Más élet és a Volturi - 3. fejezet

3. fejezet: Érkezés, forróság, kérdések

(Félix szemszöge)

Már hajnalodott amikor megpillantottam Volterra városfalait. Amint egyre közelebb értünk, egyre nagyobb lett bennem a szorongás. Tudtam hogy Jane és Caius minden alkalmat meg fog ragadni csakhogy kicsit keserűbb legyen az élete mellettem… Szegénykém…de majd én vigyázok rá! Megóvom mindentől, hiszen tudomásunk szerint az eddigi legnagyobb fizikummal rendelkező vámpír akit valaha is létrehoztak az én voltam, tehát kétlem hogy bárki is egy ujjal is hozzá tudna érni. Emellett, Bella elméje védett és reményeink szerint ez csak erősödni fog, amint átváltoztatom. Tehát senki sem tud majd az utunkba állni. Ekkor beértünk a hűvös toronyszobába, ahol az egész VOLTURI KLÁN felsorakozott, hogy megnézhessék és végig kísérhessék Bellát és átváltozását. Mikor beléptünk, pillantásom rögtön arra nagy mahagóni színű ágyra esett amely vérvörös ágyneművel volt beágyazva Bellára várva… Odamentem, letettem őt rá és gyengéden betakartam.
-Félix, nem várhatsz tovább. Itt az idő! Tedd meg. – suttogta mögülem Aro, de a hangja kicsit sem volt barátságos sőt inkább fenyegető és utasító. Beletörődve felsóhajtottam. Olyan gyönyörű, és bele sem merek gondolni hogy ezután milyen szép lesz… Lassan hajoltam a nyaka felé összeszedve minden önkontrollomat és éles fogaimmal a nyakába haraptam. A vére olyan édes és forró volt hogy félő volt…nem bírok megállni, ám mielőtt a vörös köd ellepte volna elmém, elszakadtam tőle, rögtön vagy tíz métert hátrálva. Aztán egy kellemes lágy dallamos nevetést hallottam amire nem igazán tudtam reagálni, csak álltam és rámeredtem a hahotázó Marcus-ra. Végül nem bírtam magammal és rákérdeztem.
- Már megbocsáss Marcus, de elmondanád hogy mi olyan nevetséges ebben a pillanatban?
- Ó igen! Csak az, kedves Félix, hogy az alatt az 562 év alatt amióta velünk élsz, még sohasem voltál egyszerre ilyen boldog, rémült, és vágyakozó. Ez igazán meglepő és szórakoztató a te részedről! Már ne is haragudj, de te tényleg szereted ezt a lányt, ugye?
- Igen, tudod azthiszem mindennél jobban. Nem tudom, mit fogok tenni ha a Cullenek itt találják nálunk. Van valami ötleted?
- Hát ezen én már elgondolkoztam! – szólt közbe Aro mosolyogva. – Meggyőződésem hogy Bella sötétszőkén is gyönyörű lenne és nem igazán felismerhető…és talán adnék neki egy sötétszürke köpenyt is… - meg sem tudtam szólalni a meghatódottságtól, Aro máris családtagként kezelte és igen… talán jól állna neki a szőke haj…
- De Aro! – tiltakozott Caius - Ő még csak most kezdte el az átváltozást és nem is igazán tudjuk hogy lesz-e egyáltalán valami képessége, erre te már rögtön a testőreid közé akarnád venni! Talán meg kellene fontolnunk néhány lehetséges variá.. – de már nem tudta folytatni mert Aro dühösen felmordult és leintette fivérét.
-Szerinted kockáztatnék? Veszélybe sodornám a családom? Engedélyezném ezt a frigyet Félixnek? Tennék én bármit is, ha előbb nem gondoltam volna át mindent, és tökéletesen meg vagyok győződve arról, hogy Bella Volturi lesz itt az egyik legtehetségesebb személy. – ezekre a mondatokra többen is morogtak vagy épp felszisszentek, de Jane…neki elakadt a lélegzete. Tudtam, hogy őt lesz a legnehezebb megpuhítani, mivel már most dühös volt feleségemre amiért, kezdi átvenni az „Aro kedvence” posztját, amit persze Aro harcolt ki azzal hogy az általa legerősebb vámpírnak tartott személyt különleges bánásmódban részesítsék…nos lehet hogy a kicsi Jane kezd lecsúszni erről a helyről.
