én koktélruhámat és a hozzá járó tűsarkút már három órával ezelőtt megvettük ezért inkább beültünk Esme-vel egy kávézóba. Rendeltünk, persze Esme nem kért semmit egy pohár ásványvízen kívül, amíg én elfogyasztottam egy kávét és egy kis teasütit. Miután távoztunk, megkértem Esme-t hogy sétáljunk egy picit. Már félúton járhattunk, amikor furcsa érzésem támadt… mintha valaki figyelne. Ránéztem pótanyámra, aki önfeledten mesélt és nevetgélt, na meg a gyerekeket figyelte a játszótérnél. Így kénytelen voltam lehiggadni, mivel ha veszély lett volna Esme-nek az feltűnne… de ekkor éles hangos csattanást hallottam és Esme eltűnt mellőlem. Hirtelen, a sokktól megdermedtem megmukkanni sem tudtam, ekkor valaki hátulról elkapott befogta a szám és berántott egy sikátorba. A földön ott hevert Esme látszólag semmi baja nem volt mintha aludt volna, pedig jól tudom hogy az, lehetetlen. Aztán aki eddig szorongatott az elengedett, összerogyva a földön kétségbeesetten kúsztam Esme felé. De akkor az a valaki felrántott és a falnak szorított, a sikátor sötétjébe bezúdúlt a napfény mire felhomály lett. Ekkor láttam meg az arcát, rögtön felismertem… sápadt arc, fekete rövid haj, óriás izmos testalkat, fekete-vörös írisz, és szürke palást, csak egy szót bírtam kinyögni.
- Felix? – kérdeztem, mire hangosan felnevetett.
- Látom, még emlékszel kedves Bella, egészen meghatódtam. – suttogta szinte belebújva a hajamba.
- Azonnal engedj el! Mit keresel te itt? – kiabáltam bele az arcába. Ez nem nagyon tetszett neki de azért elengedett, magam is meglepődtem, hogy csak ilyen egyszerűen hagyta, hogy kicsússzak a kezei közül.
- Miattad vagyok itt Bella. – válaszolja, de mégis miért? Mit tettem?
- Miattam? Ilyen messzire eljöttél egy vadászat miatt? Volterrában nincs több turista? – kérdeztem gúnyos éllel de látszólag ő ezt észre sem vette.
- Félre értesz. Nem vadászaton vagyunk! Érted jöttünk el! – Ez egyáltalán nem tetszik! Értem? És mi az hogy jöttünk? Hát nem egyedül jött? De hogy lehetek ilyen nyugodt? Sikítozva kellene elrohannom, de Esme… őt nem hagyhatom itt és ha szaladnék csak elesnék, így hát megpróbálom szóval tartani…
- Értem? Hogy hogy értem? Mit csináltam amiért a Volturi felkeres? Kik jöttek még? – borítom rá a kérdés özönt.
- Hát jó. Elmondok mindent. Mivel nem kell sietnünk, mire a Cullenek aggódni kezdenének addigra már rég Európában leszünk. Még a kicsi Alice sem láthat minket. Tudod Bella, magammal hoztam két társam is. – ekkor a sikátor sötétjébe bámult és intett egyet mire kilépett két nő a sötétségből. Az egyiket már láttam egyszer még Volterrában, a másik viszont ismeretlen volt hosszú fekete hajával és sápadt arcával és koromfekete köpenyével elég ijesztően festett.
- Bella, ők itt Heidi és Clara. Heidi-vel ha jól tudom, már találkoztál és Clara Aro felesége. Segítenek nekem hazavinni a menyasszonyom, mivel szükségem lesz egy kis emlék törésre ahhoz hogy elfelejtse az a kis ficsúrt akihez hozzá akar menni holnap. – ezekre a szavakra ismét csak sokkot kaptam… holnap lenne az esküvője és Félix „kis ficsúrnak” nevezte a vőlegényét. Ez rossz, nagyon rossz. Tudtam hogy Edward-ról mi a véleménye, ajjaj ez rólam beszél! Nem, nem nem!
- NEM! Azt biztos nem! Nem megyek hozzád, és ebben biztos lehetsz! Inkább a halál! Én Edwardot szeretem. – ordítottam rá egy cseppnyi félelem nélkül, mire kicsit elmosolyodott.
