Van Remény - 22.fejezet

22. fejezet: Ismerkedjünk meg!



(Loretta szemszöge)


Már alig vártam hogy megismerjem, hiszen mégiscsak az anyám. Igaz, az arca minden egyes négyzetcentiméterét ismertem, de azt nem tudtam hogy milyen Ő igazából. A hangját sokat hallottam. Amíg anya pocakjának kis lakója voltam, apa és anya hangjára aludtam el és ébredtem fel. Ahogy belépett a konyhába, alig akartam elhinni hogy tényleg ő az. Olyan volt mint egy cserfes tinilány, ám amikor megszólalt és beszélt, tisztán érződött benne az a majdnem teljes két évszázad. Edward a hátán hozta be mint valami krumplis zsákot, ő pedig nevetve lovagolt nagybátyám hátán. Majd miután körbe ölelgette a lányokat, hozzám fordult. Sírva borultunk egymás karjaiba, és élveztük a másik "aktív" közelségét. Hallottam ahogy a többiek kisomfordálnak a konyhából, és magunkra hagynak.
- Jaj annyira szeretlek Lotta. Az első perctől kezdve. - mosolygott rám amikor kicsit eltávolodtunk egymástól. Megfogtam a kezét és a pulthoz húztam. Leültettem oda ahol az előbb még én ettem a pudingom. Erről jut eszembe! Puding! Odamentem a hűtőhöz és elővettem két vaníliás krémpudingot, majd nyomtam rá tejszínhabot, és két kiskanállal visszamentem ANYÁHOZ. Én is leültem, vele szemben. Elé toltam a pudingját, és a kiskanalát, amire mosolyogva bólintott.
- Köszönöm. És mesélj magadról egy picit. - kért meg. Szinte szomjazott az információkra.
- Öhm oké... Szóval mint tudod öt hónapos vagyok, ami azt jelenti hogy egy év múlva felnőtt leszek én is mint a drága nagybátyáim akik tökmagnak hívnak. - mondtam mérgesen és kicsivel hangosabban a nappali irányába, mire hallottam ahogy Ed és Jazz kiröhögnek. De nem csak ők nevettek hanem Bella és anya is csilingelően felkacagtak. - Ez nem vicces anya! Egyáltalán nem jó érzés. Na mindegy. Aztán, tudok írni olvasni, egyenlőre csak két nyelven. Eleinte azt szerették volna hogyha franciát tanulok az angollal egybekötve, de arra nem voltam hajlandó. Ezért kiegyeztünk az olasz-angol párosításban. Olaszul is legalább olyan jól beszélek mint angolul. Nagypapival rengeteg mindent tanulunk. Párhuzamosan az emberek és a vámpírok történelmét is. Nagyon izgalmasak szoktak lenni, főleg a Volturis történetek, de azokat apáék nem szeretik. Mármint Edward és apa. Nem értem... Szóval Carlisle azt mondta, hogyha nagy leszek akkor el kell majd mennem Volterrába bemutatkozni. Már alig várom. - mondtam csillogó szemekkel amin anya keserűen mosolygott. Nem igazán értettem de most nagyon belelendültem a mesélésbe. - Ja és képzeld. Edwardot meg Roset kikészítettem, mert Edwardnak újra kellett hangolni utánam a zongorát. Tök béna vagyok hozzá. Ellenben a Baseball! Na az szuper. Eddig csak apával meg Jazz bácsival szórakoztunk az udvaron, de apa azt is mondta, hogy ha felébredsz akkor kimegyünk a nagytisztásra játszani egy jót. Aztán képzeld nagymamival tök sokat festünk. Nagyon szépen rajzol, és szerinte én is ügyes vagyok. Mindenféle dolgokat szoktunk festeni, most nemrég például egy nagy fehér liliomot és mellette egy szál fréziát festettem le. Jó nagy lett a kép, mert ez igazi vászonra lett festve olajfestékkel. Mami azt mondta, ez tökéletes lesz Belláéknak. Tudtad hogy Bella illata olyan fréziás volt amikor ember volt? Tök jó szerintem. Szóval a kép nekik készült, és tegnap lettem vele kész. Most Carlislenál szárad. Egyébként miért aranyszínű a szemed anya? - néztem rá amikor megláttam hogy a gyönyörűen csillogó fém szürke szeme helyett most még fényesebb arany színűek mint apáé. Pedig neki is nagyon szép szeme van.
- Öhm, nem tudom. Az új képességemmel lehet valami. Mikor terhes lettem, előbújt a másik képességem. - nézett rám.
- Tényleg két képességed van? - kérdeztem.
- Igen, miért? Te hogy állsz a képességekkel? Emtől már hallottam valami ilyesmiről....
- Aha... - motyogtam. - Hát nekem is van egy-kettő. Csak azt nem tudjuk hogy konkrétan mi az.
- Ez mit is takar? - kérdezte mosolyogva.
- Jó szóval úgy néz ki hogy gyógyító vagyok, emellett még meg is tudom védeni magam. Amikor nem akarom, nem hatnak rám a vámpírok képességei. - mondtam röviden.
- Hm. Értem. - gondolkodott el, de aztán intett hogy folytassam a mesélést.
- oké. Bellánál tartottam... Nagyon szeretem őt. A legjobb nagynéni a világon, persze egyben a legjobb barátnőm is. Sokat gyakoroljuk a képességemet, és már teljesen az akaratom irányítja ezt a "pajzsot" vagy mit. Aztán Alice és Rosalie nagyon jó nagynénik. Sokat babázunk, sminkelünk, öltözködünk játszunk.... egyszerűen imádom őket. Jasper is jófej. Rengeteget társasozunk, és gépezünk. Van egy csomó jó stratégiai játéka, de mire odakerülnék hogy kész a városom, ő már a fél hadsereget felállította. Nem lehet legyőzni. - sóhajtottam lemondóan. Ez a mesedélután még folytatódott egész délután, közben anya pudingja megromlott mivel nem ette meg. Utólag bevallotta hogy ő csak egy emberi kaját eszik meg és csak egyvalamit iszik. Azok pedig a sült krumpli sült hússal, és a kóla. Vicces mert én még nem ihatok kólát. Apa azt mondta hogy így is eléggé fel vagyok pörögve állandóan, nem kell nekem még a koffein is. Nem fogja fel hogy nem vagyok éhes sohasem? Csak olyan finomak! Meglátszani meg nem látszik meg rajtam... HAH, vámpírgének... Szóval annyit ehetek amennyit és akármit csak akarok. Carlisle is hazaért, akkor leültünk a nappaliban beszélgetni. Én anya és apa közé kuporodtam be, és alig láttam Alicet aki apa takarásában ült. Elég nagydarab a drága édesapám... *vigyor*
- Örülök hogy felébredtél Chris. - kezdett bele nagypapa.
- Én is Carlsile. - mondta anya, közben végigsimított a hajamon, egészen a hátam közepéig. Szerintem már fel sem tűnt neki ez a mozdulat egész nap ezt csinálta.
- Rendben. Szóval lenne pár kérdésem. - nézett mohó kíváncsisággal anyára.
- Persze. - mosolygott.