- Köszönöm Aro, mégegyszer. – suttogtam, és odamentem újdonsült feleségemhez aki épp ekkor kezdhetett el szenvedni, mivel a testén iszonyú görcsök mentek át, de ő csak szótlanul hangtalanul tűrte. Ezután lassan de biztosan mindenki elhagyta a helyiséget, és csak én maradtam ott Bellával. Néha kinyitotta a szemét és rámnézett. Hihetetlen szenvedést, és egyben kíváncsiságot láttam bennük, amelyek már a jól ismert csokoládébarnák helyett kezdtek vöröses árnyalatot felvenni. Átváltozása közben, ha lehet, akkor még gyönyörűbb lett, mint volt. Csodálatos látványt nyújtott, és a teste még hidegebb lett, mint bármelyik másik vámpíré. Megkérdeztem ezzel kapcsolatban Aro-t is, aki szerint sohasem lehet tudni hogy ilyenkor milyen képességek alakulnak ki vagy éppen hogyan változik a teste. Szerinte lehet hogy valami köze lesz ennek a képességéhez, de az is lehet hogy az átváltozás előtti súlyos érzelmi trauma okozza. Ami azt illeti ettől nagyon féltem, mi lesz ha nem akar majd velem maradni, mi lesz ha undorodni fog tőlem azért amit vele tettem, nagyon aggaszottak ezek a kérdések, egészen az átváltozása harmadik napjáig.


(Bella szemszöge)

Mikor magamhoz tértem egyszerre két dolgot érzékeltem. Az első az a meghökkentő fájdalom volt és a szenvedés amit az okozott. Nem tudtam tenni semmit sem a testem görcsösen vonaglott tőle, de nem akartam sikítozni bármennyire is fájt. Olyan volt mintha valaki élve akarna elégetni, mintha belülről égnék el…mintha az ereimet égetnék szét. Valahol tudtam hogy mi történik velem de mégsem tudtam felidézni hogy mi lehet ez. A másik dolog az volt, hogy fekszem, egy ágyban, ami selyemmel volt befedve, akárcsak az ágyneműm és valaki fogta a kezem. Nem éreztem a hőmérsékletét, mivel minden tűz forró volt, még annál is forróbb, de éreztem, hogy valaki fogja és néha meg is szorítja. Ilyenkor kinyitottam a szememet és akkor megláttam őt. A fekete haját a gyönyörű arcát, a bársonyos hangját ahogy a nevemet suttogja és hogy mennyire sajnálja meg hogy nemsokára elmúlik. Hinni akartam neki. Egy ilyen gyönyörű lénynek hinni akartam, és tudtam hogy nem lehet ember. Tudtam, rögtön akkor, amikor először a szemébe néztem. A szemei csillogó karmazsin vörösek voltak. Egy embernek nem lehetnek ennyire gyönyörű mégis ijesztő szemei. Nem tudtam hogy hol vagyok csak azt hogy biztos nem Forks-ban. Pedig ott kellene lennem! Csak arra emlékszem, hogy vasárnap este volt, én a szobámban feküdtem az ágyon és a másnapon járt az eszem, az első napomra az új suliban. De voltak halvány, nagyon halvány emlékeim, mert biztos voltam benne hogy azóta nagyon sok idő telt el. Például tudtam hogy már nem vagyok tizenhét éves hanem közel járhatok a tizenkilenchez, és volt egy másik dolog is…de ezt nem tudtam hova tenni sehogy sem. Egy aranyló szempár. Nem tudtam hogy kié lehet, sem pedig hogy hol láttam, de végtelen gyöngédséggel és szeretettel méreget engem. De ez túl bonyolult volt. Nem akartam ezen elmélkedni, mert ekkor kezdett enyhülni a fájdalmam. Először az ujjaimban és a lábujjaimban éreztem, hogy kezd visszahúzódni a testembe egyre csak felfelé igyekszik és ahol megszűnik ott kellemesen hűvösen hagyja testemet. A szívem már majd kiugrott a helyéről, aztán hirtelen megingott és megállt. Én megijedtem hogy meghalok és sohasem