Van Remény - 1. fejezet

1. fejezet: Egy új nap

Sötétség. Ez az, ami kiteszi a mindennapjaimat. Hiába kell fel a nap minden egyes reggel, az életem és a lelkem minden nap ugyan olyan sötét marad. 2112 -t írunk. Nem rég költöztünk vissza a családommal Forks –ba. A családom, Carlisle és Esme a szüleim, ők azok, akik mindig támogatnak és vigasztalnak. Arról pedig már nem ők tehetnek hogy vigasztalhatatlan vagyok. A testvéreim, Alice, Jasper, Edward, és Bella. Elmondhatatlanul nagy fájdalom látni minden nap ahogy turbékolnak, és igazán nagyon szeretik egymást. Egyedül vagyok, és csak most tudom átérezni, hogy milyen lehetett Edward –nak Bella előtt. Mindig is szerettem ezt az életet, talán ezért is jövök olyan jól ki Bellával. Mindketten szeretünk vámpírok lenni. Amióta a sors elvette tőlem azt akit szeretek, a Bellával közös bunyók mindig lehűtenek egy kicsit. Meglepően erős vámpír lett, az újszülött erejéből, még a mai napig egy fikarcnyit sem vesztett, pedig már túl van a 100 –on. A többiek nem nagyon bírnak velünk, ezért állandóan megy a bunyó. De hogy miért is van bennem mérhetetlenül nagy keserűség és fájdalom? Az egész 106 évvel ezelőtt történt. Rose –val Romániában voltunk, és ő egyedül ment el vadászni. Már aznap reggel rossz előérzetem volt, és nem is akartam elengedni. Ő mégis elment, hiába annyira makacs volt… Kiderült, hogy az ottani covennek éppen volt két új tagja. Újszülöttek voltak, és Rose fenyegetést jelentett számukra. Innentől kitudjátok találni hogy mit tettek a feleségemmel. Hónapokig dühöngtem, embert öltem és még hasonlók. Végül visszatértem a Cullen családba, mert mégis csak az vagyok aki. Forks még mindig olyan mint régen. Esős, felhős kisváros. Már mindenki akit ismertünk régen, meghalt. Ismét feledésbe merültünk egy helyen, ezért Carlisle úgy két éve Forks mellett döntött. Visszaköltöztünk, és rá egy évvel, újból elkezdtük a sulit. Persze nem kilencedikesként kezdtem. Nem kis feltűnést keltett volna, egy kettő méter magas, izomagy a kis 15 évesek között. Ezért most a tizenegyedik évfolyamba járok. Persze mind kitűnő tanulók vagyunk, és példás magaviseletűek. Még sincs egy emberi barátunk sem, és a tanárok sem keresik a társaságunkat. A legtöbb ember ösztönösen megérzi, ha valami veszélyes. Így van ez velünk is. Hiába a gyönyörű arc, a tökéletes testalkat, olyan mintha valamiféle erő taszítaná tőlünk őket. A pletykák viszont, merthogy azok is vannak ám rólunk, nagyon mulatságosak! Imádnak azon tanakodni, hogy miért olyan sápadt a bőrünk, vagy hogy miért egyforma aranyszínű a szemünk, akkor, ha nem is vagyunk vérrokonok. Ezen kívül, a suli dögunalom. Alice és Bella sokat segítenek persze, de még az ő állandó csacsogásuk sem teheti azt izgalmasabbá, amit te már vagy ötvenszer meghallgattál. Most itt állunk a parkolóba, még mindig, és azt várjuk hogy Belláék ideérjenek. Nem kellett sokat várnunk, mert a piros Ferrari már kanyarodott is be a sulihoz, és ez mindig megmosolyogtat. Ahogy Bella vezet, az még Edward –nál is szörnyűbb! Edward meg inkább mögötte jön a Volvo -val és vigyorogva csóválja a fejét. Ed és Bella a terepjáróm mellé parkoltak be, és kéz a kézben indultak el felénk. Ahogy hallottam Bella örömujjongását, amivel Alice –t jutalmazta, megint ő nyert a kis reggeli versenyükön. Edward mindig hoppon marad. Már éppen indultunk volna befelé, amikor egy fekete Porsche kanyarodott be a parkolóba. Beállt Alice sárgája mellé, és így már igazán nagy feltűnést keltettünk. Öt csúcs járgány, már elég feltűnő volt, mert hát ugye valljuk be hogy, két Porsche, egy Ferrari, egy Volvo, és egy hatalmas Jeep nem mindennapi látvány együtt. Főleg ahhoz képest, hogy a többi diák mind lepukkant verdákkal járt iskolába.

