Más élet, és a Volturi - 8. fejezet

8. fejezet: Na, erre nem számítottál!


(Edward szemszöge)


Bementünk a nappaliba, és mindenki leült, amíg én egyfolytában Bellát vizslattam. Már nem olyan volt mint régen, az arckifejezése, a beszédstílusa, minden több évszázadosnak hatott. Bizonyára Aro „jó” nevelése. Bella is helyet foglalt az egyik fotelben, és halkan felsóhajtott.
- Rendben, ne kíméljetek, de csak egyesével. – mindenki értetlen arcot vágott, mire Bella megint felsóhajtott.
- Jajj ugyan már, látom hogy azt se tudjátok hogy hol kezdjétek a kérdéseket, szóval szépen egyesével, lehet nyugodtan kíváncsiskodni. – magyarázta nekünk. Az első aki kicsit összeszedte magát az Esme volt.
- Mond csak kedvesem, mióta vagy vámpír? Mesélnél az életedről? – tudtam hogy ebből mit akar kihozni… hogy 25 éve hova vitték.
- Persze Esme, szívesen mesélek, de ez nem éppen a legboldogabb történet. – erre Kate felszisszent és mindenki rámeredt de ő csak Bella felé bökött a fejével, aki folytatta.
- Lassan 25 éve vagyok vámpír, és Volterrában ébredtem új életem hajnalára. Az emberi életem utolsó két évére nem emlékszem. A volt férjem azt mondta erre, hogy az autóbaleset miatt lehet amnéziám, és ezért nem emlékszem. Az utolsó emberi emlékem az, amikor megérkeztem Forks –ba Phoenix –ből, és este elalszom, hogy másnap kipihent legyek az első iskolai napomra az új suliban. Mégis amikor magamhoz tértem az átváltozás után tudtam, hogy 19 éves vagyok 17 helyett. Ez elég különös érzés, olyan mintha az életemnek egy nagyon fontos szakasza kimaradt volna. – törölték a memóriáját! Heidi… csak kerüljön a kezeim közé, apró darabokra szaggatom. Mindent elvett ami ránk emlékeztetné. Szegény Bella! Semmire sem emlékszik, semmire a szerelmünkből, az örömeinkből. Viszont akkor a szenvedésekre sem! Viktóriára és Jamesre, na meg a vérfarkasokra sem…semmire sem. Várjunk csak! A volt férje? Hozzáment valakihez? Szerencsére előbb megkérdezte valaki más helyettem. Csak ne Rose lett volna…
- Ha jól értettem, azt mondtad hogy a volt férjed szerint… mi történt? Ki volt ő? – kíváncsiskodott Rosalie, ő nem értette, hogy egy vámpír hogy szerethet ki a párjából, ezért ez nagyon is érdekelte.
- Nos Rosalie, a férjem nagyszerű vámpír volt, ő változtatott át engem az autóbaleset után, megmentette az életem, és ezért örökre hálás leszek neki. Csatában halt meg 10 évvel ezelőtt, Heidi –vel ( így már nem kell széttépnem) és Caius –al együtt. Heidi a legjobb barátnőm is volt egyben Kate mellett. Caius halála után a Volturi-ban én vettem át a teendőit, de ez nem azt jelenti, hogy Aro húga lettem vagy ilyesmi, csak kicsit több tekintélyt kaptam… már akitől… Például Jane –nel sohasem tudtunk egy helységben megmaradni. Emlékszem mikor a kicsi Alec azt mondta az első napomon, hogy ne haragudjak a nővérére, mert „csak nehéz időket él meg”. – ekkor Kate nevetve közbe szólt.
-Jah, igen! Jane örökké nehéz időket él! – és most csak hallgattuk kettőjük nevetését.
- Jajj Kate, ne bántsd már! A végén még visszakapod egy hatalmas adag szemmel verés kíséretében. – kacagott fel Bella… ilyennel viccelődni… csak bámultunk.
- Áh, azt te úgysem hagynád Bella! – szólt vissza Kate.
- Az már igaz. – hagyta rá Bella. Most pontosan olyanok voltak, mint a nővérek, ilyet én Rose –tól és Alice –től sohasem látok…
- Szóval, visszatérve a történetemre Rose, a férjem elhunyt az újszülöttek elleni csatában, Mexikó környékén.
-Értem, és sajnálom! Elárulod a nevét? – faggatózott tovább a nővérem, de most mintha őszintén kíváncsi lett volna.
- Persze, nem titok. Félix Volturi volt a férjem. – ha még eddig nem kaptunk volna elég meglepetést hát akkor ez most a csúcspont volt!
- HOGY MI? – hördültem fel hangosan, mire tíz figyelmeztető szempár fordult felém.
-Mármint bocsánat Bella. Én csak… mind 1. Ne haragudj! – azzal visszaültem a helyemre és igyekeztem elsüllyedni, ugyanakkor iszonyat dühös voltam. Félix! Az az átkozott! Már amikor először voltam Bellával Volterrában, akkor fel kellett volna figyelnem rá! Már akkor szemet vetett rá! Csak egy kicsit kellett volna oda figyelnem arra a mocsokra. Közben Carlisle tette fel nagyon óvatosan a kérdését.
- Bella, megkérdezhetem, hogy a vadászat nálatok hogy megy? – ez az amit a legkevésbé akartam hallani de vele kapcsolatban mindenre kíváncsi voltam.
- Hát hogyne, én kéthetente járok vadászni, el messze Volterrától, és inkább a férfiak vérét kedvelem. – oh, a legrosszabb válasz amit csak adhatott. Emberi vért iszik, és ráadásul, ahogy a legtöbb érett női vámpír úgy ő is a férfiak vérét kedveli inkább. Egyre jobban kezdek kétségbe esni.
- Köszönöm hogy ilyen őszintén és nyugodtan válaszoltál. – udvariaskodott apám.
- Ugyan Carlisle, azt hittem, hogy majd lerohantok, erre még a végén én fogok kérdezni. – mosolygott megint rám, ám ekkor belenéztem a nagy karmazsin színű szemeibe és elvesztem.


