Más élet és a Volturi - 6. fejezet

6. fejezet: Tervezés és utazás

Kézen fogtam Kate-t, és már húztam is kifelé az ajtón.
- Héh, Bella! Hova megyünk! – kérdezte kétségbe esve, mire elnevettem magam.
- Ne félj, te kis butus! Csak Aro-hoz megyünk, engedélyt kérni!
- Nem kellene előbb valamiféle tervet csinálnunk?
- Nem, még nem. Előbb kapjunk az utazásra engedélyt. Majd utána foglalkozunk azzal hogy hogyan is jutunk el oda. De szerintem repülővel megoldjuk nem? – hadartam el neki a lényeget, és már lent is voltunk az alagsorban. Aro ajtajának résein sárga gyertyafény szűrődött ki. Biztos olvas, ami nekünk pont jó, de remélem, nem zavarjuk meg semmi fontosban. Határozottam bekopogtam, Kate meg mintha picit mögém bújt volna.
- Tessék? – hallottam meg Aro kíváncsi hangját, mire benyitottam. Ott ült az íróasztala mögött, és egy több ezer oldalas könyv volt a kezben. Az asztalán négy gyertya égett, amik az egyetlen fényforrások voltak az irodában.
- Ne haragudj, nem akartunk megzavarni, de sürgősen beszélnünk kellenem. – kezdtem bele nagy izgatottan, de azért megvártam a válaszát, hogy tényleg zavarhatjuk-e most.
- Persze lányok, gyertek foglaljatok helyet. – int a két szék felé az íróasztala másik oldalán vele szemben. Odamentünk és leültünk. Kate még mindig meg volt szeppenve egy kicsit, sohasem szerette tulajdonképp Aro közelségét és gyakran megrázta Aro-t véletlenül is….az idegesség gondolom….
- Szóval, mi az a dolog ami nem tűr halasztást? – kíváncsiskodik, persze mindig is kíváncsi természet volt, biztos egy halom kérdést kapok majd tőle.
- Szeretnék elmenni Forks-ba, és Kate is elkísérne csak 1-2 hónapot, lennénk távol. Muszáj látnom az apám hogy jól van-e, és persze szeretnék körülnézni arra is. Amúgy is arra sok a nomád, így ha találkozunk egy-kettővel, akkor rendet tehetünk. Tehát, mit szólsz hozzá? Az engedélyedet szeretnénk kérni. – befejeztem a mondanivalóm és várakozóan néztem Aro-ra. Az arcán különféle érzelmek sokasága suhant át, meglepettség, döbbenet, fájdalom, értetlenség, féltés, és ha jól láttam büszkeség is. Amelyet nem értettem, de rögtön ellazultam, ahogy elmosolyodott.
- Hm…Bella, úgy beszélsz mint egy igazi Volturi vezető, körültekintő vagy mégis bátor, ezt értékelem. Bevallom, kicsit büszke is vagyok rád, hogy ilyen eredményeket értél el, mint a képességeidben, mint a mentális fejlődésed terén. Az utat nem tartom jó ötletnek, de látom hogy ez neked nagyon fontos. Nem tudom hogy Kate említette-e a vérfakasokat Forks környékén…ők igazából alakváltók, egyszerű indián fiúk akik farkas alakot öltenek, mégis képesek végezni egy vámpírral. Erősek, és bátrak, vigyázzatok velük! Annak pedig kiváltképp örülnél hogyha a szállást nem az emberek közelében oldanátok meg. Kate, a te rokonaid nem Denali-ban élnek? Ott lehetne a szállásotok.
-De igen ott élnek, csakhogy én 30 éve nem beszéltem velük, amióta idejöttem. Miért engednének maguk közé egy emberölő vámpírt? – Kate mondata furcsa volt. Nem bírtam magammal rákérdeztem.
- Mi az, hogy nem engednek maguk közé egy emberölő vámpírt? Miért akkor ők mivel táplálkoznak? Felvilágosítanátok? – kezdtem hisztérikus lenni, nem kellett volna embereket ölnöm az elmúlt 25 évben…mondjuk nem mintha megbántam volna…
- Ne izgasd fel magad kedvesem! – szólt rám szelíden de annál határozottabban Aro.
- Kate te szeretnéd elmondani, vagy meséljem én el ezt a történetet? – puhatolózott Aro.