ismerhetem meg az idegent aki az ágyamon ül. Ekkor vettem észre azt az erőt is ami átjárt, nagyon erősnek éreztem magam, de most semmi más nem érdekelt csakhogy visszatudjak szorítani annak az idegennek aki még mindig a kezemet szorította. Így erősebben megfogtam a kezét és kinyitottam a szemeim. Ott ült még mindig és rám mosolygott, én visszamosolyogtam aztán körbe néztem a szobában ahol voltunk. Elképesztő hogy a hallásom és a látásom meg a szaglásom mennyire felerősödött. Minden egyes porszemet ki tudtam venni a többi közül, minden kis szálat az ágyneműmből, minden kis repedést a plafonon. A nap halványan besütött a hosszúkás ablakokon, amivel arra következtettem, hogy valami toronyszobában lehetünk mivel a helyiség is kör alakú volt. Hajnalodott és a reggeli szellő egy illatot hozott magával, amire a torkom válaszként égni kezdett. Olyan volt mintha évek óta nem ittam volna és most egy csepp folyadékért könyörögne. De volt ott egy másik illat is, ez az illat inkább volt nagyon finom mint csábító. Édes, kellemes illatú volt. Neki volt ilyen illata, rákaptam a tekintetem mire ő megszólalt.
- Végre, szerelmem jól vagy? – kérdezi, és én szóhoz sem jutottam…szerelmem? De hiszen még azt sem tudom hogy ki ő.
- I-Igen jól vagyok, azthiszem. Ne haragudj, de te ki vagy? – nagyon tapintatosan tettem fel a kérdést, nehogy megbántsam, de az arcán így is egy pillanatra mintha szomorúság futott volna át.
- Tehát nem emlékszel rám? Félix vagyok Bella. A férjed. – ahogy ezeket a szavakat kimondta, melegség öntött el. Ő, vagyis Félix a férjem! Már csak az érdekel hogy mi történhetett velem, amiért elfelejtettem mindent.
- Félix, mi történt velem? Nem emlékszem semmire sem, és azt sem tudom hogy hol vagyunk, és szúr, éget a torkom.
- Semmi baj szívem, mindent elmagyarázok. Bella mi vámpírok vagyunk. Én már nagyon régóta, te pedig mostantól. Autóbaleseted volt és csak úgy tudtalak megmenteni hogy átváltoztatlak. Több mint egy éve jöttél hozzám, itt Volterrában, Olaszországban, ahol a családom él. Mi a Volturi klánhoz tartozunk, ők is mind vámpírok. A torkod pedig azért fáj, mert szomjas vagy. Nemsokára eljössz velem vadászni. – egyszerűen képtelenségnek hangzott az, amiket mondott, mégis tudtam hogy igaz. Vámpírok…ez hihetetlen…és most már én is az vagyok, és most esett le hogy mit mondott…vadászni… Emberekre? Ha a vámpíros mesék csak egy része igaz, akkor tényleg emberekre fogunk vadászni. Ettől egy kicsit megrémültem de ha ez ezzel jár akkor nem tehetek semmi mást.
- Rendben. De most engedj felülni, nincs szükségem több pihenésre. – mondtam, mire a mosolya vigyorrá szélesedett.
- Nem is lesz rá többé szükséged. Mi sohasem alszunk, és sohasem halunk meg. – miközben beszélt, látszott rajta, hogy ez neki micsoda megkönnyebbülés, és éreztem hogy ezt rám érti, velem akar lenni most már mindig. A legfurcsább az volt, bár nem ismertem kötődtem hozzá. Nem mondanám hogy szerelmes vagyok belé, de mégis valami van köztünk. Ahogy ezen elmélkedtem, magamon éreztem a tekintetét. Felnéztem rá, de bármilyen butaságnak is tűnik, vörös helyett aranybarna szempárt vártam. Ez különös volt, de inkább unszoltam hogy még többet megtudjak.
- Kérlek, mesélj még! Semmit sem tudok. Kik a családunk, hogy hívják őket? Hogy néznek ki? Gyerünk Félix!