(Chris szemszöge)


-Persze - válaszoltam mosolyogva.
- Oké, tehát tudod hogy most szürke a szemed? Nem érzel valami furcsát? - kérdezte.
- Nem. Csak annyi hogy jobban látok. De váltakozik az arany és a szürke között. Lotta a konyhában mondta hogy arany színű volt. - gondolkodtam el.
- Értem. A képességeddel lehet kapcsolatban. Mivel most is szakad az eső, és pedig most nagyon boldog vagy... Így már nem az érzelmeid irányítják a képességet mint a terhességed alatt, hanem te magad. Ezt még sokat kell gyakorolni, de tudom hogy meg fogjátok oldani.
- Igyekszem. - feleltem határozottan. Meg akarom tanulni irányítani magam...
- Rendben. A másik dolog pedig Lotta és a tanulmányai. - mosolygott rá kislányomra.
- Ó én tudom hogy mi leszek. - szólalt meg, és a hangja napról-napra jobban hasonlít az enyémhez.
- És mire gondoltál? - kérdezte Jasper, de Alice már szélesen mosolygott. Ő látta. Persze én blokkolva vagyok.... :S
- Mivel gyógyító erőm van vagy valami ilyesmi, lehetnék orvos. A legjobbtól tanulnék. - hízelgett a nagyapjának. Tényleg ravasz egy kislány, mert Carlisle tekintete ellágyult, és elhomályosult.
- Rendben kicsikém. Mindenre megtanítalak. - mosolygott a kis vigyorira mellettem.
Ezzel azt hiszem Lotta bele kezdett abba nagybetűs szóba amely számunkra oly hihetetlenül hangzik. ÉLET.

VÉGE, az első könyvnek.


Sziasztok!

Holnap rakom fel a második könyv első fejezetét. ;)
És bocsánat a két hetes kihagyásért.
Akinek van egy kis ideje és szereti a HP fanfiction töriket, annak ajánlom a másik blogom. ( Most egy Draco/Hermione sztorit írok éppen.) Ha pedig már ott jártál, írhatnál egy-két kritikát.

Puszi, Heidi