(Bella szemszöge)


Teljesen letaglózott az, ahogy Edward a tekintetemet fogva tartotta arany szemeivel. Várjunk csak! Arany szempár… Edward szemei! Az ő szemei voltak az egyik emlékem. Ez hihetetlen! Akkor miért csinálnak úgy mintha nem ismernének? Az is lehet hogy nem biztosak benne hogy ki is vagyok valójában. Ami még fontosabb, mi közöm volt nekem Edward-hoz? ÉS tud-e valamit az altatómról… Hogy mindent kiderítsek, a kérdéseimet a fejébe kell belepakolnom, és onnan majd ő kihalássza és elmondja nekem a válaszokat. Eltoltam tehát az elmémtől a pajzsomat, amit előbb visszahúztam Kate-ről.



(Edward szemszöge)


Minden előzmény nélkül újra hallottam Kate gondolatait a fejemben, de aztán valami különös dolog történt az elmémet elöntötte Bella hangjának édes mámora… Csak eztán esett le hogy hallom a gondolatait. Rengeteg kérdése volt, mint például hogy tudok-e zongorázni, vagy hogy hol éltünk ezelőtt, vagy hogy ismerem-e őt. De én még mindig azon filóztam, hogy vajon hogy hallom most őt!? Azelőtt olyan csönd volt körülötte hogy belefájdult a fejem, most pedig hol van, hol nincs. Még csak a kérdések fele sem jött át, mikor Eleazar megszólalt.
-Beszélj a képességeidről Bella, kérlek! – unszolta El, mire Bella elmosolyodott és magyarázni kezdett.
- Hát, igazából kettő van. – a szobában senki sem lélegzett, kivéve Kate –t. Megint csak Hoppá! – Ne bukjatok ki! Ez tudom, hogy elég ritka, de attól még nem elszigetelt eset… Szóval kettő van az egyik a pajzs az elmém körül, amely megvéd a mentális képességek elől. A másikat meg inkább megmutatnám. – ekkor Bella gondolatban szólt, úgy hogy, megint elámultam.

„Edward! Kérhetnék egy pohár vizet?”

Értetlenül meredtem rá, mire felsóhajtott és fáradtan a halántékához nyomta az ujjait. De nem kérdezősködtem tovább inkább. Gyorsan hoztam neki egy pohár vizet.
- Tessék Bella! – vittem neki oda, mire ő óvatosan megtartotta. Nem tudtam mit akar csinálni, egészen addig amíg, koncentrálni nem kezdett és a víz a pohárral együtt megfagyott a kezében, a keze… a keze pedig szinte kék volt a hidegtől. A többiek gondolatai csak úgy szálldostak körbe a szobában.

