Mary élete
1. fejezet: Egy újabb új élet kezdete
1. fejezet: Egy újabb új élet kezdete
Régóta tudom mi helyes és mi nem.
Minden kisgyereknek megtanítja az anyukája és az apukája, hogy majd később a gyerek, ha felnő, továbbadhassa a saját csemetéinek a tudást. De mi van akkor, ha valaki örökké kamasz marad, és gyerekei pedig sohasem lesznek már?
Vicces, nemde? Ki gondolná, hogy egy ember örökké élhet? Már az is különlegességnek számított, ha valaki száz év feletti kort élt meg. Vajon ki hinné el, ha azt mondanám, hogy túl vagyok a kétszázon? Ha elképzelem a jelenetet, akkor bizony egy rakás nevető ember vesz körül, és az egyik pedig hadarva magyarázná a telefonba a közeli elmegyógyintézet vezetőjének az esetem.
Tizenhétnek nézek ki, mégis betöltöttem már a 232-t.
A szüleimtől tizennyolc évesen menekültem el, és Mexikóból azonnal Európába utaztam. Mivel elég vagyonos nemesi családból származom, nem volt probléma ez már akkor sem. A legtöbb időmet Spanyolországban és Angliában töltöttem. Laktam pár évig Portugáliában is, de inkább csak az első két országot jártam be teljesen.
Ami az egyik legnagyobb gond, hogy mivel Anglia tetszett a legjobban, esős helyre akartam költözni. Kedvelem az esőt. Imádom nézni a csapadékot, bármilyen formában is esik. Hó, jég, víz.
Tehát az esős hely... nem mertem már az Egyesült Királyságba letelepedni. Nincs olyan település, ami elég messze lenne attól, ahol már egyszer megfordultam. Nem derülhet ki, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezem. Életem hátralévő részét egy laborban tölteném, miközben testem minden pontjából csövek és drótok lógnának ki. Már a gondolatra is elszörnyedtem és megremegtem.
Így gondoltam, hogy nekivágok Amerikának. Kanada és az Egyesült Államok között filóztam. Aztán az államok mellett döntöttem, és azon belül is Washington állam mellett. Itt esik a legtöbbet, és ez az állam tele van eldugott, pici városkákkal. Olyat akartam választani ami messze van a nagyvárosoktól, de mégis eljuthatok egy plázába egy óra alatt. A tengerpart is fontos számomra, így akadtam rá Forksra. Minden szempontból tökéletes, és ha úgy adódik, eltölthetek itt kettő, maximum három nyugis évet.
Kinéztem egy csendes kis házat, ami pontosan a "Forks" tábla mellett állt. Egészen kint volt a város szélében, de nekem pont így volt tökéletes. Amikor leparkoltam előtte és megláttam, azonnal beleszerettem. Egyszintes kis kuckó volt, szép előkerttel, és fa kerítéssel. A kocsibejáró murvakővel volt felszórva, ami ropogott, mikor beálltam a mercivel az udvarra. Egy kis garázs csatlakozott a házhoz, és az ajtóban meg egy ingatlanügynök állt. Vajon a nő is szériatartozék? Magamban ezen jót nevettem, de aztán inkább kiszálltam és barátságosan rámosolyogtam.
- Üdvözlöm! Mary Santiago vagyok! - mondtam, miközben kezet nyújtottam neki. Nem volt csúnya a nő, sőt! Meg is lepődtem kicsit rajta, hogy egy ilyen kis helyen dolgozik. Hosszú tűzvörös haja volt, és ragyogó kék szemei. Az orcája kissé szeplős volt, de ez csak még szebbé tette. A kezén körmök helyett karmok voltak láthatóak, karmazsin vörös pompában. Fekete kosztümöt viselt, és egy rikító sárga mappát szorongatott.
- Jó napot! Az én nevem Ashley Roberts! Kicsit késett, de sebaj! Nézzük meg akkor a házat! - mondta, de a műmosolya borzalmasra sikeredett. Kissé irritált is. Még ilyet!