- Hát… - ekkor Kate rám nézett, és biztos nem volt bíztató amit az arcomon láthatott, mert lesütötte szemeit, és úgy válaszolt – Nem szeretném. Inkább mond el te, kérlek! – válaszolta elfúló hangon.
- Renden, de Bella, kérlek, ne ítélkezz Kate felett ez az én dolgom. – mosolygott rám megint azzal a fene nagy büszke képével. De Kate! Sohasem beszélt nekem a családjáról és azt sem mondta hogy Forks-hoz közel lakott. Most kilométerekre éreztem magamtól, hiszen a legjobb barátnőm! Miért nem mondta el?
- Én nem ítélkezem Aro! Csupán csak meglepődtem. Mentettem ki magam, mielőtt még felkér hogy álljak be Marcus meg ő közé uralkodónak…elég vicces lenne! Főleg Jane képére lennék kíváncsi! Na jó de most vissza Kate-ékhez.
- Tehát, Kate-nek van két nővére, Tanya és Irina. Nagyon kedves nők mind a ketten és persze gyönyörűek. – itt feltűnően Kate-re mosolyog.
- Ők hárman egy darabig együtt éltek, amíg nem csatlakozott hozzájuk Eleazar és Carmen. Így lett öt fős a családjuk, de aztán Kate megismert valakit és egy tragédiának köszönhetően, Kate nálunk kötött ki. Ez volt 30 éve azóta akkor gondolom, hogy nem tartod velük a kapcsolatot. – fordult oda szőke barátnőmhöz, aki csak bólintott. – Megjegyzem, Eleazar régen nálunk élt, de már megutálta az emberek megölésével járó dolgokat, vagyis nem támadt többször emberekre. Igen, van élet emberi véren kívül is, de egy Volturi tiszta nemesi származású és nem fogyaszt mást. A Denali-ban élő vámpírok, állatok vérével táplálkoznak. – nah, itt ledöbbentem. Állati véren? Azt hogy? Erről majd ki kell őket faggatnom.
- Szerintem, undorító, és elég büdös is de ők vállalják ezt, azért hogy emberek közé járhassanak minden nap. Például, iskolába vagy dolgozni. De térjünk vissza a kirándulásotokra. Belegyezem, de hetente felhívtok és három hónapnál hosszabb ideig, ne maradjatok, kérlek! – akkor most megkaptuk az engedélyt? Csodálkoztam el. Nem hittem hogy Aro ilyen könnyen beadja a derekát. EZ AZ!
- Istenem! Köszönjük Aro! Nagyon fogunk vigyázni és már megyünk is pakolni, és megtervezni az utat! – ugrottam fel a székről, és ujjongva, ugrándozva felhúztam és magamhoz öleltem Kate-t, akit látszólag meglepett, hogy nem neheztelek rá amiért titkolózott előttem.
-Jól van! Akkor mehettek is lányok. – engedett el minket mentorunk, és már indultam is kifelé, már félig kifordultam a helyiségből amikor utánunk szólt még Aro.
- Ó, és lányok! Köszönöm hogy ennyire őszinték vagytok, ez sokat jelent.
- Persze Aro, hiszen szeretünk és tisztelünk, és köszi még egyszer. – búcsúzott Kate, mire észbekaphatott volna már fel is ráncigáltam a szobámba. Elővettem két nagy bőröndöt, és az enyémbe beleraktam vagy tíz felsőt, négy nadrágot, fehérnemüket, és néhány garbót is mellé. Cipőt fogalmam sem volt hogy milyet vigyek, ezért mindent raktam el, de főleg magassarkúakat, csizmát és egy teniszcipőt is a biztonság kedvéért. Miközben kiegyenesedtem és hordtam oda a többi cuccomat, Kate pillantását kerestem. Az ágy másik felénél pakolta tele a bőröndjét, legalább olyan lelkesen, mint én. De hirtelen eszembe jutott valami.
- Kate? Nem kellene felhívnunk Tanya-t? Hogy egyáltalán mehetünk-e? – kérdésemre hangosan szusszantott egyet mire elővette a mobilját.
- De igen. Csak nem tudom hogy még a régi házunkban elérem-e őket. – motyogta, közben gyanúsan méregette a kezében a mobiltelefont.
- Hát…próba szerencse. Tárcsázd, had hallgatózzak! – mindketten nevettünk de azért benyomta a számot a kis készülékbe. Amely ezután kicsörgött…egyszer…kétszer, majd felvették.