- Gondoltam hogy ez lesz a véleményed. Ezért jöttek Clara-ék. Biztos hogy tudsz a különleges képességekről amiket a Volterrai vámpírok bírtokolnak. Nos, Heidi képes elfeledtetni bárkivel bármit, és Clara, ő blokkolja az összes képességet amit csak szeretne, ami hatalmas távolságokban működik. Szóval mivel a te elméd védett ezért Aro szerint Clara képes lesz védtelenné tenni azt és akkor Heidi elvégzi az emléktörést. Akkor el fogsz aludni hosszú órákra mire magadhoz, térsz már rég Volterrában leszünk, és megkezdheted új életed velem. – ezt úgy mesélte nekem mintha éppen beszámolna egy mentorának vagy az anyjának, hogy milyen jól kitervelte az egészet. De sajnos tudtam, tudtam, hogy nem tehetek semmit, hogy hiába minden ellenállás el kell szakadnom Edward-tól bármennyire is fáj…és ebben biztos voltam. Ebben az egy dologban: fájni fog. Minden fájdalmas lesz egy ideig: az átváltozás, az Edward utáni vágyakozás, a Cullenek hiánya, Jacob hiánya…
- Jó, hát legyen. Egy feltételem van. Esme-t ne bántsátok, kérlek! – könyörgőn néztem Felix-re, de ő csak biccentett a fejével és Clara-ra nézett.
- Akkor lássunk hozzá Clara! Heidi ha sikerül akkor azonnal vedd el az emlékeit, hmm de honnan is…igen igen már tudom egészen attól amikor előszőr meglátta a Culleneket.
- Rendben, de mi lesz ha nem tudom felfedni az elméjét? Nagyon erős, olyan mintha egy burok ölelné körül, egy kis ideig eltart, amíg áttörök rajta talán percekbe is telhet…legyetek türelmesek. – hallottam a fojtott de annál inkább csilingelő hangot, és hirtelen éles fájdalmat éreztem a fejemben, mintha valaki fel akarná hasítani a koponyám…pedig senki sem volt a közelemben. Hosszú percekig csak a fájdalmat éreztem és összekuporodtam a sikátor egyik falának dőlve, mígnem hírtelen abbamaradt és meghallottam Clara csendes mondatait.
- Jó. Nagyszerű. Heidi most elveheted az emlékeit. Már nem védi semmi, de siess mert csak ellökni tudtam a védelmet, megszüntetni nem és nagyon nehéz így tartanom.
- Igen, úrnőm. – válaszolt erre Heidi és a következő pillanatban visszajátszódott az elmúlt két évem: a mai bevásárlástól, Viktórián és az újszülötteken, a Volturin, James-en, keresztül egészen „az első pillantásig” Edward-al, és az összes Cullenékkel eltöltött percem mind olyannak tűnt mintha egyre csak halványodna, mintha egy köd telepedne rájuk, míg végül elsötétült minden…

(Félix szemszöge)

Csak álltam ott hosszú percek óta és figyeltem ahogy az a csodálatos emberlány küzd az emlékeiért. Mert igenis küzdött értük. Tényleg szereti azt az idegesítő kis agyturkászt. De minden hiába amint Heidi végez a karjaimba veszem, és már itt sem vagyunk holnapra visszaérünk Volterrába, és már négy nap múlva vámpírként ébredhet. Az én feleségemként, ó Bella ha tudnád mennyire szeretlek. Mikor hónapokkal ezelőtt nálunk jártak…már akkor beleszerettem első látásra. A törékeny de annál szebb teste, a gyönyörű szív alakú arca, a hosszú vörösesbarna haj, a nagy barna szemek amik „igézőek”, ez mind megfogott, és akkor még ott van az a hihetetlenül nagy bátorság amivel besétált egy vámpíroktól hemzsegő városba. Drága Bellám, már mindenki várja hogy haza gyere hozzánk, leszámítva Jane-t és Caius-t akik nem igazán kedvelik…talán féltékenység talán félelem?...nem tudom de eleinte velük biztos nehéz dolga lesz de a többiekkel jól ellesz ő is. Miközben elmerülök gondolataimban Heidi térít vissza a valós világba.
- Félix, kapd el! – odaugrottam és megtartottam mivel elaludt. Kész, vége. Nincsenek többé már emlékei.