- Rendben - motyogtam, majd követtem. Beljebb mentünk, és ő úgy magyarázott nekem, mint egy kislánynak. Még jó, hogy azt nem mutatta meg, hogy kell kinyitni egy ajtót. Hülye liba. Egyébként a ház nagyon bejött. Két szoba volt benne, és az egyik fala sötétkékre volt festve, a plafon pedig fehérre. Ez annyira megtetszett, hogy el is döntöttem, ez lesz a szobám. A másik maradhat vendégszoba. A két szoba folyosója végén volt egy fürdő, mellette pedig a wc, és még az előszobából, ahonnan ez a folyosó is nyílt, lehetett eljutni a nappaliba. Szép elefántcsont színű volt a fal, és már magam előtt láttam azt a karamella színű bőrkanapét és hozzá járó foteleket, amiket majd ide rakok be. A nappaliból egy boltíves átjáró vezetett az étkezőbe és konyhába. Nem volt elválasztva és pontosan ezért tetszett. Csak itt voltak bútorok, de az nagyon jól nézett ki. A konyhabútor sötétzöld márványmintás volt, és sötétbarna fából készült szekrények társultak hozzá. Az étkezőasztal is abból a sötét színű fából készült, akárcsak a székek, bár azok háttámlája ugyan olyan sötétzöld színű volt, mint a márványmintás konyhapult. Imádtam.
- És ezek pedig a kulcsok, valamint a garázs elektromosan nyílik, ezért itt a távirányító. Apropó! A garázs a szobák folyosójáról nyílik. Az első ajtó balra. Én pedig azt hiszem, itt végeztem! Szóljon, ha bármire szüksége lenne, és csak nyugodtan hívjon minket! - mondta Irritáló Ashley. Én rábólintottam, majd kikísértem.
- Igen, persze. Még egyszer köszönöm! Viszontlátásra! - mondtam, majd újra kezet fogtunk, és a nő elviharzott. Én a kocsimhoz léptem, és kiráncigáltam belőle három hatalmas bőröndöt. Miután bekínlódtam őket a házba, előkerestem az egyikből a laptopom. Máris rákerestem a legközelebbi bútoráruházra. Hm... Seattle. Hát jó. Megnéztem a válaszható termékeket, és csak ki kellett jelölgetnem amit szeretnék. Az evőeszközöktől kezdve a függönyökig, mindent megrendeltem. Beírtam a számlaszámom, és rákattintottam az okéra. Egy perc múlva csörgött a telefonom, és az áruházból hívtak. Lebeszéltem a szállítókkal, hogy három óra múlva itt lesznek, és kértem segítséget a rendezkedéshez is. Mikor leraktam, már jött is az sms, hogy megtörtént az átutalás a banknál. Felhívtam a pénzintézetet, és biztosítottam őket, hogy tudok a meglehetősen nagy összeg eltűnéséről. Miután a vonal túlsó végén lévő hölgy megnyugodott, finoman leráztam, majd bezártam a lakást, és kocsiba pattantam. A nap most gyengén sütött, így leengedtem az autó tetejét. Be kell iratkoznom a suliba.
A városon végighaladva sokan megbámultak, amit nem igazán értékeltem. Utálom, ha lesnek...
A sulit eltéveszteni sem tudtam volna. Épp tanítás volt, így gond nélkül eljutottam a tanulmányi irodába. Bent a nő kedvesen fogadott, majd beírattam magam tizenkettedikbe. Kérdezgetett a szüleimről, és amikor közöltem, hogy meghaltak, nem is kíváncsiskodott tovább. A hamis irataim szerint 18 éves vagyok, és Mexikóban születtem. Ebből csak a mexikós rész igaz.
Amikor már kifelé jöttem, megrakodva egy rakat könyvvel és papírral, szünet volt. Éreztem, hogy néznek és összesúgnak körülöttem, de igyekeztem nem eltaknyolni miközben a lábam elé néztem. És akkor nekimentem valakinek. A könyveim fele leesett, és szerencse, hogy nem egy pocsolyában landoltak.