(Kate szemszöge – telefonhívás)

- Halló? – szólt bele nővérem, 30 éve nem hallottam a hangját…
- Tanya? – kérdeztem vissza.
- Kate? Komolyan te vagy az? Jajj istenem Kate… Hogy vagy? – na ez volt az amit végképp nem vártam volna, ránéztem Bellára ő csak mosolygott és bólogatott hogy folytassuk tovább.
- Szia, igen én vagyok az. Jó újra hallani a hangod. Mondhatjuk, hogy megvagyok. – feleltem, elég gépiesen hangozhatott… így inkább érdeklődtem én is.
- Ti hogy vagytok? Minden rendben? – meg sem várta hogy befejezzem, máris belekotyogott. Igen, ez az én nővérem.
- Velünk? Minden rendben. Irina suliban van, Carmen és Eleazar pedig az emeleten. Annyira hiányzott már a hangod. Miért nem hívtál előbb? – hát persze, az egyetlen olyan kérdés amivel még hosszú évekig nem akartam szembenézni.
- Mert…féltem. Ez az igazság! Féltem a haragotoktól! Kérlek, bocsáss meg! A többieket is igyekszem kiengesztelni, de őket majd személyesen. Ha minden igaz, egy barátnőmmel Denali-ba utazunk, és kellene nekünk szállás… elférünk még nálatok? Persze csak ha mindenki beleegyezik. – erre már semmit sem hallottam a ziháláson kívül, amit nyílván Tanya-tól jött, és már majd nem megkérdeztem hogy mi a baja, amikor válaszolt!
- Ezt azonnal verd ki a fejedből! Itt senki sem haragszik rád! Kate, ugye nem gondolod komolyan hogy azért haragszunk meg mert esetleg neked másra van szükséged? Ó istenem! Ezt nem hiszem el! Visszakapom a húgomat! Ja a hely…izéé, kicsit szűkösen leszünk de majd megoldjuk valahogy, muszáj lesz. Tudod, most Carlisle is itt él velünk és a családjával. Így most összesen tizenegyen vagyunk. Szóval, egyel több vagy kevesebb nem mindegy? Melyik járattal jöttök? – szóhoz sem jutok…olyan izgatott lett. Tényleg ilyen hamar megbocsátott volna?
- Öhm…szerintem holnap délután érkezünk meg Alaszkába. Egy éjszakai járattal indulunk még ma éjjel, ha nem gond.
- Gond? Dehogy gond! Azt a gond, hogy még nem vagytok itt. – hadarja, s közben felnevet. Nem bírtam ki én is vele nevettem.
- Akkor majd gyertek! Tudod a címünk nem igaz?
-Hogy is felejthetném el? – kérdeztem picit ironikusan, de nem igen vette észre a hanglejtésemet. – Akkor majd valamikor érkezünk, szia Tanya és köszönöm. Szeretlek!
- Én is kicsi húgocskám! Holnap találkozunk! Szia! – köszönt el majd szipogva nyomtam ki a telefont.


(Bella szemszöge)

- Szóval, éjszakai járat? – vigyorogtam rá a megszeppent Kate-re.
- Igen, Bella siess! Megnézem mikor vannak járatok addig öltözz fel vagy valami, jaj igen, a köpenyt vedd fel! Az lesz a „kabátunk” mégis csak Volturik vagyunk. – vigyorodott el, majd összekapta a bőröndjét, behúzta és az ajtó mellé tette. Már rajta volt a fekete köpenye. Igazán nagyon izgatott lett a családja miatt. Alig várom már, hogy megismerhessem őket, és ki az a Carlisle? Na majd a gépen kifaggatom róluk is…


(Edward szemszöge)

