Más élet és a Volturi - 9. fejezet

9. fejezet: Beilleszkedés


(Bella sz.)


Három napja érkeztünk Kate-vel. Számomra, a legnagyobb meglepetés, a Cullenek voltak. Carlisle és Esme úgy kezelnek, mintha én is egy lennék a gyerekeik közül, és bevallom, hogy nagyon jól esik Esme gondoskodása. Carlisle rendesen kifaggatott, és főleg a családomról kérdezett. Aro hogylétéről, Jane és Alec képességéről, és úgy általában az életemről. Ami viszont feltűnt, hogy a vadászati szokásaimról nem kérdez, vagy nem mer kérdezni. Számomra ez nem kínos téma, de úgy tűnik hogy nekik igen. A fiatalok közül, főleg Alice –hez és Edward –hoz kerültem közel. Jasper elég távolságtartó velem, és mint Alice –től megtudtam, főként az zavarja, hogy emberekből táplálkozom. Micsoda előítéletek! Emmett -tel is jókat nevetünk, de ahogy megjelenik Rosalie, megfagy a levegő. Pedig azt nem én csinálom! Tanya szerint Rose viselkedése a hiúságából ered. „Féltékeny”. Elismerem hogy Rosalie nagyon szép, de csak azért haragudni valakire, esetleg rám, mert nem vagyok egy rondaság, hát az már több a soknál! Nem tehetek róla hogy ha szépnek tartanak mások, és ezt még csak fel sem róhatná nekem… isteni szépség… vámpír. Minden vámpír szép, de Rose állítólag versenytársra talált bennem. Amikor ezt Tanya elmesélte nekem, alig bírtam abbahagyni a nevetést. Versenytársat? Mégis miben? Attól fél hogy lecsapom a kezéről Emmett –et? Aztán Tanya ezt is elmagyarázta, Rose szerint egyforma szépek vagyunk, és ezt nem bírja elviselni. Mindig ő akar a középpontba lenni. Tanya –val elég sokat beszélgettünk, és néha még Carmen is kérdezett tőlem dolgokat, de inkább Kate –vel voltak elfoglalva. Eleazar nem beszélt velem, és amikor elmentem mellette mindig megborzongott. Carmen szerint El csak félt engem mert „túl nagy hatalom van a kezemben”. Hazudnék, ha azt mondanám hogy ettől rosszul éreztem magam, nem vágytam a társaságára. Azonban valakiére annál inkább. Edward… úgy volt, hogy elmegyünk majd ketten Forks –ba, de Emmett elrángatta egy vadászatra, így csak ma este érnek haza. Majd holnap hajnalban indulunk. Most itt fekszem a szobámban, és a plafont bámulom. Alig ismerem Őt, mégis hiányzik ha nincs itt. Már az első percben kialakult köztünk valami furcsa kötelék, amit nem tudok hova tenni. Aztán jött a felismerés amikor belenéztem a folyékony arany szemeibe. Ahogy észrevettem nem vagyok neki közömbös, és sajnos ő sem az nekem. De szabad nekem egyáltalán ilyet éreznem? Főleg három nap után… és Félix? A férjem emléke még most is szomorúsággal önt el, de van egy olyan érzésem, hogy Edward mellett végre boldog lehetek. De hogy is lehetnék az? Ha együttlennénk, akkor két dolog közül kellene választanom. Család vagy szerelem? Ismerem Edward nézeteit a Volturi –ról, és ő még miattam sem állna be közénk. Viszont én képes lennék elhagyni a családomat, az „apáimat”, akiktől annyi szeretetet és tudást kaptam? Nem hiszem… Aro és Marcus is nagyon fontos nekem. Mióta csak vámpír lettem, az ő kezük alatt voltam. Ők vigyáztak rám, vigasztaltak ha szomorú voltam, és velem örültek ha pedig boldog. Csak azt nem értem hogy miért rágódom most is ezen? Még nincs is min… de én már azon agyalok, hogy mi lenne „ha együtt lennénk”… őrültség. Annyira elbambultam, hogy észre sem vettem az idő múlását. Ámuldozásomból egy halk kopogás zökkent ki. Egy halk „Szabad!” után, nyílik az ajtó és Edward dugja be a fejét.
- Szia! Bejöhetek? – kérdezi somolyogva, és meg sem várja a válaszom, már bent is van.
- Persze, nyugodtan. Érezd otthon magad. – morgok, miközben lehuppan az ágyam szélére. Minek kérdezi hogy bejöhet-e ha már rég bent van…
- Köszi, azt csinálom. Milyen volt a napod? – vigyorog a képembe.
- Semmi különös, itt feküdtem egész nap. Gondolkoztam. – válaszoltam, és visszafordítottam a tekintetem a plafonra.
- Micsodán? – ahh, sokat kíváncsiskodik… most még nem akarok vele erről beszélni.