- Upsz! Bocsi, nem figyeltem! - hallottam egy lány kissé ijedt hangját.
- Semmi baj. Én sem néztem előre, csak a földet bámultam - mondtam, és a lány közben segített felszedni a cuccaim, de amit ő szedett fel, azt magánál tartotta.
- Elkísérlek a kocsidig, ha már sikerült teljesen szétborítanom a dolgaid - mondta, miközben elmosolyodott. Nagyon szép lány volt. Bronzvörös haja, és csokoládé barna szemei csillogtak. Ha jól láttam, ugyanolyan magas volt, mint én. Kedves mosolya, valamint kecses mozgása pedig lenyűgözött.
- Izéé... Köszi. Tudod, még új vagyok itt... Amúgy Mary vagyok. Mary Santiago! - nyújtottam neki kezet, mire rögtön megfogta, és megrázta.
- Nagyon örülök Mary! Az én nevem Renesmee Cullen. De hívj csak Nessie-nek! - mondta vidáman, nekem pedig nagyon szimpatikusnak tűnt. Érdekes módon mindenki úgy bámult ránk, mint az űrlényekre.
- Egyébként, miért néz mindenki minket? - kérdeztem, de válaszolni nem tudott, mert megszólalt a csengő. Épp a kocsimnál jártunk már.
- Oh! Elkések! Nézd, erre holnap visszatérünk, és még egyszer bocsi, hogy eltaroltalak! Most rohanok, szia! - kiáltotta, miközben már befelé sietett. Halkan felnevettem, és a fejemet ráztam, miközben bepakoltam a kocsiba. Talán nem is lesz itt olyan rossz.
Minden kisgyereknek megtanítja az anyukája és az apukája, hogy majd később a gyerek, ha felnő, továbbadhassa a saját csemetéinek a tudást. De mi van akkor, ha valaki örökké kamasz marad, és gyerekei pedig sohasem lesznek már?
Vicces, nemde? Ki gondolná, hogy egy ember örökké élhet? Már az is különlegességnek számított, ha valaki száz év feletti kort élt meg. Vajon ki hinné el, ha azt mondanám, hogy túl vagyok a kétszázon? Ha elképzelem a jelenetet, akkor bizony egy rakás nevető ember vesz körül, és az egyik pedig hadarva magyarázná a telefonba a közeli elmegyógyintézet vezetőjének az esetem.
Tizenhétnek nézek ki, mégis betöltöttem már a 232-t.
A szüleimtől tizennyolc évesen menekültem el, és Mexikóból azonnal Európába utaztam. Mivel elég vagyonos nemesi családból származom, nem volt probléma ez már akkor sem. A legtöbb időmet Spanyolországban és Angliában töltöttem. Laktam pár évig Portugáliában is, de inkább csak az első két országot jártam be teljesen.
Ami az egyik legnagyobb gond, hogy mivel Anglia tetszett a legjobban, esős helyre akartam költözni. Kedvelem az esőt. Imádom nézni a csapadékot, bármilyen formában is esik. Hó, jég, víz.
Tehát az esős hely... nem mertem már az Egyesült Királyságba letelepedni. Nincs olyan település, ami elég messze lenne attól, ahol már egyszer megfordultam. Nem derülhet ki, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezem. Életem hátralévő részét egy laborban tölteném, miközben testem minden pontjából csövek és drótok lógnának ki. Már a gondolatra is elszörnyedtem és megremegtem.
Így gondoltam, hogy nekivágok Amerikának. Kanada és az Egyesült Államok között filóztam. Aztán az államok mellett döntöttem, és azon belül is Washington állam mellett. Itt esik a legtöbbet, és ez az állam tele van eldugott, pici városkákkal. Olyat akartam választani ami messze van a nagyvárosoktól, de mégis eljuthatok egy plázába egy óra alatt. A tengerpart is fontos számomra, így akadtam rá Forksra. Minden szempontból tökéletes, és ha úgy adódik, eltölthetek itt kettő, maximum három nyugis évet.