De ki jöhetett azzal a kis fekete szörnnyel? A választ nemsokára meg is kaptam. A kocsi ajtaja kinyílt, és kiszállt egy gyönyörű szőke hajú lány. Hatalmas kék szemei, és a miénkkel egytónusú fehér bőre volt. Olyan szép volt! Karcsú és magas, és nagyon szexisen öltözködött. Azt hiszem, hogy az államat valahonnan az aszfaltról kellett volna felkaparni. Miután kiszállt, azonnal felénk nézett, és végigmért minket. Ami a legfurcsább volt, hogy mind az ötünknek a szemébe nézett, majd döbbent arckifejezéssel indult be a suliba, talán egy kicsit túl gyorsan is. Ennyire megijedt volna? Ez furcsa…

- Na jó, ez érdekes volt. – szólalt meg Bella, és elhúzta Edwardot a suli bejárata felé. Aztán én is elindultam Jasperékkel együtt. Olyan különös előérzetem van a mai nappal kapcsolatban. Ki lehet az új lány? Miért nézett olyan döbbenten amikor meglátott minket? Olyan volt, mintha rögtön tudta volna hogy öt diák helyett, öt vega vámpír áll előtte.

Később, már a menzán ültünk. Előttem egy tálka sült krumpli, és az örök elkárhoztatáson gondolkodom. Ha nem lenne Bella, már nem igazán lennék önmagam. Edward is igazán türelmes velem. Jazz pedig már legalább nem próbál egy kis boldogságot tuszkolni a nagyköteg keserűségembe. Alice… hát ő Alice. De ma viszont mintha féltene engem vagy nem is tudom, olyan furán méreget egész nap… és most is. A szeme sarkából engem figyel. Felemelem a fejem, és most legalább a szemeibe nézek. Pontosabban néznék, ha nem lenne éppen látomása. Ilyenkor olyan, mint egy vaksi vámpír.

- Emmett… ne Emmett! – suttogja és hirtelen mindannyian rákapják a tekintetüket, utána pedig rám.

- Alice! Kicsim mond mit látsz! – kérleli Jasper, de ő már újra „itt van” velünk.

- Emmett, nem vagy szomjas? – kérdezi tőlem Alice, de olyan fura volt… megint. Olyan gyanakvó!

- Alice ne szórakozz velem! Nem vagyok, egyáltalán nem. Tegnap Bellával voltam vadászni, és összefutottunk két macival. Mit láttál? – kezdtem már én is begurulni.

- Igazából semmit. Éppen ez az hogy semmit! Láttam hogy beülsz spanyolra, majd az ajtó felé kapod a tekinteted, és innentől csak a homály. Olyan mint egy nagy szürke füstgomolyag!

- Megijedtél hugi? Nyugi, nem fogok senkit sem bántani. Jelenleg annyi vérszomjam sincs mint egy öt éves kislánynak. Nem lesz gond. Egyébként is spanyolon egyedül ülök. A közelemben sem lesz senki. – próbálok humorizálni, de nem vevők rá. Mind a hárman gyanakvóan figyelnek, kivéve Bellát, aki most majszolt el egy darab husit. Ő bírja elviselni legjobban az emberi kaját közülünk. Neki megy legkönnyebben a látszat megtartása.

