Más élet és a Volturi - 10. fejezet

10. fejezet: Meglepetések erdeje

(Edward sz.)

Egész éjjel futottunk. Már épp Seattle környékén járhattunk, hajnalodott, amikor Bella megtorpant. Megálltam, és amikor ránéztem, a lélegzetem is elakadt. Még sohasem láttam ilyennek, annyi volt az új dolog ezen a héten, hogy csak szédelegtem és lebegtem. De most, a szemei koromfeketére sötétültek, és az arcán állati kifejezés uralkodott el. Kétségbeesetten szólongatott.
- Edward? Edward! Érzed? Nem fogom kibírni. – nem tudtam mire gondol, mivel még azóta sem lélegeztem, hát most mélyet szippantottam az erdei levegőből. Oh, és akkor én is megéreztem, nem messze tőlünk, csak pár száz méterre, egy férfi igyekezett munkába. Vadőr lehetett, vagy erdész, mert erre nem nagyon csámborognak el az emberek. Odamentem szerelmemhez és megnyugtatóan átöleltem, majd a fülébe mormoltam.
- Semmi baj Bella! Hallod? Tartsd bent a levegőt, és azonnal jobb lesz. Hallod? Ne lélegezz! – hallgatott rám. Ezen magam is meglepődtem, de nagyon megrémülhetett, és nem akart minket kellemetlen helyzetbe hozni, azzal hogy kérésünk ellenére, mégis vadászik a közelünkben.
-Jó rendben, tűnjünk innen el! – prüszkölte ki a fogai között, és kibontakozott az ölelésemből. Utána futottam, és már csak Forks határárában álltunk meg.
- Edward… így nem mehetek az emberek közelébe, így még, még apámat sem láthatom! Simán megölném, csak azért, mert elvakít a szomjúság. Pedig négy napja vadásztam! Ez olyan furcsa, otthon nincsenek ilyen gondjaim, mondjuk ott nem is akad ilyen sokszor a közelembe ember. Most mit csináljunk? – kérdezi kétségbeesve, mire én elmosolyodtam, és már tudtam hogy mivel vehetném rá arra, hogy állati vért igyon.
- Tudod Bella, kezdek én is szomjas lenni egy kicsit, és arra gondoltam talán eljöhetnél velem egy vadászatra. Mit szólsz hozzá? – az igazság az hogy szóhoz sem jutott, csak nagy döbbent szemekkel nézett rám és várta a poén-t.
- Háh. Ez jó vicc volt! Még hogy én is állatokból igyak! Gondolkozz már egy kicsit! – nevet fel gúnyosan, és aztán rám meresztette nagy fekete szemeit. Látta hogy nem viccelek, és suttogva visszakérdezett.
- Tényleg nincs más lehetőség ugye? Csak így láthatom... – kérdezte, mire bólintottam, és elgondolkozó arccal az erdő sűrűbb része felé kémlelt.
- Rendben Edward, de velem kell lenned és segítened, jelen pillanatban semmi sem lehet fontosabb csak az apám és a biztonsága.
- Persze hogy segítek, gyere keresünk valami húsevőt neked, talán úgy könnyebb lesz. – azzal kézen fogtam és elhúztam a sűrű felé, le az ösvényről.

(Bella sz.)


Edward elkapta a kezem, és behúzott az erdő sűrűjébe. Az érintésétől bizsergett a bőröm, és eddig nem ismert vágyakozást éreztem iránta. Csak mentünk és mentünk, és én egyre azon gondolkoztam, hogy mit és hogyan is kell csinálni egy ilyen vadászaton, majd hirtelen megálltunk és kérdőn néztem fel rá, de azonnal megnyugodtam amikor egy halvány mosoly ugrált a szája szélén. Utasítgatott, mit hogyan csináljak, mit szaglásszak, és hogy támadjak. Amikor beleszippantottam a levegőbe megéreztem egy fekete medve szagát, mire megborzongtam. Büdös volt! Nekem legalábbis nagyon… De mégis a közelben ez volt a legjobb állati szag, mivel a szarvasokra még csak gondolni sem akartam. Gyakorlatilag rávetettem magam a medvére, ami hát lássuk be nem volt nagy küzdelem. Mohón kiittam a vérét az utolsó cseppig, és mikor felnéztem Edward vigyorgó képével találtam magam szembe.
- Na most min vigyorogsz? Mit csináltam rosszul? – kérdeztem, és már előre féltem a poén özöntől…
- Nem, mindent jól csináltál. Csak tudod jól esik ezt látni. Emberek helyett állatok. - Elszorult a szívem. Feltudnám adni az emberi vért miatta? Egyenlőre nem láttam ebből kiutat.
- Értem, akkor csak élvezd ki a pillanatot, mert ez csak a szükség miatt volt. Borzalmas az íze! – erre azonnal lehervadt a vigyora.
- Meg lehet szokni… Jól van. Ideje indulni. Hozzánk megyünk először, aztán ránézünk Charlie- ra is, rendben?
- Rendben. Menjünk. – most én léptem oda hozzá, és fogtam meg a kezét, rögtön visszatért a mosolya és már indultunk is neki. Jó tíz perces futás után kiértünk egy kis tisztásra, amin ott állt a ház. Óriási fehér épület, vagy három emelet magas, és a hátsó rész itt is üveg. Úgy látszik, hogy a Denali klán és a Cullen klán egyforma stílust kedvel.
- Ez gyönyörű! – ámuldoztam.
- Tetszik? Én is imádom ezt a helyet. Gyere, menjünk be. – húzott magával a veranda felé, és kitárta előttem az ajtót. Nagyon szép volt! Minden fehér, krém, és lágy barna színt vett fel, amitől nagyon hangulatos és családias lett az egész ház belseje. A nappaliban volt egy nagy kanapé, egy nagy LCD TV előtt. Szinte oda tudtam volna képzelni Emmett-et, ahogy éppen meccset néz. Nagyon világos volt a helység, az üvegrésznek köszönhetően. Ám amikor odapillantottam, egyszerűen nem hittem a szememnek. Egy gyönyörű nagy fekete hangversenyzongora állt ott. Nem bírtam magammal, odamentem és leültem a padjára. Kerestem Edward pillantását, és mikor rátaláltam éppen rám szegezte azt. Kicsit meglepődött, amiért ilyen gyorsan „otthon érzem magam”, de nem szólt semmit. Eszembe jutott, hogy talán rákérdezhetnék kié ez a gyönyörűség.