- A családomon… csak Aro –ékon… Jane most biztos a fellegekben jár. – erre muszáj volt felnevetnem, milyen boldog lehet most….
- Azért mert nem vagy ott? Ennyire utáljátok egymást? – hah? Ez még kérdés?
- Edward! Gondolj bele! Szerinted hogy lehet normálisan kijönni egy olyan kis szadistával, mint Jane. Néha még Alec is nehezen bír vele… - most végre ránéztem, és láttam az arcán, hogy tökéletesen értett elsőnek is, csak szivat…
- Aww… Pontosan tudod hogy milyen! Ne nyaggass. – erre már teleszájjal vigyorgott.
- Jól van na…csak tudod, olyan vicces képet vágsz amikor morcos vagy. Leutánozhatatlan… - dőlt a röhögéstől… na szép, rajtam röhög. De imádom hallgatni a nevetését, életem egyik legjobb hangja, persze a másik azé aki az altatót dúdolja…
-Oké, elég legyen! – szóltam rá, és hozzávágtam egy párnát, mire az szétszakadt… remek…
- Igenis hölgyem! – mondja még mindig vigyorogva, de ekkor valaki beront az ajtón…
- Emmett! Hallottál már a kopogásról? – morgok rá, mire hangosan nevetni kezd.
- Úúú, de félelmetes, egyébként direkt nyitottam rátok… mit csináltok? – ugyan mit csinálnánk? Perverz! - Hát azzal a párnával meg mi történt? – nézett most végre körbe, szélesen vigyorogva.
- Semmi, semmi. Csak tudod, Bella nagyon tüzes lány. – hadarja nevetve Edward, és erre már Emmett is felnevetett.
- Jaaah, már értem. De vigyázz öcskös még a végén lefagyasztja a jó kedved. – ughhh, na ez már sok…
- Na jól van! Sziasztok! – ugrottam fel az agyról, aztán ki az ablakon. Futottam és futottam és csak futottam. Nem szeretem amikor ezt csinálják… Emmett –nek jók a poénjai, de néha túl sok. Aztán hallottam valamit mögöttem, mire hirtelen megtorpanok, és Edward lépett mellém.
- Jajj Bella, ne kapd már fel a vizet. Ez csak Emmett. Tudhatnád már, hogy nem bírja ki poénok nélkül és lássuk be tényleg elég vicces volt a helyzet. Ott fekszünk az ágyadon, minden tiszta szivacsdarabka, és akkor tör ránk Emmett… szerinted kihagyna egy ilyen helyzetet? Na azt már nem!
- Oké! Tudom, h kicsit túlreagálom a dolgokat. De már alig várom hogy elinduljunk Forks –ba.
- Szeretnél most azonnal menni? – kérdezi, de engem talán még jobban meglepett a reakcióm, mint őt. Gyakorlatilag a nyakába ugrottam…
- Ó igen Edward! Menjünk most! – hirtelen észbe kaptam és lefejtettem a karjaim a nyakából. – Vagyis izéé… szóval igen, légyszíves menjünk most. De neked nem baj? – kérdeztem, még mindig kicsit zavarban voltam…
- Nem baj, persze hogy nem… Csak felhívom Carlisle-t, várj egy percet! – gyorsan elővette a telefonját, és hadarni kezdett apjának. Őt is zavarba hozta az ölelésem, és most elbizonytalanodtam… biztos jó ötlet nekünk kettesben mennünk? Majd elválik… De már alig várom hogy láthassam Charlie –t. Szegény, biztos rettentő öreg, de persze nem találkozhatunk, mivel nekem már egy a 40 –es éveiben járó asszonynak kellene lennem. Szegény apu, biztos szélütést kapna ha így meglátna. Egyfelől azért, mivel már több mint 20 éve halottnak vagyok nyilvánítva, és most megjelennék előtte, mint derült égből a villámcsapás. Másfelől pedig, kb. úgy nézhetek ki mint egy 19-20 éves diáklány, nagy vörös szemekkel… vagyis ijesztően… Be kell érnem annyival, hogy messziről láthatom.
- Rendben Bella, beszéltem apával, azt mondta hogy menjünk ha akarunk nyugodtan, és egyébként szállásunk is lesz, mivel van egy házunk Forks –ban. – micsoda? Akkor mégiscsak van kapcsolat Edward és Forks között? Nagyon úgy néz ki! Ez a dolog nekem egyre cifrábbnak tűnik…
- Van ott egy házatok? Mióta? – kérdeztem meg félve, ha már legalább 30 éve akkor találkozhattam volna is velük még régen…
- Hát már úgy 80 éve, de ne aggódj, Esme mindig újítgatja a legújabb stílusok szerint, szóval nem valami kis lepukkant hely. – hát ez az Edward Cullen, ennél felvágósabb dumát még életemben nem hallottam!
- Felvágós! – motyogtam, de akkor eszembe jutott min is gondolkoztam az előbb… már 80 éve, szóval biztos hogy Forks –nak köze van hozzám és a Cullenekhez is. Felnéztem rá, és kikerekedett szemmel nézett vissza rám.