- Jaj srácok! Nem tudom hogy miért vagytok ilyenek! Emmett nem fog bántani senkit sem! Ebben biztos vagyok. Ne féljetek, és menjünk is órára, mert elkésünk. – gondoltam hogy ő véd meg majd. Rávigyorogtam és eltátogtam egy „köszi Bellát”. Még mindig furán méregettek a többiek, úgy hogy inkább elsiettem a spanyol terem felé. Amint beléptem, a hangerő az osztályban igencsak visszaesett. Megmosolyogtam a dolgot, és leültem leghátulra, a padomhoz. Bejött Mr. García, de valami furcsa illat keveredett az övével. Ez az amiről Alice beszélt, de ettől egyáltalán nem lettem szomjasabb. Felnéztem, és elakadt a lélegzetem. Ott állt a tanár mellett, és engem nézett. A reggeli lány… Ilyen gyönyörű teremtést már legalább 100 éve nem láttam. Mégis, olyan fura érzéseim voltak vele kapcsolatban, az illata… emberi, de valahogy mégsem az. Odaadta a tanárnak a cetlijét, és elindult felém. Egészen oda jött hozzám, majd kérdés nélkül leült. Nagyon magabiztosnak tűnt, de a gondolataim elkalandoztak és már azon tűnődtem hogy, hogy tudnék a legjobban ráijeszteni. A gondolat megmosolyogtatott. Mr. García hangjára lettem figyelmes.

- Nos, gyerekek, had mutassam be osztályunk új tanulóját, Christina Halfblood –ot. Chris hol tartottál az anyaggal a régi iskoládban?

- Emiatt ne tessék aggódni tanár úr. Felső fokú nyelvvizsgát tettem tavaly, ezért ezzel nem lesz gondja. Csak folytassa a tantervet ugyan úgy. – hoppá, a tanár álla sem esett még le ennyire. Most már nem bírtam elfojtani a nevetésem, és halkan kuncogtam. Chris is észrevette.

- Hát akkor… rendben. Gyerekek, csöndet kérek, és nyissátok ki a könyvet az 59. oldalon. – rendelkezett a tanár, és már nyitotta is mindenki a könyvet.

- Min nevettél az előbb? – hallom a kicsit mély de mégis bársonyos hangot mellőlem.

- Tessék? Hogy én? Ja semmi, csak ennyire már évek óta nem bántak el García –val. Egyébként Emmett vagyok.

- Ja értem. Egyébként tudom, az egyik Cullen nemde? Már meséltek rólatok. – nevetett most ő rajtam, de egyszerűen nem bírtam a kíváncsiságommal. Vajon mit tudhat rólunk? Ismerem a pletykákat, de pontosan melyiket is mondták neki?

- Igen? Pontosan mit hallottál rólunk? Vannak érdekes dolgok. – érdeklődtem, de közben a tanár megzavart.

- Valami gond van Mr. Cullen? – ez most komolyan kötegszik velem? Ó hány féleképpen is tudnám móresre tanítani…

- Természetesen nincs semmi gond, kérem folytassa tanár úr. – szúrós pillantást vetett rám, majd eloldalazott tőlünk.

- Nahát, de rád van szállva. A pletykák meg gondolom ugyan azok, amik eddig is, és mindenhol máshol nem? – ezt egy sokatmondó pillantással kísérve, mondta nekem. Mi lehet ő? Hirtelen rezegni kezdett a telefonom, elővettem és egy sms volt. Alice.

„ Szia! Minden oké? Eltűntél! Írj vissza amint megkapod. Puszi, Alice”

Már megint csak ez az aggodalmaskodás. De hát mi miatt nem lát engem? Nem csinálok semmit! Mind egy, nem írok vissza, hanem majd szünetben megbeszéljük. Chris nem szólt hozzám többet, és én sem hozzá. Az óra vége előtt, hozzám csúsztatott egy cetlit, amin ez állt.