Éppen hazaértem, amikor Tanya rohant ki az ajtón és egyenesen a nyakamba vetette magát. Nem igazán bírtam amikor ezt csinálta, de a gondolatai csak is barátságos szándékok körül forogtak ezért nem is igazán ellenkeztem az ölelésre. Majd lassan eltoltam magamtól, úgy hogy ne sértődjön meg az elutasításomtól. Csillogó szemekkel nézett rám és egyből elakadt a szavam. Nem mondott semmit, nem is tudott volna mondani semmit az izgatottságtól, de az agya egy telefonbeszélgetésben ragadt még mindig, és lázasan visszajátszotta nekem is, amit beszélt Kate-vel. Kate Volturi holnap idejön egy barátnőjével… Az sohasem jó ha a Volturi-ból elmászkálnak a katonák, de úgy néz ki hogy csak a nomádokra akarnak ránézni, meg az a bizonyos ”barátnő” akar visszamenni a régi otthonába körülnézni. Ezzel nincs is semmi baj, Kate meg nyilván tudja, hogy errefelé nem vadászhatnak.
-Tanya, ezt mindenkinek el kellene mondanunk. – mondtam neki, nagy komolyságot erőltetve magamra.
- Rendben Edward. Szólnál nekik? A nappaliba gyertek… - suttogja, mert beszélni még mindig alig bírt. Én nem is tudtam hogy egy vámpír így sokkot tud kapni. Aztán ellépett mellőlem és beszökkent a nappaliba.
- Carlisle és Esme éppen vadászni voltak, de elértem őket telefonon és így megígérték hogy sietnek haza. Rosalie és Alice vásárolni voltak, amíg Emmett és Jasper pedig lesték a TV-t odabent. Igazából tudtam hogy mindenki csak próbál normálisnak tűnni, Tanyaék miatt, de az én drága Bellám hiányát még mindig érzi mindenki. Fél óra múlva már mind a tizenegyen a nappaliban voltunk, de láttam Tanya-n hogy nem tudja elmondani, ránéztem, ő pedig bólintott. Hát rajtam a sor.
- Rendben. Figyeljetek! Ma Kate felhívta Tanya-t telefonon. Holnap délután, Kate Volturi (ahogy kimondtam unokahúgom új nevét, amelyet már 30 éve visel, többen is felszisszentek) és az egyik másik Volturi katona aki a barátnője, idejönnek. Elvileg valami rutin ellenőrzés, csak a nomádokra kíváncsiak, akik erre felé kószálnak, és a másik nő pedig a régi lakhelyére kíváncsi, ahol majd körül akar szaglászni.
- és te fogod elkísérni. – vigyorog rám Alice minden bevezető nélkül, és elzárja elméjét. Döbbenten lesek rá.
- Edward? Miért pont ő kísérné el azt a vámpírnőt? – kérdezi Rosalie bosszúsan. Hihetetlen hogy Rosalie-ban egy egyszerű vámpírnő is ilyen féltékenységet kelt. Buta, naiv Rosalie. Persze, megint nem az zavarja hogy esetleg rajta kívül érdekel valaki, (ami persze eleve vesztett ügy, mivel Bellán kívül számomra nem létezik más nő) hanem az hogy ő miért nem… Kezd ebből is elegem lenni…
- Majd megtudjátok holnap. – csillant fel Alice szeme mindentudóan, mire Carlisle felém fordult.
- Edward, mond, mit titkol előttünk! – faggatózik somolyogva Carlisle.
- Nem tudom, előttem is titkolja. – válaszolom, mire olyat hallunk, amit már több mint két évtizede nem. Alice csilingelő nevetése. Ahh… milyen megnyugtató, és Jasper, ő is milyen boldog lett. Nyilván Alice érzelmei miatt, amit senki sem tud hova rakni.
-Kate idejön? – kérdezi egyszerre három hitetlen hang is. Irina, Carmen, és Eleazar nem hisznek a fülüknek…
- Igen, jönnek, én úgy örülök. – pattant fel Tanya hirtelen. – rengeteg a dolgunk még holnapig! Gyerünk! Álljunk neki! Először is kel az egyik vendégszoba…- és már kezdte is a szervezkedést, mint amit általában szokott is. Ha Alice –el összefognak akkor holnapra, rá sem lehet majd ismerni a házra.