Kinéztem egy csendes kis házat, ami pontosan a "Forks" tábla mellett állt. Egészen kint volt a város szélében, de nekem pont így volt tökéletes. Amikor leparkoltam előtte és megláttam, azonnal beleszerettem. Egyszintes kis kuckó volt, szép előkerttel, és fa kerítéssel. A kocsibejáró murvakővel volt felszórva, ami ropogott, mikor beálltam a mercivel az udvarra. Egy kis garázs csatlakozott a házhoz, és az ajtóban meg egy ingatlanügynök állt. Vajon a nő is szériatartozék? Magamban ezen jót nevettem, de aztán inkább kiszálltam és barátságosan rámosolyogtam.
- Üdvözlöm! Mary Santiago vagyok! - mondtam, miközben kezet nyújtottam neki. Nem volt csúnya a nő, sőt! Meg is lepődtem kicsit rajta, hogy egy ilyen kis helyen dolgozik. Hosszú tűzvörös haja volt, és ragyogó kék szemei. Az orcája kissé szeplős volt, de ez csak még szebbé tette. A kezén körmök helyett karmok voltak láthatóak, karmazsin vörös pompában. Fekete kosztümöt viselt, és egy rikító sárga mappát szorongatott.
- Jó napot! Az én nevem Ashley Roberts! Kicsit késett, de sebaj! Nézzük meg akkor a házat! - mondta, de a műmosolya borzalmasra sikeredett. Kissé irritált is. Még ilyet!
- Rendben - motyogtam, majd követtem. Beljebb mentünk, és ő úgy magyarázott nekem, mint egy kislánynak. Még jó, hogy azt nem mutatta meg, hogy kell kinyitni egy ajtót. Hülye liba. Egyébként a ház nagyon bejött. Két szoba volt benne, és az egyik fala sötétkékre volt festve, a plafon pedig fehérre. Ez annyira megtetszett, hogy el is döntöttem, ez lesz a szobám. A másik maradhat vendégszoba. A két szoba folyosója végén volt egy fürdő, mellette pedig a wc, és még az előszobából, ahonnan ez a folyosó is nyílt, lehetett eljutni a nappaliba. Szép elefántcsont színű volt a fal, és már magam előtt láttam azt a karamella színű bőrkanapét és hozzá járó foteleket, amiket majd ide rakok be. A nappaliból egy boltíves átjáró vezetett az étkezőbe és konyhába. Nem volt elválasztva és pontosan ezért tetszett. Csak itt voltak bútorok, de az nagyon jól nézett ki. A konyhabútor sötétzöld márványmintás volt, és sötétbarna fából készült szekrények társultak hozzá. Az étkezőasztal is abból a sötét színű fából készült, akárcsak a székek, bár azok háttámlája ugyan olyan sötétzöld színű volt, mint a márványmintás konyhapult. Imádtam.
- És ezek pedig a kulcsok, valamint a garázs elektromosan nyílik, ezért itt a távirányító. Apropó! A garázs a szobák folyosójáról nyílik. Az első ajtó balra. Én pedig azt hiszem, itt végeztem! Szóljon, ha bármire szüksége lenne, és csak nyugodtan hívjon minket! - mondta Irritáló Ashley. Én rábólintottam, majd kikísértem.
- Igen, persze. Még egyszer köszönöm! Viszontlátásra! - mondtam, majd újra kezet fogtunk, és a nő elviharzott. Én a kocsimhoz léptem, és kiráncigáltam belőle három hatalmas bőröndöt. Miután bekínlódtam őket a házba, előkerestem az egyikből a laptopom. Máris rákerestem a legközelebbi bútoráruházra. Hm... Seattle. Hát jó. Megnéztem a válaszható termékeket, és csak ki kellett jelölgetnem amit szeretnék. Az evőeszközöktől kezdve a függönyökig, mindent megrendeltem. Beírtam a számlaszámom, és rákattintottam az okéra. Egy perc múlva csörgött a telefonom, és az áruházból hívtak. Lebeszéltem a szállítókkal, hogy három óra múlva itt lesznek, és kértem segítséget a rendezkedéshez is. Mikor leraktam, már jött is az sms, hogy megtörtént az átutalás a banknál. Felhívtam a pénzintézetet, és biztosítottam őket, hogy tudok a meglehetősen nagy összeg eltűnéséről. Miután a vonal túlsó végén lévő hölgy megnyugodott, finoman leráztam, majd bezártam a lakást, és kocsiba pattantam. A nap most gyengén sütött, így leengedtem az autó tetejét. Be kell iratkoznom a suliba.