„ Bámulatos, ijesztő de nagyon erős képesség, kíváncsi vagyok mi válthatta ki ezt Bellából.” –elmélkedett Carlisle.

„Veszélyes képesség, amihez nagy önuralom kell.” – ez Carmen volt, ő csodálta Bellát ezért.

„Edward, rá kell vennünk az állati vérre, hogy velünk maradjon! Úgy látom, hogy önuralma az van nem is kevés. Nem lenne nehéz neki átállni.” – most már Esme is nekem üzent gondolatban, amitől kezd megfájdulni a fejem… meg tud egyáltalán fájdulni? És ezek után akarom-e még őt? Ez volt a legbutább kérdés amit csak fel tudtam tenni magamnak, persze hogy akarom, örökké.

Kétségtelenül ez az egyik legveszélyesebb dolog, amit valaha láttam. Ez ellen nincs pajzs ami megvéd, nincs semmi. De mégis, valahogy nem ez a dolog érdekelt, hanem a pajzsa volt az, ami felettébb érdekes volt.
- Bámulatos ez a fagyasztós dolog, de beszélnél inkább a pajzsodról? – amint kiejtettem a kérdést a számon, mindenki gondolata eltűnt, nem hallottam semmit. Hátborzongató volt ez a csönd.
- Aha, szóval most mit hallasz? – kérdezi fülig érő vigyorral, amihez igyekeztem durcás képet vágni.
- Semmit! Senkitől sem hallok semmit, fura ez a nagy csend. – ezen mindenki hangosan nevetett, de mi csak egymást néztük.
- Még szép, hogy semmit sem hallasz! Most mindenkit bevontam a pajzsom alá, rajtad kívül. Ha te is alatta lennél, akkor hallanád az enyémeket is. – válaszolt elég önelégült képpel, és most hasonlított igazán az én kis bárányomra, akkor vágott ilyen arcot, amikor valamit sikerült elérnie nálam a kérlelésével.
- Hmm… értem. – ennyit nyögtem be, majd elvettem róla a tekintetem, mert Alice-ék már kezdtek örülni annak, hogy ennyire jól elvagyunk Bellával.


(Bella szemszöge)

A pajzsomat egész éjjel fent hagytam, amíg beszélgettünk. Edward –on nem látszott hogy esetleg bosszantaná a dolog, de szerintem jó volt neki ez a kis csend. Reggel mindenki elindult a dolgára, Carlisle és Esme dolgozni, Tanyaék meg suliba. Kate elment sétálni, mi meg kettesben maradtunk Edward-al. Ő nem ment ma be iskolába, de Alice olyan cinkosul vigyorgott rá, hogy lefogadom, hogy tudnak valamit, amit én nem. Edward megmutatta a szobámat, miután körbevezetett a lakásban, ami lássuk be nem volt gyors menet, mégiscsak egy három emeletes villa.
- A te szobád hol van? – kérdeztem meg félénken tőle, mire elmosolyodott és látszólag kicsit zavarban volt.
- Hát, a tiéddel szemben. Szóval, ha kell valami, akkor nyugodtan lehet zaklatni. – válaszolja kicsit viccelődve, de csak így próbálta leplezni a zavartságát.
- Rendben, és köszi. – vigyorgok rá, majd kifelé menet becsukja maga mögött az ajtót. Nagyon kellemes kis szobát kaptam, minden krém és fehér színű volt, mintha csak otthon lettem volna. Amit furcsálltam, az a nagy franciaágy volt, de nagyobb jelentőséget nem tulajdonítottam neki, legalább lesz egy hely, ahova ledőlhetek olvasni vagy valami. A ház egyik oldala azt hiszem, hogy a hátsó fala, üvegből volt. Az én szobám egyik oldala is erre a részre esett, és így remek megvilágítást kapott a helyiség. Észrevettem, hogy van egy nagy üvegajtó a másik oldalon, kinyitottam és kiléptem. Egy gyönyörű erkélyen találtam magam, ahonnan a kilátás festői volt. Remekül éreztem magam itt. Már csak azt nem tudom hogy hogyan is kellene feltenni a kérdéseimet Edward-nak. Mindegy, holnap elnézünk Forks-ba, és majd akkor kiderül minden. Alice szerint Kate nem fog ráérni, szóval Edward –al kell mennem. Érdekes egy nap lesz a holnapi…