( Bella szemszöge)


- Utálok repülni, nagyon lassú. Ha tudnánk a vízen futni, akkor már réges-régen túlennénk az óceánon. – morogja Kate az orra alatt. Mióta felszálltunk a gépünkre semmi mást nem hallok csak a morgását. Ideje megvilágosodnom és feltenni a kérdéseim.
-Kate? Mesélnél nekem Carlisle-ról és a családjáról? – kérdeztem, félve a választól, de ő csak rám mosolygott és elkezdett dőlni belőle a szóáradat.
- Ja igen, ők a Cullenek. Carlisle a vezetőjük, vagy úgymond a családfőjük. Carlisle soha sem ölt embert, és a családját ő teremtette maga mellé. Elsőként egy fiat akart, és így született újjá Edward Cullen, szerintem ő a leghelyesebb közöttük, bronzbarna haja van, magas, gyönyörű és izmos.- itt félénken rám mosolyog, és én már akkor tudtam hogy részletes elemzést kapok mindenkiről. – neki is van különleges képessége, ő tulajdonképpen gondolatolvasó. Nem úgy, mint Aro, de hasonló. Edward mindenki gondolatait hallja egyszerre, vagy akiét akarja, és nem kell neki ehhez fizikai kontaktus. Azthiszem, hogy pár mérföldön belül már képes meghallani.
- Hmm…ez elég komolyan hangzik. Akkor majd kapsz helyet a pajzsom alatt. – kacsintok, mire ő felnevet.
- Oké, legyen. De Edward nem kotyogja ki a dolgokat, igazi úriember. Szóval, Cullenéknél a második Esme volt, ő Carlisle párja és egyben a Cullenek anyja is. Harmadikként Rosalie került a családba, ő vele lehet, hogy lesz egy-két összetűzésed. Nekem is volt. Ő nagyon hiú. A negyedik volt Emmett, őt imádni fogod, és ő Rosalie párja. Olyan mackós és erős mint… khm… nos mint ő volt. – tudtam hogy Félix-re gondol, de már nem fájt kimondanom a nevét. Most, hogy megtudom ki vagyok, már nem aggasztanak a múlt sérelmei. – Aztán még ott van Alice és Jasper is. Alice olyan mint egy kislány, ő látja a jövőt, de nem történik meg ténylegesen minden, ez nagyon szubjektív. Jasper, nos ő magas, persze ő is izmos, egy igazi harcos. Mézszőke haja van, és tele van sebhelyekkel. Ne ijedj majd meg tőle, azokat még újszülött vámpírok okozták a testén. Nem is tudom, hogy hogy tudta túlélni. Neki is van képessége, ő irányítja és befolyásolja az emberek, vámpírok érzéseit. Alice és Jasper…nos ők is egy pár.
- Ő róla hallottam! Egyszer Aro említette, amikor Marcus-ról beszélgettünk. – Kate hitetlenül nézett rám. – Most mivan?
- Nincs semmi Bella. De kezdem érteni, hogy Jane miért volt annyira ellenséges veled. Mi nem szoktunk ilyen bensőséges dolgokról beszélgetni Aro-val vagy Marcus-sal. Általában csak tesszük azt, amit mondanak.
- Nekem viszont olyanok mintha a mentoraim lennének. Mintha két apát is kaptam volna. Jane-t pedig sajnálom, ha nem lenne ekkora szadista, akkor többre vinné. Én is szórakozhatnék most azzal, hogy lefagyasztom egy-két ember lábujját, de nem! Ilyet nem teszek! Jane viszont már végig kínozta volna a gépen ülőket. Egyébként meg minek ez a napszemüveg? Még csak hajnalodik és amúgy is csak zavarja a látásom.
- Azért kell drága húgocskám, mert a kontaktlencsét nem veszed fel, a vörös íriszeidtől meg az emberek frászt kapnak. Én elvagyok ezzel is. – mutat rá az ibolya színű szemeire amiket befedett a kék kontaktlencse. Még indulás előtt vadásztunk, hogy jobban bírjuk az embereket, szóval ragyogóan vörös szemekkel vágtunk neki az útnak.
- Jól van, igazad van. Mondjuk inkább a szemüveg, mint azok a kis lapocskák. Utálom őket. A repülőút további részében már csak halkan beszélgettünk még, Kate-el a régi szép időkről, amikor még a nővérével és az anyjával laktak négyen. Majd felgyulladt a piros lámpa, mely figyelmeztetett az övek becsatolására és a landolásra…