A városon végighaladva sokan megbámultak, amit nem igazán értékeltem. Utálom, ha lesnek...
A sulit eltéveszteni sem tudtam volna. Épp tanítás volt, így gond nélkül eljutottam a tanulmányi irodába. Bent a nő kedvesen fogadott, majd beírattam magam tizenkettedikbe. Kérdezgetett a szüleimről, és amikor közöltem, hogy meghaltak, nem is kíváncsiskodott tovább. A hamis irataim szerint 18 éves vagyok, és Mexikóban születtem. Ebből csak a mexikós rész igaz.
Amikor már kifelé jöttem, megrakodva egy rakat könyvvel és papírral, szünet volt. Éreztem, hogy néznek és összesúgnak körülöttem, de igyekeztem nem eltaknyolni miközben a lábam elé néztem. És akkor nekimentem valakinek. A könyveim fele leesett, és szerencse, hogy nem egy pocsolyában landoltak.
- Upsz! Bocsi, nem figyeltem! - hallottam egy lány kissé ijedt hangját.
- Semmi baj. Én sem néztem előre, csak a földet bámultam - mondtam, és a lány közben segített felszedni a cuccaim, de amit ő szedett fel, azt magánál tartotta.
- Elkísérlek a kocsidig, ha már sikerült teljesen szétborítanom a dolgaid - mondta, miközben elmosolyodott. Nagyon szép lány volt. Bronzvörös haja, és csokoládé barna szemei csillogtak. Ha jól láttam, ugyanolyan magas volt, mint én. Kedves mosolya, valamint kecses mozgása pedig lenyűgözött.
- Izéé... Köszi. Tudod, még új vagyok itt... Amúgy Mary vagyok. Mary Santiago! - nyújtottam neki kezet, mire rögtön megfogta, és megrázta.
- Nagyon örülök Mary! Az én nevem Renesmee Cullen. De hívj csak Nessie-nek! - mondta vidáman, nekem pedig nagyon szimpatikusnak tűnt. Érdekes módon mindenki úgy bámult ránk, mint az űrlényekre.
- Egyébként, miért néz mindenki minket? - kérdeztem, de válaszolni nem tudott, mert megszólalt a csengő. Épp a kocsimnál jártunk már.
- Oh! Elkések! Nézd, erre holnap visszatérünk, és még egyszer bocsi, hogy eltaroltalak! Most rohanok, szia! - kiáltotta, miközben már befelé sietett. Halkan felnevettem, és a fejemet ráztam, miközben bepakoltam a kocsiba. Talán nem is lesz itt olyan rossz.
***
Másnap reggel végre egy rendesen berendezett lakásba ébredtem fel. Tegnap több órán keresztül szenvedtem azzal a három pasassal, de végül csak rendbe raktunk mindent. A szobámba egy hatalmas, ezüst keretes, hófehér franciaágy került, ami remekül mutatott a sötét falakkal és a világos plafonnal valamint függönnyel. Jólesően kinyújtózkodtam, aztán pedig félájultan a konyhába vánszorogtam. Feltettem egy kávét, és amíg az lefőtt, elslattyogtam tusolni. Miután megtörölköztem, felvettem a fehérneműim, majd nekiálltam sminkelni. Kihúztam a szemem, bár nem erősen, és kifestettem a szempillám is. Általában ennyi szokott lenni a nagy sminkelés, plusz egy kis szájfény. A konyhába érve felhörpintettem az időközben elkészült kávém, és már szaladtam is felöltözni normálisan. Egy fekete csőfarmert választottam, egy fehér-ezüst felsővel. Egy fehér tornacipőt húztam fel, majd a fekete dzsekim. Ez ilyen fekete-fehér nap lesz. A dzseki pedig legalább melegen tart. Igazából nem is tudok megfázni, de az érzés akkor is kellemetlen. Összeszedtem a mára való könyveket és füzeteket, majd beledobáltam egy válltáskába, és már rontottam is a garázsba. A házat bezártam, majd miután kitolattam, a garázst is.