- Hát jól van Bella. A Volturi klánnak három vezetője van, egy testvér trió akiket Aro-nak, Caius-nak, és Marcus-nak hívnak. Ők alapították a családot, és gyűjtöttek maguk köré tehetséges vámpírokat, akik különleges képességekkel rendelkeznek. Ők a testőrség. Mind a hármuknak van feleségük, ők nagyon kedvesek. A mi feladatunk tulajdonképpen az, hogy teljesítsük hatuk parancsait, mivel gyakorlatilag ők az uralkodók a vámpírok között. Mi ketten is a testőrség részei vagyunk most már. Ha minden igaz, neked is van valami féle képességed. Azt még nem tudjuk hogy micsoda de Aro majd segít kideríteni neked. Jaj igen, előre szólni akartam hogy Jane-vel vigyázz. Nem igazán kedveltétek eddig sem egymást, és ő most még jobban utál téged. – erre kicsit értetlen képet vághattam, mert gyorsan elmagyarázta ezt is.
- Jane-t zavarja hogy olyan lettél mint mi. Fél hogy elveszed az ő helyét. Ő amolyan kis kedvenc, mert igazán tehetséges, félelmetesen tehetséges. – próbáltam emészteni ezeket a dolgokat, és magam is meglepődtem, hogy milyen könnyen elfogadok mindent. Mintha ezt egyszer már átéltem volna, biztos akkor lehetett, amikor Félix elmondta, hogy ki ő. A kíváncsiságom megint előtört belőlem és féltem hogy hogyan fog reagálni erre kérdésemre Félix.
- Öhm… Szóval, Jane mire képes? – nem leptem meg, az arca tökéletesen elárulta, hogy ő bizony számított rá hogy rákérdezek majd.
- Hát Jane…ő képes fájdalmat okozni. De nem fizikailag. Manipulálni tudja a legelviselhetetlenebb fájdalmat a világon. Amilyen kis szadista, kerül fordul használja rajtunk is…valahogy csak kell gyakorolnia nem? Ilyenkor Aro mindig dühös rá. Eddig csak egyetlen ember volt rá immunis, aki mostmár vámpír, és aki itt ül előtem. – hogy mi? Jane pont rám immunis? Akkor már értem, hogy miért nem kedvelhet, én pedig nyilván az ellenségeskedése miatt utáltam meg. Aztán eszembe jutottak Aro-ék.
- Találkozni akarok mindenkivel, amilyen sürgősen csak lehet. Légyszives, megakarok ismerni mindenkit! – sürgettem mire ő értetlen arckifejezéssel nézett rám.
- Most mi az? - kérdeztem meg mert még mindig nem mozdult.
- Semmi, csak nem vagy angyon szomjas? El kellene mennünk előtte vadászni, aztán ráérsz az ismerkedéssel. – ahogy kimondta azt a szót hogy „szomjas” már értettem hogy miről beszél. Eddig fel sem tűnt annyira most viszont, mintha izzó forró vasat nyomnának le a torkomon.
- Na jó. Előbb vadászat. – egyeztem bele végül. Mire felállt a kezemet nem engedte, és felhúzott engem is. Most néztem végig magamon először mióta jól voltam. Egy sötétkék rövidnadrág és egy fekete top volt rajtam, a hajam viszont bármennyire is meglepő, szőke volt. Mióta vagyok én szőke? Mindig is hosszú, dús és vörösesbarna hullámos hajam volt. Most pedig, igaz hogy hosszú, de egyenes és szőke. Ez annyira nem vall rám. Így megváltoztam volna mióta Forks-ba költöztem? Félix látta rajtam azt a pici rémületet amit a hajam és a külsőm változása okozott így igyekezett megnyugtatni.
- Ne izgulj Bella! Gyönyörű vagy.
- Nem, nincs semmi baj, csak…mióta vagyok én szőke? – erre felnevetett, de azért válaszolt.
- Hát, a hajadat Heidi-vel és Kate-vel szoktad festeni, ők is szőkék, és ők a legjobb barátnőid is. De most már tényleg mennünk kellene. – erre csak bólintottam és már indult is az ajtó felé. Egy alagsoron keresztül kijutottunk a városból, egy kisebb falu közelébe.