„Holnap ebéd a menzán, majd odamegyek hozzátok.”

Semmi másra nem vágytam csak hogy a közelemben legyen, de holnap sütni fog a nap. A Kecskesziklához megyünk vadászni, és nem csak holnap, hanem három teljes napig ott leszünk.

- Holnap nem jövünk suliba, szép időt mondanak és kempingezünk a családommal. – súgtam vissza, mire látszólag elmosolyodott, de a szemei, mintha szomorúak lettek volna. Azonnal megakartam vigasztalni.

- De talán péntek? Addigra már hazaérünk. Jó?

- Rendben, akkor péntek. Szia Emmett! – köszönt el, és kisietett a teremből. Már vége is az órának? Nagyon elkalandozhattam. Nagyon különös ez a kislány. De ami még jobban megrémít, az, az hogy ilyen közel engedtem magamhoz. Nem lett volna szabad! Kapok én majd még ezért otthon. A spanyol az utolsó órám volt, így elindultam ki a suli elé. A kis fekete Porsche éppen akkor fordult ki a parkolóból. A többiek ott vártak a kocsiknál, és mindenki kíváncsi szemeket meresztett rám, egy valakit leszámítva, ő pedig Ed volt. Hát persze, bizonyára jól kiturkálta a fejemből, hogy mennyire tetszik az új lányka.

„Csak maradj csöndben!” – mondtam neki gondolatban, mire vigyorogni kezdett, és rám kacsintott. Utáltam amikor ilyen önelégült képet vág, mert ő tud mindenről. A többiek már épp nekiálltak volna faggatni, amikor végignéztem rajtuk, és csak megráztam a fejem. Azonnal értették a dolgot… „majd otthon”. Hazafelé, egyre csak ő járt a fejemben. A gyönyörű és érdekes új lány. Christina Halfblood. Milyen érdekes név… nem mindennapi az biztos. De miért akar velünk ebédelni? Nem taszítja a jellemünk? Mindenki mást igen, de őt látszólag nem. Miközben gondolkoztam, haza is értünk. Beparkoltam a garázsba, és elindultam be a házba. A nappaliban ott volt mindenki. Amit furcsálltam, az az volt hogy Carlisle is hazajött. Mi lehet ilyen fontos?

- Emmett! Nem írtál vissza, és halálra voltam rémülve! Aztán ahogy vége lett a spanyolnak, megint láttalak. Mi történt? – esett nekem rögtön Alice. Még leülni sem volt időm.

- Nem kellene folyton izgulni. Semmit sem csináltam. Spanyolon Chris mellett ültem, és nem történt semmi lényeges.

- Chris? Ki az a Chris? – már Jasper is kíváncsiskodik. Biztos érzi hogy mennyire védem magam, és Christ is.

- Ő az új lány. Christina Halfblood. A tanárral együtt jött be a terembe, és mellém ült le. Egyáltalán nem félt, és olyan furcsa illata van. Nem olyan mint a többi emberé de valahogy mégis olyan vonzó számomra, viszont szomjasabb nem lettem tőle. Egyébként Christ ti is láttátok reggel.

- Áh, a kislány, a fekete Porsche –val. Igen láttuk. Csak nem megtetszett Emmett? – persze, Bellától mi mást is vártam?

- Nem, szó sincs róla, csak tudjátok olyan fura. De mindegy is. Holnap velünk akart ebédelni, de mondtam neki hogy toljuk el péntekre. Remélem nem baj ha odaül hozzánk a menzán. – miközben beszéltem, Crlisle és Esme egymásra néztek, és szélesen elmosolyodtak. De a többiek is! Persze, már megint előre szaladtak. Nem engedhetem magamhoz közelebb! Ő csak egy emberlány… azt hiszem, és mellettem csak baja esne. Mi az hogy mellettem? Ilyennek még csak eszembe sem szabadna jutnia! Még ma este elindulunk a Kecskesziklához, és kiverem a fejemből azt a lányt.