(Edward sz.)


- Felvágós! – motyogta az orra alatt, de persze én tisztán értettem, és kiült az arcomra a döbbenet. Hányszor mondta régebben ezt nekem! Meg sem tudnám számolni, és most megint. Vajon ez most honnan jött neki? Emlékezni biztos nem emlékszik, mert akkor azt már elmondta volna. Óhh Bella, mennyire szeretném hogy emlékezz… de sajnos amennyire kitudtam olvasni Aro fejéből még régebben, Heidi nem csak elrejti az emlékeket, hanem elveszi őket örökre. Örökre, szóval el kell érnem hogy úgy szeressen mit régen. Mi sem egyszerűbb! Teljesen megőrültem! Naná, Edward megkattantál! Ő már házas volt, és elvesztette a férjét, ami nyilván még most is elszomorítja. Nem fog egyből rád ugrani… Akármennyire is utáltam és utálom még most is Félix -et, meg tudom érteni hogy miért akarta magának Bellát. Gyönyörű, okos, és amint kiderült igen tehetséges. Mondjuk sohasem gondoltam volna, hogy a vámpíroknak, főleg a férfiaknak nem csak a vére kell… Nemcsak a szomjúságuktól kellet volna megvédenem, hanem a vágyaiktól is.
- Most mit nézel rajtam? – szakítja meg Bella a gondolatmenetemet, és csak most jövök rá, hogy még mindig döbbent képpel állok előtte.
- Semmit! Tényleg semmit. Na menjünk! – indulok el dél felé, és hallom hogy igyekszik beérni.
- Tudod Edward, néha olyan fura vagy! – morgolódik még mindig amiért nem adtam neki értelmes választ.
- Tudom, de te is! – mosolygok rá, csak hogy oldjam a feszültséget.
- Nem futhatnánk? Ezzel a csigatempóval holnap estére sem érünk oda!
- Épp kérni akartam. Gyere, ha bírod a tempót! – nevetek majd nekilódultam. Mint mindig, most is meglepett. Majdnem olyan gyors volt mint én. A családban biztos hogy gyorsabb mindenkinél, de nálam még éppen hogy nem. Ahhoz képest hogy embernek milyen kis…hát végül is „béna” volt, most vámpírnak annál ügyesebb. Ha nem tudnám hogy ez hülyeség, akkor azt mondanám, hogy ő erre született. Kétségkívül imádtam a régi Bellát, és annál inkább kezdem megkedvelni az újat.