(Edward sz.)

Amint beléptünk, Bella megdermedt és úgy nézett körül. Végig pásztázta a helységet, és mintha kicsit mosolygott is volna, amikor a kanapéra sandított. Végül a zongorámra tévedt a tekintete és az ajkai döbbenten nyíltak szét. Egyik pillanatról a másikra ott termett, és magától értetődően ült le elé. Kérdő tekintettel nézett rám ezután.
- Szabad? – kérdezte félénken, és engem újra meglepett.
- Tudsz zongorázni? – kérdeztem vissza válasz helyett, mire lágy mosoly terült el az arcán. Leültem mellé.
- Igen, úgy kb. két éve kezdtem. Szóval szabad? – pillant rám még mindig könyörgően, és erre ugyan mit mondhattam volna?
- Igen, nyugodtan. Tudod ez az enyém, még Carlisle –től és Esme –től kaptam rég. – magyaráztam neki, és csillogó szemekkel nézett rám. Gyönyörű szemei voltak még mindig, még így is, hogy sötétvörösek lettek a medve vérétől.
- Nagyon szép hangszer. Tudod, van egy titkom, eddig csak Kate –nek meséltem el, mert ez túl bizalmas, ahhoz hogy másnak is elmondjam. De én meg szeretném osztani veled. Ha kérdezek utána valamit, akkor őszintén fogsz válaszolni? – igazából nem tudtam mire vélni a viselkedését, mintha valami nagyon kínos dologgal akarna előhozakodni… De én mindennél jobban imádom, így nem tud olyat mondani nekem, ami miatt kiábrándulnék belőle.
- Hallgatlak, és ígérem, hogy őszinte leszek veled, mindig. – ígértem meg, mire mosolyogva belekezdett a mondani valójába.
- Oké, de előtte mutatok valamit. – egyezkedett, és rögtön utána ujjai rátévedtek a billentyűkre. Felcsendültek az első hangok, azok az akkordok, amelyekben ÉN írtam Bella iránti érzelmeimről. Hihetetlen! Bella a mi altatónkat játssza, és ráadásul tökéletesen pontosan. A meghatódottságtól nem tudtam megszólalni.


(Bella sz.)


Végre megmutatom neki! Örömujjongásba kezdett egész belsőm, és a dallam magával ragadott. A felénél sem tartottam, amikor észrevettem Edward pillantását, így ránéztem és tekintetünk egybefonódott. Amit a szemében láttam az… hát az volt az, amitől leesett az állam. Ennyi szerelmet, szeretetet, megbánást, féltést, aggódást, és örömöt, még soha senki nem sugárzott felém, ráadásul nem egyetlen pillantással. Megijedtem, szégyelltem bevallani de megijedtem. Nem tudtam hogy miért vág egy ilyen érzéki pillantáshoz, fájdalomtól és döbbenettől eltorzult képet. Így hát abbahagytam a dalt és merően néztük egymást, míg végül lesütöttem a szemem és „veszteni valóm úgysincs” alapon belevágtam a mondani valómba.
- A titok az, hogy mióta vámpír lettem, felfedeztem két emberi emléket. Az utolsó két emberi évemből lehet, és mindkettő nagyon fontos nekem. Az egyik ez a dal, amint valaki nekem dúdolja elalvás előtt, miközben a karjaiban tart, és a másik pedig… a másik pedig a te szemed Edward. Láttam rajtatok kezdettől fogva hogy megismertek, csak nem értitek hogy miért nem emlékszem, ezért nem is mertek régi ismerősként üdvözölni. Már csak arra lennék kíváncsi hogy ki volt az aki nekem dúdolta a dalt. – kész, vége, ennyi volt! Teljesen sokkot kapott! Edward még mindig lefagyva meredt rám, és sem az arca sem a szeme nem tükrözött érzelmeket. Így hát vártam, vártam, amíg történik valami, és hát történt is…

Sziasztok!
Ne haragudjatok, de ezer dolgom volt, így ezért ez a fejezet elég rövidke lett. A következőt hosszabbra írom, és holnap estére tervezem a frisset! Puszillak titeket, Heidi.