- Gyerünk! Indulhatunk vissza Olaszországba. Holnapra haza akarok érni. – szólítom fel a lányokat és már el is tűntünk a sikátorból otthagyva az ájult Esme-t aki szintén az emléktörés miatt aludt, nehogy elmondhassa a többinek hogy mi vittük el Bellát.
Így elindultunk vissza Volterrába…


(Esme szemszöge)


Mikor magamhoz tértem már alkonyodott. De mi az hogy magamhoz tértem? MI történt? Csak sétáltunk Bellával amikor hirtelen vámpírszagot éreztem aztán minden elsötétült… Ó édes istenem! Hol van Bella? Elvitték? Nem emlékszem semmire. Gyorsan elővettem a mobilom és hívtam Alice-t, aki már vagy húsz nem fogadott hívást hagyott. Első csörgésre felvette.
- Esme? Hol vagytok? Annyira aggódtam! Miért nem vetted fel? Jól vagytok?
- Jajj drágám! Nem vagyunk jól! Nagyon nem! Engem leütött egy másik vámpír azt hiszem de nem biztos, Bella pedig eltűnt…és itt fekszem egy sikátorban! Ti hol vagytok? Nem láttál semmit sem?
- Leütöttek? Bella eltűnt? Nem láttam semmit! Anya gyere ide a kávézóhoz! El tudsz idáig jönni?
- Persze, egy perc és ott vagyok! – erre lecsaptam a telefont és már rohantam is egy perc múlva már a kávézónál voltam, ahol a lányok vártak rám mind a ketten rémült arckifejezéssel.
- Mi történt? Anyu jajj úgy féltettünk! De jó hogy jól vagy! Bella hol van? – ugrott a nyakamba Rose, ha a vámpírok tudnának sírni akkor szegény kis drágám már nem látna a könnyektől.
- Én jól vagyok Rose! De Bella eltűnt…én nem tudom mi történt nem emlékszem semmire sem! Biztos az tette aki elvitte Bellát. Egy másik vámpír szagát éreztem de nem volt ismerős, egyáltalán nem. Mikor felkeltem akkor már a szag elhalványodott szinte érezni sem lehetett. Mostanra messze járhatnak! Szólni kell a srácoknak, főleg Edward-nak és meg kell találnunk Bellát! Fel is hívom… - elszorult torokkal és síros hanggal kezdtem tárcsázni Edward-ot hogy elmondjam neki, hogy élete szerelmét most rabolta el egy vámpír! Kicsörgött egyszer, kétszer, addig kihangosítottam aztán Ed felvette.
- Halló? Anya? Mi az? - persze rögtön rákérdez…tudja hogy ha minden rendben lenne nem hívnám…
-Edward? Annyira sajnálom kicsim! Sétáltunk Bellával amikor valaki leütött vagy nem is tudom hogy mi lett velem, a lényeg annyi hogy minden elsötétült és kb. öt perce tértem magamhoz…Bella eltűnt én meg vámpírszagot éreztem abban a sikátorban ahol feküdtem…fogalmunk sincs hogy mi történt…
- Mi? Bellát elrabolták? Esme ez hogy lehet? Ezt nem hiszem el! NEM! És ráadásul vámpírok? Alice akkor hol volt? Rosalie?
- Sajnáljuk Edward, nem láttam semmit és mi egy másik üzletben voltunk Rosalie-vel, amikor Esme és Bella sétálni mentek…jajj miért nem láttam semmit? Ez az egész az én hibám! Istenem! Úgy sajnálom! Hol lehet Bella? - Alice teljesen kiborult….
- Figyeljetek! Carlisle, Jasper, Emmett, és én utánatok megyünk Seattleben találkozunk és megkezdjük a keresést ne pánikoljatok, kérlek! Jajj Bella muszály megtalálnunk! Fél óra és ott vagyunk! – azzal lecsapta a telefont. Ránéztem a lányokra, Alice arcán mérhetetlen fájdalom keveredett a bűntudattal és a félelemmel, szegény Alice magát hibáztatja, mert nem látta, pedig ez az én hibám csak az enyém! Rosalie is meg volt rémülve, de ő fele annyira sem ragaszkodott Bellához mint Alice vagy mint bármelyik családtagunk, őt egy érdekelte hogy enhogy megsérüljön valaki a keresés vagy akár harc közben. A fiúk húsz perc múlva ideértek, szétváltunk, és megkezdtük a keresést.