Az út nem volt több tíz percnél, de szakadt az eső így nem akartam szélvészként rohanni. Még így is a megengedett sebesség felett mentem, de szerencsére egy rendőrrel sem találkoztam. Van itt egyáltalán rendőrség?
Befordultam a suli parkolójába, majd egy esernyőt előhalászva kiszálltam. A kocsit bezártam, és berohantam a suli épületébe. Megnéztem merre van a szekrényem, és igyekeztem megkeresni. Aztán az egyik folyosón megláttam azt a sort, ahol az én szekrényem is lesz, és az enyém pont az utolsó volt. Az mellett pedig a tegnapi lány állt, és pakolászott az enyém melletti szekrénybe. Elindultam felé, és hirtelen ráköszöntem.
- Szia Nessie! - mondtam, mire még csak meg sem ijedt. Hátul is van szeme? Elmosolyodott, aztán pedig visszaköszönt.
- Szia Mary! Mi újság? - érdeklődött, miközben elővette a matek cuccát. Nekem mi is lesz az első órám? Áh, nekem is matek!
- Semmi. Egyébként te hányadikos vagy? - érdeklődtem, mire felnevetett. A hangja... nem viccelek, csilingelt! Mintha harangok játékát hallottam volna.
- Végzős. Már lehúztam több mint három évet ebben a purgatóriumban - mondta, mire most én nevettem fel.
- Értelek. Akkor viszont közös lesz az első óránk - mondtam, mire ő szélesen mosolygott rám.
- Igazából az egész hetünk egyforma. Minden óra közös, szóval azt akartam kérdezni, hogy nem ülnél-e mellém? - magyarázta, de mintha egy picit félt volna a választól. Én viszont nagyon megörültem.
- Szívesen, de a barátaid nem lesznek mérgesek, hogy az "új lányra" pazarlod el az idődet? - kérdeztem, mire csak megrázta a fejét. Mosolygott, de a szeme komor volt. Nem értettem őt. Azt viszont észrevettem, hogy amikor matek könyvvel a kezünkben sétáltunk a folyosón, mindenki minket bámult.
- Miért bámulnak ezek? - mérgelődtem halkan, mire Nessie mellettem felsóhajtott.
- Gyere, elmesélem. Még van negyed óránk kezdésig - mondta, majd leültünk egy padra a folyosón. Hangosan felsóhajtott.
- Csak bátran Nessie - mondtam, mire csak bólintott és félve kezdett bele.
- Tudod... Az unokabátyám Edward Cullen és a testvérei meg a felesége idejártak. Ők voltak A CULLENEK. Tudod, ők nem igazán illeszkedtek be ide. Nem találták a helyük, így egymás között voltak mindig. Aztán én is gimis lettem, de itt mindenki úgy gondolta, nekem sokkal jobb lesz egyedül. Nem nagyon vannak barátaim, akiket kitúrhatnál Mary. Azért bámulnak, mert hozzám mertél szólni, pluszban te vagy az új lány - hadarta, én pedig szomorúan néztem rá. Nem sajnáltam, hisz gyönyörű és okos lány. Kedves, vicces, és az egyetlen ami nem adatott meg neki, egy rendes barátnő.
- Figyelj ide Ness! Én nem vagyok egy főnyeremény, de szívesen lennék az a bizonyos barátnő. Lelki szemetesláda, vitapartner, stb. Elmehetnénk vásárolgatni, moziba, vagy kajálni valahova. Csinálhatunk csajos estéket, és egyebeket.... - mondtam, és egyre izgatottabb lettem, ő pedig nevetve ölelt meg.
- Köszönöm Mary! - mondta boldogan, én pedig mosolyogva bólintottam. Láttam rajta, hogy igazán jól esett neki, és nekem is jó érzés volt, hogy van itt egy barátnőm.
Az út nem volt több tíz percnél, de szakadt az eső így nem akartam szélvészként rohanni. Még így is a megengedett sebesség felett mentem, de szerencsére egy rendőrrel sem találkoztam. Van itt egyáltalán rendőrség?
Befordultam a suli parkolójába, majd egy esernyőt előhalászva kiszálltam. A kocsit bezártam, és berohantam a suli épületébe. Megnéztem merre van a szekrényem, és igyekeztem megkeresni. Aztán az egyik folyosón megláttam azt a sort, ahol az én szekrényem is lesz, és az enyém pont az utolsó volt. Az mellett pedig a tegnapi lány állt, és pakolászott az enyém melletti szekrénybe. Elindultam felé, és hirtelen ráköszöntem.
- Szia Nessie! - mondtam, mire még csak meg sem ijedt. Hátul is van szeme? Elmosolyodott, aztán pedig visszaköszönt.
- Szia Mary! Mi újság? - érdeklődött, miközben elővette a matek cuccát. Nekem mi is lesz az első órám? Áh, nekem is matek!
- Semmi. Egyébként te hányadikos vagy? - érdeklődtem, mire felnevetett. A hangja... nem viccelek, csilingelt! Mintha harangok játékát hallottam volna.
- Végzős. Már lehúztam több mint három évet ebben a purgatóriumban - mondta, mire most én nevettem fel.
- Értelek. Akkor viszont közös lesz az első óránk - mondtam, mire ő szélesen mosolygott rám.
- Igazából az egész hetünk egyforma. Minden óra közös, szóval azt akartam kérdezni, hogy nem ülnél-e mellém? - magyarázta, de mintha egy picit félt volna a választól. Én viszont nagyon megörültem.
- Szívesen, de a barátaid nem lesznek mérgesek, hogy az "új lányra" pazarlod el az idődet? - kérdeztem, mire csak megrázta a fejét. Mosolygott, de a szeme komor volt. Nem értettem őt. Azt viszont észrevettem, hogy amikor matek könyvvel a kezünkben sétáltunk a folyosón, mindenki minket bámult.
- Miért bámulnak ezek? - mérgelődtem halkan, mire Nessie mellettem felsóhajtott.
- Gyere, elmesélem. Még van negyed óránk kezdésig - mondta, majd leültünk egy padra a folyosón. Hangosan felsóhajtott.
- Csak bátran Nessie - mondtam, mire csak bólintott és félve kezdett bele.
- Tudod... Az unokabátyám Edward Cullen és a testvérei meg a felesége idejártak. Ők voltak A CULLENEK. Tudod, ők nem igazán illeszkedtek be ide. Nem találták a helyük, így egymás között voltak mindig. Aztán én is gimis lettem, de itt mindenki úgy gondolta, nekem sokkal jobb lesz egyedül. Nem nagyon vannak barátaim, akiket kitúrhatnál Mary. Azért bámulnak, mert hozzám mertél szólni, pluszban te vagy az új lány - hadarta, én pedig szomorúan néztem rá. Nem sajnáltam, hisz gyönyörű és okos lány. Kedves, vicces, és az egyetlen ami nem adatott meg neki, egy rendes barátnő.
- Figyelj ide Ness! Én nem vagyok egy főnyeremény, de szívesen lennék az a bizonyos barátnő. Lelki szemetesláda, vitapartner, stb. Elmehetnénk vásárolgatni, moziba, vagy kajálni valahova. Csinálhatunk csajos estéket, és egyebeket.... - mondtam, és egyre izgatottabb lettem, ő pedig nevetve ölelt meg.
- Köszönöm Mary! - mondta boldogan, én pedig mosolyogva bólintottam. Láttam rajta, hogy igazán jól esett neki, és nekem is jó érzés volt, hogy van itt egy barátnőm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése